Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)

1885-11-08 / 45. szám

VII. évfolyam. HELYI S­adlöfizetési árak : Évnegyedre................................................................1 frt 50 kr. házhoz hordás vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára : 10 kr. Kapható : MAYER SÁNDOR, könyvkereskedésében (Csillag-utcza). 45. szám. VIDÉKI ÉRDEKŰ H Hirdetések: Nyílt-tér a legolcsóbban eszközöltetnek sora.......................... 30 kr. s többszöri hirdetésnél kedvező Bélyeg illeték­ményben részesülnek. minden beiktatásnál 30 kr. A szerkesztőség czimzete: hová a lap szellemi részét illető köz­lemények küldendők : Vácz, Gaspavik­-u­tcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leve­leket nem fogadunk el. A kiadóhivatal czimzete : hová a lap anyagi részét illető minden küldemény czimzendő : Vácz, Csillag-utcza 1428. szám.____ Állandó színházat Vácznak. Öt hosszú, tétlenségben eltöltött esztendő után újra napirendre került színházunk ügye. Éppen öt éve lesz ugyan­is a napokban annak, hogy e lapok hasábjain színházunk ügyét a mű­kedvelők érdemes elnöke a műkedvelői színház 10 éves múltjának és érdemeinek felsorolása mel­lett tárgyalta — s azóta? — Az egész kérdés — alszik s felette „sürít fellegek s a bús feledékeny­­ség koszorútlan alakja lebegnek.“ Az igazság érdekében azonban felemlítjük, hogy az akkori felszólalásnak mégis volt némi eredménye. A színi bizottság, mely az időtt név­telen társulat volt, a dalkör és nőegylet közös jóvoltából ujjáalakíttatott, de mire a működését megkezdhette volna a bécsi Ringszinház leégett.­­ Ennek a borzasztó katasztrófának lángja Vá­­czig világított, s e világítás mellett hatóságunk belátta, hogy a „Színházteremnek“ csúfolt „Szarvasi“ szála tűzveszélyes. Az annyi műked­­velősködő dicsőségnek, udvariasság adta koszo­rúnak, és elnézést tolmácsoló tapsoknak színhe­lye tehát bezáratott, a szini készletek vándorolni mentek, előbb a lőházba, azután a „Vörösház“ porlepte padlására, a szini bizottság pedig nem csüggedt, hanem üres zsebbel kimondta meré­szen az „állandó“ színház tervét. Tervét osztatlan helyesléssel fogadta Vácz közönségének apraja nagyja. Mindenki örült­­ neki — bár előbb zsebét jól összegombolta, ne­­hogy valamely flores onnan a színház alapjára vándorolhasson. — A kávéházakban és kaszinó­ban meg már a színház helye is megbeszéltetett. Ha jól emlékszünk a nagy sörház kertjébe, te­­ras­szal oda a Dunára — a város felé árkádos fronttal tervezték, előtte szökőkutas parkkal, emeletes szárnyépülettel a kaszinó számára, abla­kaiból szép kilátással a Dunára, mely felett el­merengve nagyokat lehetne pipálni a hazáért, és városért, s semmit nem téve várni a sült galam­bot mig szánkba repül. Ha mint az ó­kor mesebeli dalnokának dallal várost, a nagy hangú szóval színházat le­hetett van építeni, akkor bizonyára a budapesti operánál fényesebb épület támadt volna nagy mondásaink során. Azonban a szó szó maradt, s egy millió szónál többet ér egy szemernyi tett. A szini bizottság keveset tett az igaz, s bár ke­vés volt a­mit végzett, legalább tett valamit. Nem ringatta magát hiú ábrándokkal, ha­nem alkudozásokat kezdett a püspöki uradalom­mal, a régi szinház ujjáalakitása iránt. Igaz, hogy ennek sem volt több eredménye jóakarat és biztatásnál, de ennek oka nem az azóta már jobb létre költözött áldott lelkű főpásztor volt, hanem a kérlelhetetlen financziák, melyeket a Danáidák üres hordója képen hagyott hátra ma­gát jól megszedett régi hűséges kormányzója, így aztán nem maradt más hátra mint az alap­jából újonnan építendő állandó szinház terve, melyre a bizottság összejátszott valami ötöd­­félszáz forintot. Ez az ötödfélszáz forint a takarékpénz­tárban elhelyezve volt azóta az állandó szinház egyetlen biztositéka s egy-két az egyenletek számításában jártasabb mathematikus már ki is számította, hogy hány hosszú évtized kellene hozzá mire ezen tőke kamatok kamataival fel­szaporodva, az „állandó színház“ czimével hivalkodó betéti könyvéből czime és rendeltetése megvalósitására feltámadhat Bizony akkorára már a jövő század is eltellett, a lipótvárosi bazi­lika is felépült, Jókai millenniuma is elkövet­kezett, Vácz a fővárossal összeépült s tudja Is­ten mi minden megtörténhetett volna. így vártuk azután a sült galambot öt év óta — míg városunknak két lelkes és áldozat­kész polgára teljes tízezer forintot nem aján­lott fel az állandó színház létesítésére. E várat­lan fordulat újra napirendre tűzte a régi kérdést — s reméljük utószor, mert vagy lesz Vácz­nak állandó színháza és az most lesz — vagy pedig nem lesz soha Épp ezért vegyük a kérdést jól fontolóra. A terv, mely a városunk haladására fel­­ajánlt nagy összeget kiséri az, hogy a kiállítási zenepavillon vétessék meg részvények utján,az A.VÁCZI KÖZLÖNY“ TÁRCZÁJA. Carmen lugubre. Hogyha jól meg­hányom-vetem Nem ér sokat az életem . . . Olyan, mint a hosszú éjjel, Telisteli sötétséggel ! Küzdeni az elbukásig! . . . S hol a féreg csúszik-mászik , Lerogyni a föld porába, — Eltiporva, megalázva . . . Szeretni, hogy kaczagjanak; S görnyedezve a gúny alatt, Búvni, mint a csiga-biga . . . Ez az egész komédia ! Nem tetszik e színpad nekem, Nem jól tudom a szerepem ! . . . Nem tudok én mosolygani, Mikor itt benn fáj valami ! . . Lökjetek le, vigyetek ki — Oda, a­hol nem lát senki, A­hol nincsen ily nagy próba . . . Kicsi deszka koporsóba ! Jó lesz, — nem lesz semmi vágyam Lenn a csöndes nyugovásban ! — S kaczagok, ha elhal oda Ez a földi zene­ hona ! Perényi Kálmán, Jolán. — Hétköznapi történet. — írta : "Sz­ apá­t­i_l­ajos. Irigylésre méltó napsugár! Még a nehéz selyem függönyök sem simulhatnak eléggé egymásra, hogy olyan kis nyílást ne hagyja­nak, a­melyen keresztül utat ne törhetne magának ! Szeszélyesebb az, mint maga Jolán, a kinek boudoir­­jába, e titkos szentélybe, e leggyönyörűbb őszi­ napok egyikén bekandikált. Jolán ökölbe szorítja apró ka­csóit s durczásan sziszegi fogai között: „szemtelen!“ Ki vagy mi ? ! Hát a napsugár, a mely elég vakmerő volt az ágyon heverésző leány mély tüzű szemeivel vetélkedni. Haragosan emeli föl fejecskéjét, a melyen a piros-szalagos éji­ toilette ugyanazon szabályosság­ban áll, a mint azt tegnap este feltű­zte a szobaczi­­czusok legügyesebbike, a szemérmes Katicza ! Balkezével a csöngetyű-zsinór után nyúl s lassan kiemelkedik ágyából. Katicza már előtte áll, bele­bujtatja azokat az apró lábakat az aranyhímzésű pa­pucsba , azokat a márván­nyal vetekedő karokat a reggeli pongyolába. Démoni szépsége még inkább feltűnt ebben az öltözetben. Hogy is ne ! Hiszen ezen öltözet vindikálta magának a legszebb jogot. Olyan lett, mint a kép keret. Keret nélkül sokat veszít a kép­­ szépségéből. Jolán nem született ilyen kényelemben ! Atyja gépész volt , a gép zúzta össze. Anyja sokat, igen sokat dolgozott éjjel-nappal, bele­vakult. Bátyja ott esett el Boszniában , anyját e csapás sírba dönté. Egyedül maradt árván, elha­gyottan. Nem örökölt semmit, csak angyali szépsé­get és ... és 16 évet. Akkor szép volt, mint egy agyal; most a­milyen szép csak démon lehet, hogy elragadja az angyal elől a győzelem babérját. A nyomor nagyon hamar bevezette őt az élet iskolájába ép úgy, mint annyi más ezeret; és a­hol más végzi: ő ott kezdette a — bukásnál! Öreg tél volt. Az utczán alig szállinkózott egy­két lélek ; csak itt-ott —­ némelyik szögleten — le­hetett látni a kendőzött bűn piros arczát, vagy a nyomor sajtolta könyü­k csillogását. A permetező eső ólomcseppé súlyosult s úgy verődött a künn levők arczába. Jolánt a szívtelen hitelezők egy ilyen napon szépen kitették lakásából; eladták csekélyke holmiját s a­mije megmaradt, azt nagyon könnyen beköthette egy kendőbe, s mehetett világgá. El is ment. Faluról-falura, házról-házra , munkát, szolgálatot keresni. Elutasították mindenhol. Két heti kóborlás után beért a fővárosba. A mije volt: elfo­gyott, s étlen-szomjan barangolt az utczákon. Ment, a merre a tömeg sodorta. Nagy, fényes házsor közé jutott. Csókos ajakáról, a­mely nevető fogsorait takarta, egy fájdalmas „ah“ lebbent el; megtört szemei tűzben égtek, a mint egy kirakat előtt megállót! A legkülönfélébb déli­ gyü­mölcsök, sajtok s inget ingerlő sonkák választékos vegyületben állottak egymás mellett, vevőre várva. Jolán csak nézte . . . nézte. Lehet, hogy ajkai ön­kéntelenül susogtak valamit, mert a mellette elmenő öreg ur hirtelen visszafordult, mélyen szemei közé nézett s megfogva állát így szólt hozzá : — „Jöjj, aranyos csibiském ! Adok én neked kü­lönbet is.“ És Jolán ment, mint az álom­kóros. Mit tudta­k hová, minek ? Elhagyta az akarat ereje. Fényes, gazdagon diszitett terembe léptek; az öreg ur ölébe vette s úgy etette, mint egy gyerme­ket. Jolán evett és ivott. Evett sokat, ivott nagyo­kat. S az öreg összebeszélt neki tücsköt-bogarat . . . És aztán ? ! Aztán Jolán nem éhezett többé. Reggelre már selyempárnák között ébredt föl; inasok, szobaleányok lesték parancs­szavát. A szokatlan helyzet csak rö­vid ideig zavarta nyugalmát; rövid egy hó lefolyása után egészen beleélte magát a dologba. Tetszett neki az az élet, legalább ő úgy mutatta!

Next