Váczi Közlöny, 1886 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1886-06-27 / 26. szám

VIII. évfolyam Vácz, június HELYI SVIDÉKI ÉRDEKŰ HETILAP Előfiz­etési ára : évnegyedre......................I irt 50 kr. házhoz hordás vagy postai szétküldéssel. Egyes szám­ára : 1ó kr Kapható : DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület) és MILLMANN GÉZÁNÁL (kis pin­cz.) Hirdetések: Nyílt-tér a legolcsóbban eszközöltetnek sora...................... ..() kr. s többszöri hirdetésnél kedvez-Bélyeg illeték menyben részesülnek minden beiktatásnál 20 kr. A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: hová 'a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők Vácz, Gasparik­ utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bér­mentetten leve­leket nem fogadunk el. Felhívás előfizetésre. ben. Jelen számunk utolsó lévén ez évnegyed bátorkodunk felhívni olvasóink szives figyelmét, miszerint az előfizetéseket, megújítani szíveskedjenek. A ,,Váczi Közlöny“ előfizetési ára hely­ben házhoz hordással, vagy vidékre postakül­déssel évnegyedre .... 1 Irt Író Kr. A helybeliek a lap kihordójánál a nyugta átvétele mellett, a vidékiek postautalványon esz­közölhetik legczélszerű­bben az előfizetéseket. A kiadóhivatal.­ ­J­ARq 386. A tanév végén. Kellemesen hangzó czim. Visszavarázsol a múltba, mikor még mi is az iskola porát sziv­­tuk, s önkéntelenül késztet egy istenhozottat mondani a „Vacatió“-nak mindazokkal, a­kik azt a jelenben élvezni vannak hivatva: a taná­rok, tanítók és tanulókkal egyaránt. — Pedig hát váltjuk meg a múltak tapasztalatai alapján, váltjuk meg mi is, a­kik már csak a mu­ltak édes emlékeiből ismerjük a „Vacatió“ varázsh­atását, a tanév végén, nem volt-e olyan esetünk, s talán minden egyes alkalommal, midőn azt az örö­münket, mel­lyel a vacatló kecsegtetett, köny­­telt szemekkel fogadtuk : elválni kényszerülvén — rövid időre bár — ama kis társaságtól, ama barátainktól, kiket a tanév összehozván majdnem egy test- és lélekké forrasztott volt össze; ama tanárainktól — kiket az isteni gondviselés foly­tán, második atyáinknak néztünk, s a kiken ugyanazért oly pietással csüngtünk, és a kikhez oly ragaszkodással viseltettünk minővel a gyer­mek őszintesége, az ifjú öntudatosai­!) volta és az ébredő férfiúkor érzete csak viselkedhetik. És tanáraink? Oh ! ezek sem voltak különbek. — Ezeknek is volt szivök. S nem egyszer lehe­tett alkalmunk tapasztalni, hogy az iskola év végén bennük is az iskolai szigort a legfájóbb emberi érzés váltott­a­ fel, s az elvállás pillanatá­ban fájó, eltitkolt könyeket hullajtottal?.. így volt ez régen. S mert az ember lényeg­ben mindig annak marad a mi; s mert a mig vér és hús lesznek legfőbb alkotó elemei az emberi testnek, s azokat nemesen gondolkodó agyvelő fogja kormányozni. Így kell annak lenni a­ je­lenben, igy a jövőben : azt his­szük, hogy midőn mi a mi reminisctencziáinkat a jelenre alkalmaz­zuk, tévedni nem fogunk és nem csalatkozha­tunk. Nem akkor különösen, midőn tovább fűzve elmélkedésünket, felemlítjük azt is, hogy mikor már a baráti búcsúölelés megtörtént, s vonatra vagy akár­milyen járműre felültünk és sokszor per pedes apostolomra hazafelé útban voltunk, hogy dobogott a szívünk , szüleink az összes mieink viszontlátása örömére, hogy találgattuk, hogy vájjon ki, miképen, hogyan várakozik ránk a pitvar ajtóban, avagy tán épen kün a ha­táron, s h­ogy tervezgettük már előre is magunk­ban, hogy az édes otthonban mily nagy dolgo­kat fogunk végbe vinni ! És tettük ezt az elemi első osztálytól kez­dő­leg az egyetem utolsó évéig. Tettük ezt mind­nyájan kivétel nélkül azért, mert ha valamelyi­künk talán rosszabb, talán épenséggel nem ki­elégítő bizonyítván­nyal állt meg az atyai ház portája előtt, az­­ osztályzat árnyoldalát el­nézte egyrészt a szülői szeretet és gyengédség ama emelő és biztató figyelmeztése, hogy nem lesz ez mindig így, jobb osztályzatú bizonyít­ványt is fog felmutatni tudni gyermekünk, csak tartsa őt az Isten és szüleit, hogy neki erre al­kalmat szolgáltathassanak, másrészről meg a gyermek ifjú ama szilárd elhatározása, hogy bizony ilyen szégyent nem fog hozni többé a kék-, vagy akár nem kék vér családi nevére. Igaz az is, hogy mikor aztán egyikünk vagy másikunk, mint első eminens lépdeltünk be az atyai házba s öregünk a hosszúszárú, í­eget, borító füstfellegeket bocsájtó családi pipá­jával fogadásunk végett lépett előnkbe s mi aztán örömtől sugárzó arczczal nyújthattuk át neki a dokumentumot, lesve, hogy az „öreg úr“ ajkát annak látása még inkább pedig elol­vasása, milyen hangzatú szavak fogják mozgásba hozni, s lesve azt is, hogy váljon az örömkö­­nyek csillogó ezüstje nem-e fog kezének egy­ oly mozdulatot adni, hogy a zsebbe nyúlva, egy pár — örömkönyeinél még fénylőbben csil­logó — anyagi állapottal lepjen meg, a­miből aztán feltett jóra való szándékunkat a vakáczió alatt még kön­nyebben megvalósíthassuk. Hát bizony ha ez megtörtént, nekünk is jobban esett, mintha csak öreg biztatást és vigasztalást kap­tunk volna odahaza, így lévén ez régen ifjú tanuló barátunk, így lesz ez jövőben is. — S ép azért, midőn a tanév végével valamennyitekhez úgy mint kedves ta­náraitokhoz a viszontlátásig egy isten hozzádot mondanánk, egyszersmind azokhoz, a­kiknek talán nincs alkalmuk szüleiket megfelelő vigasz­talásban részesíteni a jelenben, intjük, töreked­jenek ezt megkétszerezett­ szorgalommal helyre­pótolni a jövőben; azokhoz pedig, a­kiknek ed­digi törekvése, szorgalma az édes otthonban bátrabb megjelenést engednek, figyelmeztetjük, hogy el ne bízzák magukat, sőt inkább vala­mennyien arra törekedjetek, hogy a szünidőt, mely nem henyélés, hanem egyes jóravaló haj­lamoknak önképzés útján való továbbfejleszté­sére szolgál, arra használjátok fel, hogy­ mint a haza jövendő reményei, mikor ismét az iskola falai közé jöttök, frissült erővel és még több kedv és szorgalommal folytathassátok megkezdett munkátokat. Adjatok ti is, szülők, szórakoztató, nemes foglalkozást gyermekeiteknek, helyettesítsétek a tanárt a ti, talán sikeresebb módszertek által. Ne zúgolódjatok, ha egyik vagy másik gyerme­ketek nem mutathatott fel oly sikert, min­t el­ A­­ VACZI KÖZLÖNY" TÁRCZÁJA. Kincsem. — Eredeti tárcza. — írta : Babos Körülbelül hat het­e annak, midőn egy délután elhatároztam magamat, hogy néhány órára kimegyek a városligetbe, a Diogenes hordó-tulajdonosnéját meg­látogatni. Egyedül ültem az omnibuszban s körülbelül a király utcza közepén lehettünk, midőn a kocsi egy­szerre megállt s a kocsis egy — külsejéről ítélve — a munkás osztályhoz tartozó egyénnel elkezdett al­kudozni. Emberünk, habár hajlandó volt kocsikázni, mégis úgy látszott, hogy a mi kocsinkba vonakodott beülni, m­íg a kocsis minden ékesszólási tehet­ségét kifejté, hogy emberünket beültesse. — Az al­kudozás jó hosszúra nyúlt volna, ha én hatalmas tecrim­inatiómmal a svét felet egyezkedésre nem bírom. Uj vendégünk­ egy körmönfont káromkodás el­­mozgása után felült s midőn már az ülésen is elhe­lyezkedett, akkor is folytonosan zúgolódott majd­nem fájdalmasan, „ismét és örökke ez az átkozott K­in­csem“. Unalomból vele a következő pár beszédet kér­­lettem. * (így látszik, személyiségem nem tetszik­ önnek ! Mi közöm nekem önhöz és személyéhez ! — De mondja hát, miért vonakodott? — Mert nem akartam kincsemmel kocsikázni. — Hát ki az a kincsem ? — Ez a sötét sárga kancza, mely a ‘kocsiba van fogva, nézze, jobb kézről. — Én nem látok egy aszkóros gebénél egyebet, mely a szénát, valószinű­leg csak szagáról és a za­bot bizonyosan csak hírből ismeri. — Ez egykor még­is pompás és nemes állat volt, par excellence testalkat és futással ! Emberem tűzbe jött, engem azonban a dolog mindinkább érdekelni kezdett és tovább kérdeztem. — Ismeri ön ez állatot talán régebbi időből? — Hogy ne ismerném ! Tudja , ön kicsoda Kin­csem ? Kincsem az én sorsom, végzetem; háromszor találkoztam már vele ez életben s mindannyiszor szerencsétlenséget okozott nekem. Ma negyedszer találkozom vele s meglássa, uram, ennek nem jó vége lesz. Én kétkedve néztem rá, de ő tovább folytatta, hogy a mondottak valóságáról engem csakugyan meggyőzzön : — El fogom önnek beszélni, hogy miként talál­koztunk mi mindannyiszor, és miként okozott nekem szerencsétlenséget, s mi­kép sülyedtünk mi ketten mindannyiszor egy igen jelentékeny fokkal lejebb, és miként találkoztunk ismét . . . ismét szerencsét­lenségemre. Itt elhallgatott, bizonyosan ellenbeszédemet várta ;­­le miután látta, hogy hallgatag maradok, tovább f­­olytatt­a elbeszélését. — Huszonnégy éves voltam, midőn egy helybeli jó nevű kereskedelmi irodában igen jövedelmező ál­lást foglaltam el. Én figyelmes, rendszerető, pontos, de ifjú, következőleg élv-sóvár férfi is voltam, mi főnököm, előtt, ki e tekintetben puritán szigorúság­gal bírt — egy kereskedő embernek legnagyobb hi­bája volt. Fő élvezetem a lovaglás volt. Minden vasár- és ünnepnapon elmentem egy zsidó lókupeczhez, kitől egy lovat béreltem, melyet azután egész délután lovagoltam. Husvét hétfőn is­mét elmentem lovat kölcsönözni, kaptam is egyet, óh egy lovat . . . Lovagló ön ? — Nem. — Akkor hiába is írnám le szépségét, de Kin­csem volt az ! Kincsem ! tüzes testi erőben! Mily büszkeséggel lovagoltam a városerdő felé ! A fátum úgy akarta, hogy épen akkor a sétányon főnököm­mel találkoztam, ki szerényen gyalog sétált. — Tisz­teletteljesen köszöntem neki, de ő köszönésemre sze­mének haragos büntető villámával felelt. És midőn másnap az irodában megjelentem, szobájába hivatott s így szólt hozzám : „Előttem mindig talány az, hogy egy szerény irodatiszt honnan födözi az ily költsé­ges élvezeteket — ehhez azonban semmi közöm — miután a könyvek és pénztár rendben van ; de mi­után az ily példa a többi iroda személyzetre rész befolyással van, önt ezennel állásától fölmentem.“ Ez volt az első szerencsétlenségem, melybe Kin­csem sodort, mert abban az irodában sokra vihettem volna. — Egy évnél tovább foglalkozás nélkül vol­tam, — csekély ingóságaimat már mind eladtam, és a legnagyobb nyomornak voltam kitéve, midőn­t egy vegyes kereskedésben egy szerény könyvvezetői állás­sal kínáltak­ meg. A könyvvezetői állás el­fogad­hat­á­sa azonban egy föltételhez volt kötve, és pedig főnököm nővérét el kellett vennem. Az nem volt kevesebb, mint lelkemet az ördögnek eladni, mert e nőn csak

Next