Váczi Közlöny, 1886 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1886-06-27 / 26. szám
VIII. évfolyam Vácz, június HELYI SVIDÉKI ÉRDEKŰ HETILAP Előfizetési ára : évnegyedre......................I irt 50 kr. házhoz hordás vagy postai szétküldéssel. Egyes számára : 1ó kr Kapható : DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület) és MILLMANN GÉZÁNÁL (kis pincz.) Hirdetések: Nyílt-tér a legolcsóbban eszközöltetnek sora...................... ..() kr. s többszöri hirdetésnél kedvez-Bélyeg illeték menyben részesülnek minden beiktatásnál 20 kr. A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: hová 'a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők Vácz, Gasparik utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetten leveleket nem fogadunk el. Felhívás előfizetésre. ben. Jelen számunk utolsó lévén ez évnegyed bátorkodunk felhívni olvasóink szives figyelmét, miszerint az előfizetéseket, megújítani szíveskedjenek. A ,,Váczi Közlöny“ előfizetési ára helyben házhoz hordással, vagy vidékre postaküldéssel évnegyedre .... 1 Irt Író Kr. A helybeliek a lap kihordójánál a nyugta átvétele mellett, a vidékiek postautalványon eszközölhetik legczélszerűbben az előfizetéseket. A kiadóhivatal. JARq 386. A tanév végén. Kellemesen hangzó czim. Visszavarázsol a múltba, mikor még mi is az iskola porát szivtuk, s önkéntelenül késztet egy istenhozottat mondani a „Vacatió“-nak mindazokkal, akik azt a jelenben élvezni vannak hivatva: a tanárok, tanítók és tanulókkal egyaránt. — Pedig hát váltjuk meg a múltak tapasztalatai alapján, váltjuk meg mi is, akik már csak a multak édes emlékeiből ismerjük a „Vacatió“ varázshatását, a tanév végén, nem volt-e olyan esetünk, s talán minden egyes alkalommal, midőn azt az örömünket, mellyel a vacatló kecsegtetett, könytelt szemekkel fogadtuk : elválni kényszerülvén — rövid időre bár — ama kis társaságtól, ama barátainktól, kiket a tanév összehozván majdnem egy test- és lélekké forrasztott volt össze; ama tanárainktól — kiket az isteni gondviselés folytán, második atyáinknak néztünk, s a kiken ugyanazért oly pietással csüngtünk, és a kikhez oly ragaszkodással viseltettünk minővel a gyermek őszintesége, az ifjú öntudatosai!) volta és az ébredő férfiúkor érzete csak viselkedhetik. És tanáraink? Oh ! ezek sem voltak különbek. — Ezeknek is volt szivök. S nem egyszer lehetett alkalmunk tapasztalni, hogy az iskola év végén bennük is az iskolai szigort a legfájóbb emberi érzés váltotta fel, s az elvállás pillanatában fájó, eltitkolt könyeket hullajtottal?.. így volt ez régen. S mert az ember lényegben mindig annak marad a mi; s mert a mig vér és hús lesznek legfőbb alkotó elemei az emberi testnek, s azokat nemesen gondolkodó agyvelő fogja kormányozni. Így kell annak lenni a jelenben, igy a jövőben : azt hisszük, hogy midőn mi a mi reminisctencziáinkat a jelenre alkalmazzuk, tévedni nem fogunk és nem csalatkozhatunk. Nem akkor különösen, midőn tovább fűzve elmélkedésünket, felemlítjük azt is, hogy mikor már a baráti búcsúölelés megtörtént, s vonatra vagy akármilyen járműre felültünk és sokszor per pedes apostolomra hazafelé útban voltunk, hogy dobogott a szívünk , szüleink az összes mieink viszontlátása örömére, hogy találgattuk, hogy vájjon ki, miképen, hogyan várakozik ránk a pitvar ajtóban, avagy tán épen kün a határon, s hogy tervezgettük már előre is magunkban, hogy az édes otthonban mily nagy dolgokat fogunk végbe vinni ! És tettük ezt az elemi első osztálytól kezdőleg az egyetem utolsó évéig. Tettük ezt mindnyájan kivétel nélkül azért, mert ha valamelyikünk talán rosszabb, talán épenséggel nem kielégítő bizonyítvánnyal állt meg az atyai ház portája előtt, az osztályzat árnyoldalát elnézte egyrészt a szülői szeretet és gyengédség ama emelő és biztató figyelmeztése, hogy nem lesz ez mindig így, jobb osztályzatú bizonyítványt is fog felmutatni tudni gyermekünk, csak tartsa őt az Isten és szüleit, hogy neki erre alkalmat szolgáltathassanak, másrészről meg a gyermek ifjú ama szilárd elhatározása, hogy bizony ilyen szégyent nem fog hozni többé a kék-, vagy akár nem kék vér családi nevére. Igaz az is, hogy mikor aztán egyikünk vagy másikunk, mint első eminens lépdeltünk be az atyai házba s öregünk a hosszúszárú, íeget, borító füstfellegeket bocsájtó családi pipájával fogadásunk végett lépett előnkbe s mi aztán örömtől sugárzó arczczal nyújthattuk át neki a dokumentumot, lesve, hogy az „öreg úr“ ajkát annak látása még inkább pedig elolvasása, milyen hangzatú szavak fogják mozgásba hozni, s lesve azt is, hogy váljon az örömkönyek csillogó ezüstje nem-e fog kezének egy oly mozdulatot adni, hogy a zsebbe nyúlva, egy pár — örömkönyeinél még fénylőbben csillogó — anyagi állapottal lepjen meg, amiből aztán feltett jóra való szándékunkat a vakáczió alatt még könnyebben megvalósíthassuk. Hát bizony ha ez megtörtént, nekünk is jobban esett, mintha csak öreg biztatást és vigasztalást kaptunk volna odahaza, így lévén ez régen ifjú tanuló barátunk, így lesz ez jövőben is. — S ép azért, midőn a tanév végével valamennyitekhez úgy mint kedves tanáraitokhoz a viszontlátásig egy isten hozzádot mondanánk, egyszersmind azokhoz, akiknek talán nincs alkalmuk szüleiket megfelelő vigasztalásban részesíteni a jelenben, intjük, törekedjenek ezt megkétszerezett szorgalommal helyrepótolni a jövőben; azokhoz pedig, akiknek eddigi törekvése, szorgalma az édes otthonban bátrabb megjelenést engednek, figyelmeztetjük, hogy el ne bízzák magukat, sőt inkább valamennyien arra törekedjetek, hogy a szünidőt, mely nem henyélés, hanem egyes jóravaló hajlamoknak önképzés útján való továbbfejlesztésére szolgál, arra használjátok fel, hogy mint a haza jövendő reményei, mikor ismét az iskola falai közé jöttök, frissült erővel és még több kedv és szorgalommal folytathassátok megkezdett munkátokat. Adjatok ti is, szülők, szórakoztató, nemes foglalkozást gyermekeiteknek, helyettesítsétek a tanárt a ti, talán sikeresebb módszertek által. Ne zúgolódjatok, ha egyik vagy másik gyermeketek nem mutathatott fel oly sikert, mint el A VACZI KÖZLÖNY" TÁRCZÁJA. Kincsem. — Eredeti tárcza. — írta : Babos Körülbelül hat hete annak, midőn egy délután elhatároztam magamat, hogy néhány órára kimegyek a városligetbe, a Diogenes hordó-tulajdonosnéját meglátogatni. Egyedül ültem az omnibuszban s körülbelül a király utcza közepén lehettünk, midőn a kocsi egyszerre megállt s a kocsis egy — külsejéről ítélve — a munkás osztályhoz tartozó egyénnel elkezdett alkudozni. Emberünk, habár hajlandó volt kocsikázni, mégis úgy látszott, hogy a mi kocsinkba vonakodott beülni, míg a kocsis minden ékesszólási tehetségét kifejté, hogy emberünket beültesse. — Az alkudozás jó hosszúra nyúlt volna, ha én hatalmas tecriminatiómmal a svét felet egyezkedésre nem bírom. Uj vendégünk egy körmönfont káromkodás elmozgása után felült s midőn már az ülésen is elhelyezkedett, akkor is folytonosan zúgolódott majdnem fájdalmasan, „ismét és örökke ez az átkozott Kincsem“. Unalomból vele a következő pár beszédet kérlettem. * (így látszik, személyiségem nem tetszik önnek ! Mi közöm nekem önhöz és személyéhez ! — De mondja hát, miért vonakodott? — Mert nem akartam kincsemmel kocsikázni. — Hát ki az a kincsem ? — Ez a sötét sárga kancza, mely a ‘kocsiba van fogva, nézze, jobb kézről. — Én nem látok egy aszkóros gebénél egyebet, mely a szénát, valószinűleg csak szagáról és a zabot bizonyosan csak hírből ismeri. — Ez egykor mégis pompás és nemes állat volt, par excellence testalkat és futással ! Emberem tűzbe jött, engem azonban a dolog mindinkább érdekelni kezdett és tovább kérdeztem. — Ismeri ön ez állatot talán régebbi időből? — Hogy ne ismerném ! Tudja , ön kicsoda Kincsem ? Kincsem az én sorsom, végzetem; háromszor találkoztam már vele ez életben s mindannyiszor szerencsétlenséget okozott nekem. Ma negyedszer találkozom vele s meglássa, uram, ennek nem jó vége lesz. Én kétkedve néztem rá, de ő tovább folytatta, hogy a mondottak valóságáról engem csakugyan meggyőzzön : — El fogom önnek beszélni, hogy miként találkoztunk mi mindannyiszor, és miként okozott nekem szerencsétlenséget, s mikép sülyedtünk mi ketten mindannyiszor egy igen jelentékeny fokkal lejebb, és miként találkoztunk ismét . . . ismét szerencsétlenségemre. Itt elhallgatott, bizonyosan ellenbeszédemet várta ;le miután látta, hogy hallgatag maradok, tovább folytatta elbeszélését. — Huszonnégy éves voltam, midőn egy helybeli jó nevű kereskedelmi irodában igen jövedelmező állást foglaltam el. Én figyelmes, rendszerető, pontos, de ifjú, következőleg élv-sóvár férfi is voltam, mi főnököm, előtt, ki e tekintetben puritán szigorúsággal bírt — egy kereskedő embernek legnagyobb hibája volt. Fő élvezetem a lovaglás volt. Minden vasár- és ünnepnapon elmentem egy zsidó lókupeczhez, kitől egy lovat béreltem, melyet azután egész délután lovagoltam. Husvét hétfőn ismét elmentem lovat kölcsönözni, kaptam is egyet, óh egy lovat . . . Lovagló ön ? — Nem. — Akkor hiába is írnám le szépségét, de Kincsem volt az ! Kincsem ! tüzes testi erőben! Mily büszkeséggel lovagoltam a városerdő felé ! A fátum úgy akarta, hogy épen akkor a sétányon főnökömmel találkoztam, ki szerényen gyalog sétált. — Tiszteletteljesen köszöntem neki, de ő köszönésemre szemének haragos büntető villámával felelt. És midőn másnap az irodában megjelentem, szobájába hivatott s így szólt hozzám : „Előttem mindig talány az, hogy egy szerény irodatiszt honnan födözi az ily költséges élvezeteket — ehhez azonban semmi közöm — miután a könyvek és pénztár rendben van ; de miután az ily példa a többi iroda személyzetre rész befolyással van, önt ezennel állásától fölmentem.“ Ez volt az első szerencsétlenségem, melybe Kincsem sodort, mert abban az irodában sokra vihettem volna. — Egy évnél tovább foglalkozás nélkül voltam, — csekély ingóságaimat már mind eladtam, és a legnagyobb nyomornak voltam kitéve, midőnt egy vegyes kereskedésben egy szerény könyvvezetői állással kínáltak meg. A könyvvezetői állás elfogadhatása azonban egy föltételhez volt kötve, és pedig főnököm nővérét el kellett vennem. Az nem volt kevesebb, mint lelkemet az ördögnek eladni, mert e nőn csak