Vadászlap 2. évfolyam, 1881

1881-01-08 / 1. szám

JANUÁR 15. 1881. VADÁSZ-LAP. kíméletlen madorban szélnek eresztett, mint tárgyilag valótlan gyanu­sitást ezennel visszautasítom.*) Máshol keresse czikkiró ur a hibákat: 1) Hagyassék meg a 12 frtos vadászkártya vagy még inkább emeltessék fel 20 frtra. 2) A községi területek hatóság közbejötte melletti árverésen legalább három évre kötelező­leg bérbeadassanak. 3) Személy és vagyonbiztonság szempontjából csakis egyszerű vagy horgonypisztolyok tartása engedélyeztessék. 4) és legfőkép a határ- és szőllőhegy-őrök a puska hordhatásá­tól törvényileg eltittassanak. Ezek nélkül az egész vadásztörvény fából vaskarika ! Vagyok az igen tisztelt Szerkesztő Urnak Vaál 1881. jan. 3-án kész szolgája Lits Gyula Fejérmegyei vaáli járási szolgabíró. *) Kötelességünknek tartjuk kijelenteni, hogy a kérdéses „be­küldött" nem volt a nyilvánosság elé szánva ; s ahogy mi a bekül­dőjét ismerjük, — minden sértő szándék távol állt tőle,­­valamint tőlünk is, a közlés által, — mit csakis mint javaslatot óhajtottunk tekinteni; fel sem tűnvén, — hogy midőn ministereket, képviselőket is vádolnak azzal, hogy a nép kegyét keresik, e kifejezés egy consti­tutionalis államban­­ balul értelmeztessék, különben nem közöltük volna. — Miután szerencsések vagyunk L. Gy. urat i s ismerni, remél­jük, hogy e nyilatkozatunk őszinteségében nem kétkedik. Szerk. Keszi, 1880.*) nov. 21. Tiszt. Szerk. Ur! — A mező­kövesdi agarászat lefolyását mind­kétrendbeli becses lapjából olvastam ; mindkét közlemény Maj­tényi István ur tollából ered A kisebb lap előbb jelent meg, mely­ben Phiffi mint nyertes mutattatik fel, s a zárjelben eme szavak olvashatók „és ez nyert." Megvallom ez nekem igen jól esett, mert két agaram a végfutásig lelmaradván, s a Karpelesz ur jobbik agarát „Nixen" hagyván, igazán condol­ntiának vettem a t. barátom meg-jegyzését; mit rokonának bírálata mely bár tiszta meggyőződéséből *) Bármennyire tiszteljük is előttünk személyesen ismerős íróját e czikknek, de némi nem tőlünk függő dolgok miatt — nem­ közöl­hettük előbb, mint azt R. A. úrral is tudattuk idejekorán. Szerk­­eződhetett is, de az agarászathoz szükségképen megkívánható kellékek hiányában agyonig sújtá manuális szenvedélyemet. — És daczára ennek, úgy hiszem lovagiatlansággal senki sem­ vádolhat, hogy messziről is látszott rajtam a méltatlan eljárások legkisebb nyoma is, pedig több mint félszázad óta űzöm e mesterséget, de isten bizony ilyen ítéletet soha sem hallottam. Több jó barátom azzal vigasztalt, ne busulj, az ahoz értők előtt a dicsőség a tied, billikomot nyertél már úgy is egy tucatnál többet, de Karpelesz úrnak ez az első. Tehát ki voltam békülve, — mert megszoktam a sors igaz­talan üldöztetését, és az öntudat mindig legjobb vigasztalóm volt. Az agarászat bevégeztével a szép nyájas háziasszonyunk, ki egész szenvedélylyel, kitartással mindvégig köztünk lovagolt s vendég­szeretetének terhes szerepét példásan vitte, — a házi gazda jó borai, annyira elfelejtették a rajtam vagy inkább a haraimon tett contumellát, hogy széles jó kedvemben,­­hogy a bírónak is egy kis szúnyog- csi­pést okozzak) felhívtam a nyertes Karpelesz urat, dr. Podmaniczky barátom által, (ki ugy látszott, agarának nagy protectora volt, mert ő vezette) hogy a bib­ikom erejéig (100 írt) hivja ki; ki is biztosított, hogy el fogja fogadni Karpelesz ur e kihívást. —Váltam, de nem jött, mindeddig semmi felelet. Ez is jól esett a garász-betegségemnek, mivel ama hitben éltem, hogy mégis csak akad olyan egyéniség, ki nem volt egészen elfogult és Karpelesz urat figyelm­ezteté, mikép jó lesz a bib­ikom mellett a véletlen szerencsét ki nem hivni. De midőn a nagyobb vadászlapba, bámulatomra ezeket olvastam: „Karpelesz Vilmos fakószinű agara jobbnak mutatkozván, nagy előnynyel nyerte el a dijat, mit Recski András bátyánk hihetlennek vélt, és ez szülte a sok nézetkülönbséget : — ekkor majd sóbálványnyá lettem ; újra elővettem a tudósító czikkét, és megyőződtem, hogy az nem baráti elégtétel nekem, de valóságos gúny ; ekkor már végkép elszomorod­tam s lemondottam a társas agarászatról. — Engedjen meg a t. tudó­sító úr, igen nagy inconsequentiát találok előadásában ; a Tigris leveri először a Karpelesz úr jobbik agarát, mivel mindnyájan (ő is) gratu­lálni jöttek hozzám, és aztán a tudósí­tó szerint dicsőségesen feltartotta magát a hosszúlábú Tigris; és végre a roszabb (de talán csak rosznak mondjuk) Phiffi mégis nagy előnynyel legyőzve a Tigrist jobbnak is mutatkozott. — Én megvallom, e logicát nem értem. Hogy felma­radt a Phiffi, azt hallottam, de hogy jobbnak mutatkozott, ezen kétel­kedem, s ha és nagy előnynyel nyerte volna el a díjat, minden ott lévő embert felhívnék, hogy tegye (mostani rendszer szerint) jobb kezét szívére, s esküdjék­ meg reá, azt hiszem a birón kivü­l alig akadna valaki. — De ő meggyőződése szerint járt el, és én hallgat­ton igen jól ízlett a répalevél. Kényelmesen neki guggol­ván a jó legelőnek, egyszerre azt,veszem észre, hogy a mel­lettem kissé nehézkesen rágicsáló vén Bagos szomszéd fel­tűnően „szemlész" egy emberi alakra, ki egy fekete négy­lábú kíséretében sétálva (csak később tudtam meg, hogy eme, fajunk ellen „spitzli" minőségben szereplő lényt „vizs­lának" hívják) épen egy füstölgő szerszámot dugott szá­jába, s nem sokára egy bokor mögött eltűnt. Látszólag ismét minden nyugodt lett a természetben, csak pár varjú károgott meg — nagy lomhán éji szállásaik felé vitorlázva — a légben, s egy falka fogolymadár sipítgatott imitt­amott, a mama hívogatván össze purczérjait, miután előbb a közelben ténfergő fekete négylábútól felijesztve — szét­szaladtak ; az erdőből egy őz bakogása és a távolból az esti harang andalító hangjai rezgettek, különben — mint mondom — tisztának látszott a vidék. Nem sokáig örül­hettünk azonban ez idilli csend- és répaleveleinknek. Egy hátborsóztató roppanás hallatszott s mindjárt rá e kiáltás: „hozd el!" „Az ám! — nincs olyan! Nem vártunk mi arra, hanem szomszédommal együtt utóáza neki, vesd el magad! ugy megrugaszkodtunk, hogy csak ugy porzott. Végre hosz­szas futás és különféle fordulatok után bakágast álltam, hogy körültekintsek, s izmaimat kinyugtassam, egyik hátsó csülkömmel a talajt verve — hogy a szivkamra lüktetését szüntessem. — Egy zabföld szélén találtam magamat, mely mosolygóan látszott invitálni egy kis vacsorára. Már azt hittem, hogy e barátságos vidéken üthetem fel éji szállá­somat, s az illatos „Avena" zöld kalászai nagyon ízlettek, midőn a kellő hold fényénél még jókor pillantottam meg azt a vörös zsiványt a cserjéből kisompolyogni, kinek durva, erőszakos természetét már egyszer, t. i. öcsém halálakor, tapasztalni alkalmam volt s futottam úgy, hogy az izzadság csorgott rólam, árkon, bokron, országúton keresztül; s végre halálra fáradt tagokkal egy majorság közelébe jutot­tam, egy zöldséges kerthez, melynek sövényét hosszában megrecognoscirozva, végre egy kis nyíláson át bebújtam. De annyira elfáradtam, lélekzésem oly kimerült volt s ennek következtében annyira lehangolva valók, hogy még az ott viruló szép kelkáposzta látása is közönyösen hagyott. Végre lassan kint tünedezett izgatottságom s kezdtem elmélkedni a jó szerencséről, mely a szép kelkáposzták közelébe hozott. Az alkalom igen csábitó volt. — Fájda­lom! Sokszor a piros almában is féreg van — mint később borz komámtól találólag hallom megjegyezni, s mint most sajnosan tapasztalok — mert alig baktatok 10—15 lépést egy kiválóan pompás káposztafejig, s alig kezdem magam vele — élesen hallóimat közben erősen hegyezve — delec­tálni, midőn valamit csettegni hallok a közeli kunyhóban. Akaratlanul egyet ugrottam, de már villámlott, dörgött s czombomban éles csípést éreztem. Eszemet nem vesztve azonban, a közeli ribiszke-bokrok mögé vetettem magamat s tovább baktatva, a sövény egy nyilásán át kimenekül­tem a szabadba, egy krumpliföldre, melynek túlsó vég­én állást foglalva, a történtekről kissé elmélkedni kezdtem. Hogy itt valami csalfaság volt a dologban, azt sejtet­tem,de csak később tudtam meg pár collegámtól, hogy kis híján múlt, hogy amaz ismeretes „káposztavadászok" egyiké­nek áldozatául nem estem, kik a hires rákosi konyhakertekben — mert vándorlásaim s futásom közt már a főváros alá jutot­tam — vadászatot árendálnak maguknak, hogy csendes, holdvilágos estéken gyilkos hajlamaiknak eleget tehessenek, s kényelmesen berendezett lőkunyhóikból az orruk előtt levő káposztára csalogatott szegény atyámfiait lepuskázhas­sák, a­mint hogy nekem is jutott tőle egy göbecs, mely élő barometruma lett később minden időjárásnak. A legkü­lönösebb a dologban, hogy e gyilkos emberek a hétköznapi életben derék polgárok, jómódú fővárosi kereskedők stb. 3

Next