Vadászlap 2. évfolyam, 1881
1881-01-08 / 1. szám
JANUÁR 15. 1881. VADÁSZ-LAP. kíméletlen madorban szélnek eresztett, mint tárgyilag valótlan gyanusitást ezennel visszautasítom.*) Máshol keresse czikkiró ur a hibákat: 1) Hagyassék meg a 12 frtos vadászkártya vagy még inkább emeltessék fel 20 frtra. 2) A községi területek hatóság közbejötte melletti árverésen legalább három évre kötelezőleg bérbeadassanak. 3) Személy és vagyonbiztonság szempontjából csakis egyszerű vagy horgonypisztolyok tartása engedélyeztessék. 4) és legfőkép a határ- és szőllőhegy-őrök a puska hordhatásától törvényileg eltittassanak. Ezek nélkül az egész vadásztörvény fából vaskarika ! Vagyok az igen tisztelt Szerkesztő Urnak Vaál 1881. jan. 3-án kész szolgája Lits Gyula Fejérmegyei vaáli járási szolgabíró. *) Kötelességünknek tartjuk kijelenteni, hogy a kérdéses „beküldött" nem volt a nyilvánosság elé szánva ; s ahogy mi a beküldőjét ismerjük, — minden sértő szándék távol állt tőle,valamint tőlünk is, a közlés által, — mit csakis mint javaslatot óhajtottunk tekinteni; fel sem tűnvén, — hogy midőn ministereket, képviselőket is vádolnak azzal, hogy a nép kegyét keresik, e kifejezés egy constitutionalis államban balul értelmeztessék, különben nem közöltük volna. — Miután szerencsések vagyunk L. Gy. urat i s ismerni, reméljük, hogy e nyilatkozatunk őszinteségében nem kétkedik. Szerk. Keszi, 1880.*) nov. 21. Tiszt. Szerk. Ur! — A mezőkövesdi agarászat lefolyását mindkétrendbeli becses lapjából olvastam ; mindkét közlemény Majtényi István ur tollából ered A kisebb lap előbb jelent meg, melyben Phiffi mint nyertes mutattatik fel, s a zárjelben eme szavak olvashatók „és ez nyert." Megvallom ez nekem igen jól esett, mert két agaram a végfutásig lelmaradván, s a Karpelesz ur jobbik agarát „Nixen" hagyván, igazán condolntiának vettem a t. barátom meg-jegyzését; mit rokonának bírálata mely bár tiszta meggyőződéséből *) Bármennyire tiszteljük is előttünk személyesen ismerős íróját e czikknek, de némi nem tőlünk függő dolgok miatt — nem közölhettük előbb, mint azt R. A. úrral is tudattuk idejekorán. Szerkeződhetett is, de az agarászathoz szükségképen megkívánható kellékek hiányában agyonig sújtá manuális szenvedélyemet. — És daczára ennek, úgy hiszem lovagiatlansággal senki sem vádolhat, hogy messziről is látszott rajtam a méltatlan eljárások legkisebb nyoma is, pedig több mint félszázad óta űzöm e mesterséget, de isten bizony ilyen ítéletet soha sem hallottam. Több jó barátom azzal vigasztalt, ne busulj, az ahoz értők előtt a dicsőség a tied, billikomot nyertél már úgy is egy tucatnál többet, de Karpelesz úrnak ez az első. Tehát ki voltam békülve, — mert megszoktam a sors igaztalan üldöztetését, és az öntudat mindig legjobb vigasztalóm volt. Az agarászat bevégeztével a szép nyájas háziasszonyunk, ki egész szenvedélylyel, kitartással mindvégig köztünk lovagolt s vendégszeretetének terhes szerepét példásan vitte, — a házi gazda jó borai, annyira elfelejtették a rajtam vagy inkább a haraimon tett contumellát, hogy széles jó kedvemben,hogy a bírónak is egy kis szúnyog- csipést okozzak) felhívtam a nyertes Karpelesz urat, dr. Podmaniczky barátom által, (ki ugy látszott, agarának nagy protectora volt, mert ő vezette) hogy a bibikom erejéig (100 írt) hivja ki; ki is biztosított, hogy el fogja fogadni Karpelesz ur e kihívást. —Váltam, de nem jött, mindeddig semmi felelet. Ez is jól esett a garász-betegségemnek, mivel ama hitben éltem, hogy mégis csak akad olyan egyéniség, ki nem volt egészen elfogult és Karpelesz urat figyelmezteté, mikép jó lesz a bibikom mellett a véletlen szerencsét ki nem hivni. De midőn a nagyobb vadászlapba, bámulatomra ezeket olvastam: „Karpelesz Vilmos fakószinű agara jobbnak mutatkozván, nagy előnynyel nyerte el a dijat, mit Recski András bátyánk hihetlennek vélt, és ez szülte a sok nézetkülönbséget : — ekkor majd sóbálványnyá lettem ; újra elővettem a tudósító czikkét, és megyőződtem, hogy az nem baráti elégtétel nekem, de valóságos gúny ; ekkor már végkép elszomorodtam s lemondottam a társas agarászatról. — Engedjen meg a t. tudósító úr, igen nagy inconsequentiát találok előadásában ; a Tigris leveri először a Karpelesz úr jobbik agarát, mivel mindnyájan (ő is) gratulálni jöttek hozzám, és aztán a tudósító szerint dicsőségesen feltartotta magát a hosszúlábú Tigris; és végre a roszabb (de talán csak rosznak mondjuk) Phiffi mégis nagy előnynyel legyőzve a Tigrist jobbnak is mutatkozott. — Én megvallom, e logicát nem értem. Hogy felmaradt a Phiffi, azt hallottam, de hogy jobbnak mutatkozott, ezen kételkedem, s ha és nagy előnynyel nyerte volna el a díjat, minden ott lévő embert felhívnék, hogy tegye (mostani rendszer szerint) jobb kezét szívére, s esküdjék meg reá, azt hiszem a birón kivül alig akadna valaki. — De ő meggyőződése szerint járt el, és én hallgatton igen jól ízlett a répalevél. Kényelmesen neki guggolván a jó legelőnek, egyszerre azt,veszem észre, hogy a mellettem kissé nehézkesen rágicsáló vén Bagos szomszéd feltűnően „szemlész" egy emberi alakra, ki egy fekete négylábú kíséretében sétálva (csak később tudtam meg, hogy eme, fajunk ellen „spitzli" minőségben szereplő lényt „vizslának" hívják) épen egy füstölgő szerszámot dugott szájába, s nem sokára egy bokor mögött eltűnt. Látszólag ismét minden nyugodt lett a természetben, csak pár varjú károgott meg — nagy lomhán éji szállásaik felé vitorlázva — a légben, s egy falka fogolymadár sipítgatott imittamott, a mama hívogatván össze purczérjait, miután előbb a közelben ténfergő fekete négylábútól felijesztve — szétszaladtak ; az erdőből egy őz bakogása és a távolból az esti harang andalító hangjai rezgettek, különben — mint mondom — tisztának látszott a vidék. Nem sokáig örülhettünk azonban ez idilli csend- és répaleveleinknek. Egy hátborsóztató roppanás hallatszott s mindjárt rá e kiáltás: „hozd el!" „Az ám! — nincs olyan! Nem vártunk mi arra, hanem szomszédommal együtt utóáza neki, vesd el magad! ugy megrugaszkodtunk, hogy csak ugy porzott. Végre hoszszas futás és különféle fordulatok után bakágast álltam, hogy körültekintsek, s izmaimat kinyugtassam, egyik hátsó csülkömmel a talajt verve — hogy a szivkamra lüktetését szüntessem. — Egy zabföld szélén találtam magamat, mely mosolygóan látszott invitálni egy kis vacsorára. Már azt hittem, hogy e barátságos vidéken üthetem fel éji szállásomat, s az illatos „Avena" zöld kalászai nagyon ízlettek, midőn a kellő hold fényénél még jókor pillantottam meg azt a vörös zsiványt a cserjéből kisompolyogni, kinek durva, erőszakos természetét már egyszer, t. i. öcsém halálakor, tapasztalni alkalmam volt s futottam úgy, hogy az izzadság csorgott rólam, árkon, bokron, országúton keresztül; s végre halálra fáradt tagokkal egy majorság közelébe jutottam, egy zöldséges kerthez, melynek sövényét hosszában megrecognoscirozva, végre egy kis nyíláson át bebújtam. De annyira elfáradtam, lélekzésem oly kimerült volt s ennek következtében annyira lehangolva valók, hogy még az ott viruló szép kelkáposzta látása is közönyösen hagyott. Végre lassan kint tünedezett izgatottságom s kezdtem elmélkedni a jó szerencséről, mely a szép kelkáposzták közelébe hozott. Az alkalom igen csábitó volt. — Fájdalom! Sokszor a piros almában is féreg van — mint később borz komámtól találólag hallom megjegyezni, s mint most sajnosan tapasztalok — mert alig baktatok 10—15 lépést egy kiválóan pompás káposztafejig, s alig kezdem magam vele — élesen hallóimat közben erősen hegyezve — delectálni, midőn valamit csettegni hallok a közeli kunyhóban. Akaratlanul egyet ugrottam, de már villámlott, dörgött s czombomban éles csípést éreztem. Eszemet nem vesztve azonban, a közeli ribiszke-bokrok mögé vetettem magamat s tovább baktatva, a sövény egy nyilásán át kimenekültem a szabadba, egy krumpliföldre, melynek túlsó végén állást foglalva, a történtekről kissé elmélkedni kezdtem. Hogy itt valami csalfaság volt a dologban, azt sejtettem,de csak később tudtam meg pár collegámtól, hogy kis híján múlt, hogy amaz ismeretes „káposztavadászok" egyikének áldozatául nem estem, kik a hires rákosi konyhakertekben — mert vándorlásaim s futásom közt már a főváros alá jutottam — vadászatot árendálnak maguknak, hogy csendes, holdvilágos estéken gyilkos hajlamaiknak eleget tehessenek, s kényelmesen berendezett lőkunyhóikból az orruk előtt levő káposztára csalogatott szegény atyámfiait lepuskázhassák, amint hogy nekem is jutott tőle egy göbecs, mely élő barometruma lett később minden időjárásnak. A legkülönösebb a dologban, hogy e gyilkos emberek a hétköznapi életben derék polgárok, jómódú fővárosi kereskedők stb. 3