Vadászlap 41. évfolyam, 1920
1920-04-05 / 1. szám
A magyar vadászat pusztulása. Irta: SUGÁR KÁROLY. Amit tudás és szorgalom, szeretet és áldozatkészség hosszú évtizedek nehéz munkájával megépítettek, az ma rom és pusztulás. Egyik csapás a másik után szakadt reánk s a hajdan híres magyar vadállománynak ma már nyomait is csak itt-ott láthatjuk (azon a megnyomorított, csonka országrészen, melyet — vészbíráink, a győzők előtt — magunkénak mondhatunk). Már a világháború kezdetén sok vadászterület maradt gazdátlanul. A birtokos (a tulajdonos, vagy bérlő) a harctérre vonult, hogy a haza fegyveres védelmében tegyen eleget kötelességeinek. Még jól járt az olyan terület, mely csak gazdájától lett így megfosztva, de hány volt olyan, melynek még vadőri és erdőőri személyzete is katonasorba állott, a vadászatgazdaság gondjait pedig izgalomból átvette valamely szomszéd, vagy jó barát, hogy a harctéren küzdők jogainak és kötelezettségeinek úgy ahogy letéteményesei, végrehajtói legyenek. Jött azután a Kárpátok védelme, a haza határainak megoltalmazása. Északon az orosz betörés, keleten pedig a hitszegő, áruló oláhok hordáinak beözönlése s ennek nyomán a kikergetett, megfutamodott ellenség hátrahagyott, gyáván eldobott fegyvereivel és tengernyi lőszerével való garázdálkodás. A vadorzás félelmetes mérveket öltött s a vadász és vadőr csak saját testi épségének kockáztatásával léphetett saját vadászterületére. A példa országszerte követőkre talált. A züllés úgy terjedt, mint a fertőző ragály és nem volt erő sem a hatóságban, sem a társadalomban, hogy a sülyedésnek gátat emeljen. Vesztünkre indultunk, vesztünkbe rohantunk, míg be nem következett a katasztrófa. A „nem akarok többé katonát látni" s az „örüljenek az urak, hogy a szélnek eresztett katonák csak a nyulakat lövik", ezek a becstelen, átkozott kiszólások „hivatalos" helyről, „miniszteri" székekből egyengették az utat a teljes anarchiához, a végleges felforduláshoz. A vadászat szentelt berkeiben gépfegyverek kattogtak, Mannlicher-golyók süvítettek s amikor a vad elfogyott, a vadász lett üldözött vaddá, ha — csak suttogva is — vétót mert mondani a megvadult gonosztevők gyilkos munkájának. Százával rothadt a szarvas- és őttetem az erdők sűrűjében. A „szabadság" mákonyától megkótyagosodott paraszt még disznóit is szarvashússal etette, a falusi zsidó pedig 1,2 liter pálinkáért olyan trófeákat gyűjtött össze, amilyeneket csak az 1918-dik év tudott produkálni. Szegény szarvasbikák! Mintha csak érezték volna vesztüket, közelgő, dicstelen kimúlásukat. Még egyszer, utoljára, fejedelmi koronával ékesítették homlokukat, mint a halódó, megcsalt menyasszony, amikor utolsó órájában ünneplőbe öltözött, hogy „még egyszer szép" legyen. Ebben a gyászos évben, a magyar vadászatnak legszomorúbb esztendejében a bikák olyan agancsokat raktak fel, hogy azokhoz hasonlókat emberemlékezet óta nem láttunk. A vörös uralom azután megpróbálta véget vetni a dühöngő őrületnek s ha nem is mindenütt, de legalább sok helyütt megakadályozta a zabolátlan vadmészárlást. Pedig akkor igazán nehéz volt olyant mondani, írni, parancsolni, ami a panjudaismus által fűtött „proletáröntudatot" megfékezni tudta volna. S TÁRCA TÁRCA Levelek. • I. Tyukody Pajtás ! Akik Eszterházán össze vagytok gyűlve Ti hozzátok megyen sóhasom repülve . Köszöntöm a háznak Urát és Asszonyát, S a vendégseregnek minden pereputtyát. Mint az éhes malac, mely makkról álmodik, Ahogy koplaló tót galuskára vágyik ; Koloncos kuvasz, ha nyulat fogni óhajt, Iskolás bakfisch, ha kadét után sóhajt . Úgy szeretnék én is köztetek lehetni, Szörnyű nagy kanállal veletek ehetni Balszárnyat a Fertőn előre zavarni, Ha magam zsákolok, a szomszédot szidni. Eredményvaltáskor sokszorozni tízzel, S panaszkodni szörnyen elvesztett ötvennel. De már mindezekből nekem nem lesz részem. Mint a béka (s...) combja lent vagyok egészen. Itt, ahol a Nímet tarlót szánt kapával, Kochsalátán élek hajdina kásával. Tejet annyit adnak, amennyit nem ittam, Mióta kihasadt az első tejfogam. Fürösztnek szénsavban, gyömöszkölnek-gyúrnak, Mert hogy hát, aszongyák ez kell a magyarnak. Sűrűn adogatják a villanyszikrákat, Hogy leapasszák a dagadt lábikrákat. Szóval reparálnak sok nagy practicával, Ördögmasinával, tüzes hercsulával. Pedig megmondta azt Fedák Sári régen. • A János vitézben énekelvén szépen: Hogy hát beteg az én szívemnek a tája, Nincsen annak sehol, semmi patikája. Mikor magam csak egy kicsit jobban érzem, Akár a posztomba, úgy női a reményem, Vagy mint szappanhólyag, mit nebuló pofa, Pöckös szalmaszállal pattanásig fúra. Olyankor azt hiszem, hogy még visszajönnek Képei az elmúlt régi szép időknek Visszatér az eltűnt annyi kedves óra. Leszünk mi még együtt s fordul minden jóra. Derűs lesz még az ég, lesz szőlő, lágy kenyér, S lesz ami ezeknél még sokkal többet ér: Régi barátságunk vidám folytatása, Míg a késő vénség sírunk meg nem ássa. Ha majd a kék tónak ringó nádasában Ott állasz a kelő hajnal bíborában Arany fátyol hull a kelet égaljára S ébred a természet kismadár dalára. VADÁSZLAP 1920 április 5