Vadász Ujsag, 1922 (1. évfolyam, 1-2. szám)
1922-11-01 / 1. szám
. szám, arcunknál a fegyver, az újak a ravaszon, irányzék a kan fültövén. A hóval lepett cserje letompítja az express hangját ... s a kutyák már marcangolják elesett és előbb még félelmes ellenfelüket . . . Majd vígan pattogó tűz körül helyezkedik el az egész vadásztársaság, előkerül a kulacs és ennivaló s folyik a halotti tér a kapitális vad felett. Még a téli vadászat kedves epizódjait mesélik, máris a tavasz után vágyik a lélek. S a képzelet már érzi is a tavasz leheletét s látja mint tűnik el a hótakaró a hegyek oldaláról, nyirkos falevelek alól, mint ütik fel fejüket a fehér hóvirágok s a réteket sárgás szőnyeggel borítja be a gólyahir . . . Már ismét kinn várjuk kedves, rég nem látott vendégeinket, Okuk . . .! Mennyi édes emléket varázsol elő a puszta rágondolás is . . . A munkában kimerült, elfáradt test és lélek csak üdülést talál a természetben, az mindig új bájokat mutat, minden időszak új élvezeteket hoz, új szépségeket tár elénk, csak látni is kell tudni azokat. RITKA MADÁR. Hajdan Erdélyben is hazája volt. Itt és a Fruska-Gora hegységben fészkelt a Barátkeselyü. (Vultur monachus.) Ma már kipusztulóban minálunk csak elvétve, néhanapján találni itt-ott egy néhányat. A mérgezések leginkább csak ezeket a csak döggel élő és így kiváló hasznos állatokat pusztították. Földrészünk legnagyobb madara, test SÁRGULÓ HATÁRBAN. Irta : Incze Miklós. Zörgő kukoricalevelek közt bujkál a hajnali fuvalom s rázogatja róluk azt a pár csepp harmatot, amit a hűvös szeptemberi éjszaka könyörületből hullatott a száradó növényzetre. Világosodik. A kukorica tábla mentén a határsánc töltésén egy pár puskás ballag, utánuuk czarkán viszi a kópékat egy cigány legény. Megérkeznek a tábla felső sarkára, ahol is nagyfontoskodva megállapítják a haditervet s ki-ki állására indul, hátrahagyván a kopókat. Józsi bátyánk, — akinek külső-belső formátuma közelebbi megismertetése okából egy kis kitérést engedek meg magamnak — a határárok partján marad meg, ahol is lecsatolván vadászszékét kényelmesen elhelyezkedik. És most kitérek : Józsi bátyánk egy kicsit magas, egy kicsit sovány és egy kicsit köhögős természetű nyugalomban élő katonatiszt s már a hatvanas évek derekát tapossa bőrkamáslis lábnak készült reuma fészkeivel. Köhögős természetéért a torkára gyanakodott, mindig s jóllehet még csak a vénasszonyok nyarában vagyunk gondosan pakkolgatja nyakát csikós sáljával, nehogy az istenért egy kis reggeli köd valamikép kívülről megártson neki. Fején egy különben egészen rendes kinézésű, úgynevezett „simléderes“ téli sapka van, mely a viharok kiállását illetőleg szép eredményekkel dicsekedhetne, ha beszélni tudna. Mint említem Józsi bácsinak a határárok gerincén van a standja, ahonnan — mivelhogy még magas ember is — jól beláttott a kukoricába . De kezdődjék a színjáték“. Alighogy a cigánylegény elcsapta a kutyákat a czarkáról, tán percek sem múltak el, hogy felcsattant a Linda csengettyű hangja s utánna a két kopó vastag bombandonjával jelentette a szegény süldő kétségbeejtő helyzetét, amelynek rendesen siralmas vége szokott lenni ott, ahol Laji, ez a biztos kezű puskás aktív szereplő volt. Szorongatták a kutyák keményen a süldőt, de csak nem tudták kiszorítani a kukoricából, mert a süldő az ő természetrajza szerint nem igen hagyja el az ő szülőföldjét, hanem inkább ide-oda forog, rángatja, bolondítja a kutyákat, sőt még VADÁSZ ÚJSÁG 3.