Vadászat és Állatvilág, 1917 (17. évfolyam, 1-25. szám)
1917-01-01 / 1. szám
csak a hús ! Hol van a vadászat, a lelövés joga, amiért ezreket fizetnek ? Kár csak ott van, ahol fővad van, de viszont magas vadászbér, dús bérjövedelem is csak ott van, ahol fővad van. A gazda csak az elsőt látja és mindig behunyja a szemét, mikor a másikat zsebreteszi. Azt mondja az igen tisztelt cikkíró úr, hogyha valaki kiterjedt erdőségeiben vadat ápol, tenyészt, ezreket áldoz, passziózik, igazán Isten nagy kegyelme stb. Ezzel a mondattal — bizonyára akaratán kívül — sokat ártott a vadászatnak, mint komoly, sok-sok milliót jövedelmező gazdasági ágnak, mert olybá tünteti fel, mintha az csak egy költséges úri passzió lenne. Pedig ez nem áll, ezt csak a laikusok és öregek hiszik, akik nem akarják meglátni a valót. A vadászat manapság egy épp olyan fontos és gyakran jövedelmezőbb gazdasági ág, mint a mezőgazdaság. A vadászat csak a külföldi vadászoknak költséges úri passzió; nekünk termelőknek, eladóknak dús jövedelmi forrás. Hogy csak egy példát ragadjak ki a sok közül: ott van a gróf Eszterházy-féle devecseri uradalom. A 10,000 hold erdőn olyan vadállomány él, hogy évente 20 bika lesz eladva lelövésre, 2000 kor.-val. Ez összesen 40,000 kor. És a 20 bika, a háború dacára, az idén is elkelt, sőt könyörögtek a vadászok, hogy még többet lőhessenek, amit azonban nem engedett meg az uradalom előrelátó erdőmestere. A 20 bika húsa csak 3 kor.-val és 140 kiló átlagsúllyal számítva, 8400 koronát tesz ki. Ezenkívül 120 tehén van előirányozva lelövésre, ebből csak 100-at számítva, 460 koronával és 80 kg átlagsúllyal, szintén 36,000 koronát jelent. 10,000 hold erdő tehát az idén 84,400 kor. jövedelmet hozott majdnem tisztán. Azt kérdem most már, hogy van-e még egy olyan „komoly“ gazdasági ág, amely annyit jövedelmez, mint ez a „nem komoly“, „költséges passzió“ ?. . . Ami a fővádak által okozott károk megtérítését, illetve megtérítési kötelezettségét és módját illeti: mi is azt tartjuk, hogy nincsen renden, nincsen teljes méltányossággal mind a két félre nézve megoldva a kérdés. Először is egy szarvashiba, egy kibúvóajtó a „tenyésztő“ meghatározás. Igen nehéz — hacsak maga be nem ismeri —, jóformán lehetetlen megállapítani azt, hogy ki a tenyésztő. Mikor kárt kell fizetni, akkor mindig a szomszéd a tenyésztő. Az egyedül helyes megoldás az volna, ha novelláris úton a tenyésztők kártérítési kötelezettsége kiterjesztetnék birtokaránylag azokra az összes erdőtulajdonosokra (a községi erdőket is beleértve), ahol a fővad vadászatát gyakorolják. A becslés pedig egy háromtagú bizottság által volna megejtendő hivatalból, költségmentesen. A vezérelvnek mindenesetre annak kell lenni, hogy a kárt szenvedett megkapja a teljes kártérítést, de csak egyszeresen és a tényleges kárt. A jelenlegi — de hála Istennek, még nem teljesen kialakult — joggyakorlat a lehető legigazságtalanabb, ami csak elképzelhető. Sérelmes a kárvallottra, de sérelmes a nagyvadterülettulajdonosra, a tenyésztőre is, mert róla két bőrt húznak le. Megfizeti pereskedés nélkül, a maga jószántából az összes vadkárt — mint a tolnatamási uradalom is — és amellett lelövik a vagyont érő vadját is. Egyik részről (a kártvallott gazda részéről) kettős haszon : teljes megtérülése a kárnak és sok-sok száz korona nyereség a lelőtt fővad húsáért (egy tehén manapság 450—500 koronát jelent); a másik részről kettős veszteség: pénzben és vadban ! Ez igazság?... Már kérem alá van, ha én megfizetem a szomszédos mezőgazda összes kárát, akkor hogy jön ő hozzá, hogy az én ezreket érő erdei vadjószágomat, amiért kárt fizetek, le is lője a foglyászó területén. Vagy az enyém az a vad az ő földjén is, mert megfizetem érte a kárt, vagy az övé és lelövi; de akkor semmi közöm a kárhoz , mert a kárt az ő vadja okozta. Egy dolog nem lehet egyszerre kettőé! Sehogy sincsen még tisztázva ez a kérdés. Törvény nem intézkedik benne szabatosan, a magyarázók meg sokfélekép és rosszul magyarázzák. Goldperger úr a fővad hosszú tilalmi idejét hozta fel érvül. Pedig ez nem változtat a helyzeten. A tilalmi idő csak a kártérítési kötelezettséget eredményezheti és nem a lelövést is, bár ezen a címen még a kártérítéshez is szó fér, mert hiszen a tilalmi időt nem a tenyésztő szabta meg, hanem az államhatalom erőszakolta — óhajtása és a tenyésztés érdekei ellenére — a nyakába. A tilalmi időért az állam volna felelős, de rásózta a tenyésztőre. Rendben van! A kártérítési kötelezettség nem vitatható. A tenyésztő szívesen fizeti a vadkárt, hogy vadállományát megmentse, de akkor a teljesen kielégített károsultnak ne legyen joga lőni a vadját, mert július 1-től december 31-ig még a magját is kipusztíthatja. Igaz, hogy sok vadkár fizetetlen marad a tenyésztő kifejezés miatt és a becslés is nehézkes, gyakran igazságtalan , de van ám az éremnek másik oldala is. Mennyit kell szenvedni a „tenyésztőnek“ azoktól a szomszédoktól, akik csak azért vetnek zabot, ültetnek kukoricát az erdő szélére, hogy a vadat oda csalják és minél többet lelőhessenek! Az erdőszélen fekvő komisz paflagóniákba minden évben répa, kukorica van ültetve. Jól tudja a gazda, hogy az a rossz föld a magot sem hozná meg, de azt is tudja, hogy a vad örömmel jár mindkettőre s vadkár alakjában minden évben jó termése van. Hányszor okozzák a vadkárt a károsult tinói, amit ő maga hajt oda, számítva arra, hogy a községi esküdtek nem ismerik a fővadnyomot! . . . Mert nem minden gazda úr, valamiképen nem minden vadász gavallér. (Folytatjuk.)