Válasz, 1935 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1935 / 11. szám - Zelk Zoltán: Versek
1952 Be vígan éltem ott. Délben a Nap bukott alá, éjfél után a Hold. Csak néztem őket szótlanul, mert nyelvem néma volt. Délben a Nap bukott alá, szétloccsanó habok nyitottak néki lágy útat — be vígan éltem ott! Be vígan éltem a kövér vizű patak alatt s mily vígan voltak népeim: a pikkelyes halak! Délben a Nap bukott alá, éjfél után a Hold. Köréjük úsztunk — s istenem! hogy csillag mennyi volt, hogy mennyi csillag volt alant, — ringatták a habok — minden pisztráng az orrán vitt egy-egy kis csillagot! És voltak híveim: csukák s mindenfajta halak, mormolták néma verseim némán, iszap alatt. S mint víz alatt virág, ha nyit, úgy nyílt a szerelem, nászt ültek viz alá bukó, elcsitult szeleken. Így múltak kék fátyol alatt a sárga nappalok, míg jött az éj, mint vizbehullt csukottszemü halott. Míg jött az éj, a mély sötét s mi még mélyebb sötét után kutattunk. A föveny alatt álmok színét kutattuk. S felköltött a Hold. Majd aludtunk tovább — Ki tudja azt, milyen puhák alant az éjszakák? így éltem én. De jött az ár s a víz partra vetett! Szánakozva hulltak reánk nagy nyárfalevelek s szárnyakká váltak! Szálltak repültek a halak! Szárnya!! az áradás felett a zöldszárnyú csapat! Elszálltak már... S itt fekszem én a földi réteken . . . Mozdulnék olykor s nincs erőm, csupán emlékezem: de vígan éltem lágy s kövér vizű patak alatt... Sírok mostan, de könnyemet fölissza Hold s a Nap. Zelk Zoltán már,