Valóság, 1946 (2. évfolyam, 1-11. szám)
1946-01-01 / 1-2. szám
jan.—febr. AZ ÚRI MAGYARORSZÁG , hiszen a patronátusi jog alapján a plébánosok nagy részét a földesurak nevezték ki. Tizenöt éves sem voltam még, mikor egyszer az egri érsek azzal járult hozzám, hogy adjam beleegyezésemet egy plébános kinevezéséhez. Azok a nyugati globetrotterek, akik Magyarországra látogattak, úgy nézték ezt az úri magyar életet és a statisztáknak felöltöztetett, népviseletes díszparasztokat, mint valami pittoreszk ország színes, mulatságos álomvilágát, ahol sírva vigadnak. Úrnapján áhítatosan felvonulnak a processzióban, nagy dinom-dánomban szüretelnek és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ezek a tejben-vajban-borban, később barackpálinkában fürösztött vendégek éppúgy nem tudtak meg semmit Magyarországról, mint ahogy én sem ismertem meg Indiát, amikor néhány évtizeddel ezelőtt a maharadzsák és az angol hivatalnokok színes, előkelő és ezeregyéjes pompájától elvakítva tértem haza. Kevés olyan angol vagy francia vendég akadt, aki a színfalak mögé nézett. Ki tudta, hogy mi történik a kastélyok, a parkok, a szőttesek világa mögött ? Ki tudta, milyen volt az arisztokrácia viszonya a néphez ? Ki tudta, hogy milyen tradíciók irányították az úri Magyarország mindennapos életét? Azok az angolok, akik angol-magyar hasonlatosságról beszélnek, megfeledkeznek arról, hogy a magyar mágnásoknak sokkal több közösségük van a külföldi főurakkal, mint a magyar néppel és így az angol és a magyar arisztokraták bizonyos hasonlatossága korántsem jelenti azt, hogy a magyar és az angolok egyformák. Az arisztokrácia már századok óta nemzetközi volt. Az egyes országok mágnásai, országuk társadalmi szerkezetének alakulása szerint, bizonyos szokásokban, nüanszokban különbözhetnek egymástól, mégis a származás előkelőségének, a hatalom beidegződésének s az ezekhez tartozó tradícióknak közössége összekapcsolja őket. Ugyanez vonatkozik a katolikus egyházra is, amely az idők során összenőtt az úri osztályokkal és azoknak hű támogatója, tartozéka lett. A nemzetköziség annál is inkább érthető jellegzetessége az arisztokráciának, mert hiszen a mágnás családok Európaszerte, keresztül-kasul egymás közt házasodtak és szegről-végről valamennyi arisztokrata valamilyen rokona a másiknak. A magyar aulikus főnemesség, a császári ház árnyékában különösen vigyázott arra, hogy minden főúr a rangjához méltóan házasodjék. Mihelyt valaki vétett e szabály ellen, kitagadták és kérlelhetetlenül megszakítottak vele minden összeköttetést. Például Károlyi Gábor nagybátyámat, aki színésznőt vett feleségül, az egész magyar arisztokrácia száműzte köréből, úgy hogy élete nagy részét külföldön, meghúzódva volt kénytelen eltölteni. Nagyatyám a végrendeletből kitagadta. Az Eszterházyak ősi családi levele értelmében csak olyan családtag örökölhette a majorátust, aki apai és anyai ágon nyolc ővig visszamenőleg ki tudta mutatni, hogy családjában egyszer sem fordult elő polgári egyénnel kötött házasság. Telivér arisztokratának csak a bajort és az osztrákot tartották. Az angol arisztokrácia — mint már említettem — túlontúl eldemokratizálódott, eliparosodott, a francia pedig tulajdonképpen megszűnt létezni, hiszen a Bonaparteok (I. és III. Napóleon) minden jött-mentet kineveztek hercegnek, grófnak és ezzel alapjaiban támadták meg az ú. n. sz. germaini arisztokráciát. A legitimista tekintély aláásásához Lajos Fülöp az „esernyős“, illegitim király is hozzájárult. Uralkodása idején a francia forradalom által szabadjára eresztett polgári nábobok, pénzmágnások is bekerültek az arisztokrácia körébe és St. Germain hűvösen előkelő szalonjai helyébe a Balsac regényeiben megelevenedő felemás világ lépett.