Valóság, 1947 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1947-01-01 / 1. szám
2 Márkus István 1997 ha a dolgozó népnek ez a két fele nem szövődik össze, hanem egymás nélkül, egymás ellen próbálja megtalálni politikai életformáját Így a közös, mindenki számára otthonos épület helyett két rideg bástya épül ki, egymás felé fenyegető törésekkel. Különösen veszedelmes volna minálunk ez a fajta politikai alakulás azért is, mert a munkásság felé elzárkózó, védekező jellegű parasztpolitika szükségkép odakapcsolja a parasztságot a tényleges reakció — és benne a lényegileg parasztellenes erők — oldalához; viszont, ha a parasztság nagy része mereven elzárkózik, a munkáspártokkal szemben ellenséges magatartásba rögződik bele, s még a határozott célú munkásellenes erőkkel is összeszövetkezik, ez a munkáspártokat a politika belső logikája szerint abba az irányba hajtja, hogy idővel megpróbáljanak a parasztság nélkül kormányozni (ami Magyarországon éppen a fentebb kifejtett okok miatt is aligha sikerülhet jól). Akárhogy forgatjuk a dolgot, ha az ország és a nép helyzetét egészében gondoljuk át, nem juthatunk más eredményre, mint arra, hogy a munkásságnak és parasztságnak meg kell férniük egymással ebben az országban, s közösen kell felépíteniük itt az emberi együttélés új formáit. * Igen, de hogyan vághatjuk ki magunkat a mai, eléggé elrontott állapotból? Kétségtelen, hogy a megoldás valamikép a politikai formációk átrendezésével képzelhető csak el. Bizonyos, hogy a parasztságot, illetve legalább is a parasztság jelentős részét valamikép ki kell szabadítani abból az erősen polgári, sőt sok tekintetben úri jellegű politikai keretből, amit a mai kisgazdapárt még mindig jelent, s új, tisztultabb keret kialakulását kell elősegíteni. Ennek két útja van. Az egyik az, hogy a kisgazdapárt maga „tisztuljon meg“ és váljon igazi paraszti párttá. A másik pedig az, hogy a parasztpárt éledjen újjá mai aléltságából és táguljon ki a parasztság nagy tömegeinek politikai pártjává. A két megoldás-javaslat nem mond persze annyira ellene egymásnak, hogy itt szigorúan vagy az egyiket, vagy a másikat kellene választani. Bizonyos az is, hogy a kisgazdapárt belső átalakulása sürgősebb, időszerűbb s egyben — legalább valamilyen mértékig — gyorsabban keresztülvihető. Mégis, ha hosszú távra gondolkozunk, a második utat is járhatónak és legalább olyan fontosnak kell tartanunk, mint az elsőt, sőt végsőleg: keresztülvihetőbbnek és kívánatosabbnak. Miért? Vessünk egy pillantást a konkrét falusi helyzetre. E pillanatban a dolog úgy áll, hogy a legtöbb falu és mezőváros parasztsága nagyjából háromfelé tagolódik politikailag. A legszegényebbek és az új gazdák között a legtöbb helyt — tömegével inkább a Tiszántúl — vannak kommunisták is. Ennek a társadalmi rétegnek másik része többnyire parasztpárti; sokfelé a parasztpárthoz húz a régi törpebirtokos parasztság és a szegényebb kisbirtokosok egy része is. A többiek: a kisgazdapárt tagjai és szavazói. A kisgazdapártban leginkább a módos gazdák vezetnek — nem egyszer helyi urakkal és értelmiségiekkel együtt —, de tömegével benne van a régi, maga földjén dolgozó kisparasztság is. A legtöbb helyi kisgazdapárti szervezet — akár élő pártszervezet, akárcsak szavazótömeg, amely azért többé-kevésbé tudatosan mégis érzi politikai összetartozását — egymáshoz kapcsolja tehát a nagygazdát és a kisebbet. De miért baj ez