Valóság, 1967 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1967-02-01 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - A szocializmus perspektívái Olaszországban (Todero Frigyes)
netírás eddig nem jutott el, s olyan tévedéseknek, amelyeket nagyrészt maga mögött hagyott. Taylor elsősorban diplomáciatörténész. Lehetőségei, páratlan szorgalma, hatalmas, eddig csak részben feltárt diplomáciai anyag birtokába juttatták. A színvonalasan sokoldalú válogatáshoz kritikai érzéke segítette hozzá. Erős szubjektivitása, meghökkentő újatmondásra való hadara viszont sokszor azt eredményezi, hogy történelempolitikai telitalálatok, markáns fogalmazások mellett ellentmondásokba keveredik. E gyakran polemizáló történetíró lényegére mutat rá a hozzá politikailag közel álló Kingsley Martin: „ő nemzedékünk Bernhard Shawja, egyszerre kérlelhetetlen prédikátora s ellenállhatatlan debattere”. Diplomáciatörténészi beállítottsága folytán Taylor az egyes események, sőt a markáns történelmi folyamatok magyarázatát (talán a kelleténél jobban) a felsőbb szint, a döntéseket hozó kis csoport működésében, még inkább működésének gyakori rövidzárlataiban keresi. Mint ,kérlelhetetlen prédikátor” a politikai-történelmi ellentmondásokat, paradoxonokat, hibákat, bűnöket, látszólagos s tényleges képtelenségeket — általában az emberekben s dolgokban rejlő negatívumokat — ritka érzékkel képes feltárni. Ennek megfelelően mind a morál, mind a józan ész, mind egyfajta reálpolitika követelményeinek figyelembe vételével marasztalja el Európa (s elsősorban Anglia) politikai vezetőit. S kétségtelen, hogy az újkori, főként a legújabb kori történelem menete igen hatásos dokumentációval támogatja e taylori koncepciót. De legalább ennyire kétségtelen az is, hogy így negatív értelmű ,, hős kultuszt” űz, különösen akkor, amikor a döntéseket hozók elképesztő hibáinak társadalmi gyökereire utal, de nem tárja fel azokat mélyebben. A dolgok feltárása tekintetében önmaga elé állít akadályt akkor, amikor (látszólag az elfogulatlanabb, rugalmasabb tájékozódás kedvéért) mélységes bizalmatlanságot árul el valamennyi tételes politikai eszmerendszerrel szemben. Mintha a tömegekről is hasonlót tételezne fel, így a kelleténél kevésbé veszi figyelembe, hogy az eszméknek avagy a velük való manipulációknak, az ennek következtében létrejött hamis tudatnak milyen jelentős szerepe volt s van a történelemben, önmagához logikusan ellenlábasa minden olyan történetfelfogásnak, amely kizárólag gazdasági motivációra kíván támaszkodni. Ennek megfelelően egynéhány esemény gazdasági indítékait csupán felületileg érinti. Taylorra is jellemző: az egyoldalúság felötlő következményei közé tartozik, hogy általában ellenlábas egyoldalúságokat szül. Tehetségének bizonyítéka : önkorlátozásai ellenére képes egyéni, sokszor mélyen feltáró látásmódra, amelynek néhány példáját idéznünk kell. Megvilágítja mind a nyugati szövetségesek, mind Németország egyik döntő hibáját, azt tudniillik, hogy a gazdaságilag, szervezetileg, morálisan egyaránt gyönge fasiszta Itáliát barátként vagy ellenségként, de nagyhatalom gyanánt vették számításba. Rámutat továbbá arra, hogy Franciaország Versailles utáni politikáját a tényekben rejlő feloldhatatlan ellentmondás jellemezte. A Maginot-vonal a fatalitásnak s az ezzel kapcsolatot tartó francia politikai szándékoknak megfelelően a defenzív politikát jelentette. Az őszintétlen cseh s lengyel szövetség pedig azt az offenzív politikát, amit Franciaország nem engedhetett meg magának. A kettő összekapcsolása az ismeretes eredményekhez vezetett. München mentegetése viszont egy ennyire náci- (s német-) ellenes történésznél meglepő. Egynémely érvének szűk prakticizmusa egyenesen meghökkentő. „Chamberlain azt állította: tulajdonképpen megmentette a cseheket. Hajlamosak vagyunk arra, hogy elfelejtsük: tulajdonképpen igaza volt. A háború során mintegy százezer cseh pusztult el, Prága sértetlen maradt. 1939-ben Anglia garantálta Lengyelországot. 6 250 000 lengyelt öltek meg a németek, Varsó teljesen elpusztult.” Helyes meglátása, hogy a második világháborút megelőző angol—francia—szovjet tárgyalások kudarcáért teljes egészében a nyugatiakat, elsődlegesen Chamberlaint s körét teszi felelőssé. Annál is inkább, mert egyik külpolitikai alaptétele szerint Angliának mindenképpen választania kellett új s legújabbkori történelme során a német s az orosz szövetség között, s Taylor szerint csak az utóbbit választhatta. Viszont mintha megfeledkezne arról, hogy az általa mentegetett München után a Szovjetunió semmiféle bizalommal sem viseltethetett a nyugatiakkal szemben. Chamberlainnal szemben természetesen kérlelhetetlen. Elsősorban morálját marasztalja el, s Taylor szerint az erkölcstelen politika egyben rossz politika is. (Ki bizonyítaná jobban e tétel helyességét Chamberlainnél?) Általános deheroizálása során Churchill Angliában egyre magasabbra ívelő tekintélyét is igyekszik a históriai realitás szintjére helyezni. Az még csak csipkelődésként, shaw-i fintorként hat, amikor stílusanalízisként megemlíti, hogy a híres churchilli rádióbeszéd „félig Macaulay, félig szleng”. De az elől nem tér ki, hogy rámutasson : az első világháborús gallipoli, a második világháborús görög s norvég partraszállás tervezése s kivitele — Churchill némely lényeges emberi-politikai vonásait tükrözi vissza. Az átgondolt stratégia helyett vajmi gyakran részesítette előnyben a mutatós, ám megalapozatlan megoldásokat. Fentebb néhány felötlő példával igyekeztünk bizonyítani: Taylor éppen elég támadási felületet hagy ahhoz, hogy ne legyen túl nehéz vitába szállni vele. Életművét vagy annak legalább egy részét kell ismerni ahhoz, hogy megtudjuk: épp olyan nehéz az olvasó számára, hogy kivételes írói erejének hatása alól kivonja magát. Ragyogó, visszafogott, jelzőtlen, modern stiliszta. Bűvész módjára csoportosítja a tényeket. Akár tévedéseinek ellentmondva, akár történelempolitikai telitalálataival egyetértve, mindenképpen a szellemi magasfeszültség állapotába kerül, aki kezébe veszi munkáit. Fejlődésképességének bizonyítéka legújabb munkája, az Anglia története (English History 1914—1945, Oxford, Clarendon Press, 1965.). Mintha a nagy tekintélyű sorozat (The Oxford History of England) kereteibe való illeszkedés ítéleteiben kissé tartózkodóbbá tette volna. S a diplomáciatörténész mintha háttérbe szorulna a szociológus mögött. Szélességben-mélységben egyaránt monumentális képet kapunk a „két világháború” s a „tizennyolc esztendős munkanélküliség” Angliájáról. A históriai tablót egyebek között azért érezzük többé-kevésbé teljesnek, mert a szerző — látszólag mellékesen — olyan politikai gazdasági kölcsönhatásokat tükröző társadalmi jelenségekkel is behatóan foglalkozik, mint például a vallásos világfelfogás fokozatos visszaszorulása, a tömegkommunikációs eszközök elterjedése stb. Tárgyilagosságához tartozik, hogy valamennyi párt közül azért bírálja legélesebben a Labour politikai gyakorlatát, mert e párt elmélete az, amely aránylag még a legközelebb áll hozzá. Egy olyan szkeptikus történész tiszta, világosan csengő hangját halljuk, aki úgy véli: Anglia az első világháború kezdete s a második befejezése között bizonyos, nem eltúlzandó, de nem is lebecsülendő mértékben demokratizálódott, a tömegek életszínvonala statisztikailag bizonyíthatóan nőtt. Mindez azonban inkább kormányok, pártok, s azok politikai-gazdasági elméletei ellenére jött létre. Az angol kritika Taylort kortársai közül Toynbee, Trevelyan, Namier és Neale mellé állítja. Valamennyien nagy hagyományok örökösei. Macaulay-ra, Gibbonra, Hume-ra gondolunk, s nem is egészen mellékesen az ironikus, bálványromboló biográfusra, Lytton Stracheyre, továbbá arra, hogy az angol tradíciók közé tartozott s tartozik az is, hogy a történetíróknak viszonylag kevés nacionalista s egyéb eredetű tabut kellett tisztelnie vagy akárcsak kerülgetnie. LORÁND IMRE A szocializmus perspektívái Olaszországban Munkásosztály, a politikai pártok és szocializmus az olasz perspektívában — ez a címe annak a tanulmánykötetnek, amely nyolc baloldali szerző írásait tartalmazza a Feltrinelli kiadó által javasolt témákról. A négy téma — pontosabban témacsoport — annyira átfogó, hogy egy recenzió szűkre szabott keretei között meg sem kísérelhető a