Valóság, 1970 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1970-03-01 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - A felszabadulás dialektikája (Kelemen János) - A diákmozgalmak anatómiája (Hernádi Miklós)
KÖNYVEKRŐL 107 lógiát konstruálni vagy a nyilatkozatokból alkotáslélektani tényezőkre következtetni. A szavakból, a gondolatokból úgyis világosan kiderül az emberi küldetések és a művészi víziók természetes különbözősége. A hamis és igaz hangok meghallása és elkülönítése, a jó művészet felismerése viszont a hallgató és az olvasó aktív figyel A felszabadulás dialektikája „Az volt a szándékom, hogy írásbeli előadást készítek a Kongresszus számára, és nekifogtam az írásnak három héttel az utazás előtt. Az Egyesült Államok kormánya azt gondolta, hogy éhen halok, s jobb lenne napi élelmezésemről gondoskodni : e célból börtönbe dugtak, és én elvesztettem feljegyzéseimet.” Így kezdte Fekete hatalom című előadását Stokely Carmichael a „felszabadulás dialektikájáról” tartott londoni kongresszuson (The Dialectics of Liberation). E kiragadott mondat jól érzékelteti a Kongresszus jellegét, hangulatát, résztvevőinek szándékát és beállítottságát. 1967 júliusa végén néhány pszichiáter kezdeményezésére filozófusok, pszichológusok, szociológusok, diákvezérek, politikai aktivisták jöttek össze Londonban, hogy megvitassák a fejlett kapitalista társadalom helyzetét s az ember felszabadulásának perspektíváit. A szervezők már a külsőségekben igyekeztek demonstrálni nonkonformizmusukat, a fennálló társadalommal, ezen belül az uralkodó akadémizmussal szembeni ellenszenvüket, összejövetelüket „antikongresszusnak” nevezték, s formális kötöttségek mellőzésével bonyolították le. Nem rögzítették előre a napirendet, a részvételi díjat kinekkinek a zsebéhez mérték, mindenki szabadon szólhatott közbe, egyesek szalmazsákon aludtak a folyosókon. A viták éjszakába nyúltak, költői estekkel s egyéb kulturális tevékenységgel folytak össze. E kihívó külsőségek nem zavaros, feltűnni vágyó fiatalok gyülekezetére utalnak. A nyugati baloldali kultúra nagy nevei sorakoznak a kongresszusi aktákat tartalmazó kötetben: Herbert Marcuse, Paul Sweezy, Lucien Goldmann — hogy csak azokat említsük, akiket nem kell külön bemutatni. Mellettük D. Cooper, R. D. Laing, G. Bateson, J. Henry, J. Gerassi, P. Goodman neve is jól ismert a pszichiátria, antropológia és szociológia területén. Carmichael pedig az SNCC-nek,az egyik nagy amerikai diákszervezetnek elnöke. Kétségtelen, hogy Marcuse, Sweezy és Goldmann előadásai érdemelnek különös figyelmet. Marcuse — Felszabadulás a jóléti társadalom alól címmel — kifejtette azokat a nézeteit, melyek később Tanulmány a felszabadulásról című könyvében is napvilágot láttak. Mivel az említett könyvről e sorok írója már beszámolt a Valóságban, Marcuse mondanivalójának ismertetése ezúttal mellőzhető. Sweezy A kapitalizmus jövője címmel a harmadik világ és a kapitalizmus viszonyáról beszélt. Leszögezte, hogy a harmadik világ nem „harmadik világ”, hanem a kettő közül az egyiknek a része, a „kapitalizmus másik arca”. Az e térségbe tartozó országokat megtévesztő „fejlődő országoknak” nevezni, hisz relatív elmaradottságuk évről évre növekszik, s ez így is lesz, amíg a kapitalizmus fennáll. Periféria és centrum létrejötte, elmaradottság („alulfejlettség”) és fejlettség polarizálódása — a kapitalizmus szükségszerű velejárója. Ebből az a következtetés adódik, hogy csak azok a népek szabadulhatnak meg az elmaradottság-fejlettség polarizációjának e logikájától, melyek teljesen szakítanak a kapitalista világrendszerrel, abszolúte eltépve nemcsak a politikai, hanem a gazdasági, kereskedelmi, kulturális kötelékeket is. E tétele alátámasztására Kína, Korea, Vietnam és Kuba példájára hivatkozott. Vietnam és Kuba egyébként állandóan a figyelem központjában volt mint az igazi forradalom és szabadság szimbóluma. Sweezy kiváló közgazdász, s „harmadik világ”-központú, maoista jellegű forradalomelméletét magas elmémétől, receptív érzékenységétől függ, és attól a reménytől, hogy a magyar zene új hulláma nem azért jött létre, hogy esetleg a hátára hágjanak vagy rövidesen partot érjen. (Zeneműkiadó, 1969.) BALASSA PÉTER leti színvonalon fejtette ki. Carmichael ugyanezeket a gondolatokat a mindennapi politika nyelvén, a legszélsőségesebb radikalizmus szellemében fogalmazta meg, a kapitalizmust a fehér ember társadalmával azonosítva. Ez a mozzanat önmagában figyelmeztet a Sweezy nevével jelzett koncepció korlátaira. Carmichael hozzászólásának magva — a fentebbieknek megfelelően — az a gondolat volt, hogy Amerika városait a négerek képében nemsokára a harmadik világ fogja lakni, sürgető politikai szükségszerűség tehát az amerikai négerek és a harmadik világ akcióegységének megteremtése. „A harmadik világ lett a proletariátus, a nyugati világ képviseli a burzsoáziát.” Goldmann hozzászólása (Kriticizmus és dogmatizmus az irodalomban) nemcsak a kongresszus szempontjából figyelemre méltó. A francia szociológus önkritikusan emlékezett meg a strukturalista ideológia jegyeit is magán hordó korábbi munkáiról, s ez a strukturalizmuson belül kirajzolódó, Marcuse-ra utaló új erővonalakra is figyelmeztet. Mint ismeretes, a nouveau románt korábban azért tartotta korunk igazi művészetének, mert a személyiség és a tárgyi világ viszonya tekintetében struktúrája szomorú a neokapitalista társadalmi struktúrával (mely megszünteti az egyéniség lényeges funkcióit, s elsöprővé teszi a személytelen, önszabályozó intézmények uralmát). Ezt most a nouveau román irányzatnak kifejezetten hibájául rótta fel, mert bármennyire is autentikusak a szellemében fogant művek, a kulturális és művészi alkotás általános elszegényedését, a fennállóba való belenyugvást fejezik ki. E belenyugvás, a tagadásnak ez a hiánya — mint mondja — analóg azzal, amit Marcuse a mai kapitalizmus, az „egy dimenziójú társadalom” és az „egy dimenziójú gondolkodás” jellemzőjének tart. A fejlett kapitalizmusban az emberi lét két dimenziója — az aktuális és a lehetséges (transzcendens) — közül az egyik, a lehetséges, megszűnik, mivel a struktúra képes integrálni a transzcendens elemeket, a rajta túlmutató erőket. Goldmann gondolatmenetének konklúziója az, hogy a „lehetséges” dimenziójának, a transzcendenciának helyreállításáért kell harcolni, csak ez ad alapot egy szabadabb emberiségben és egy autentikusabb kultúrában való reményre. A kongresszusról — összegezésképpen — megállapítható, hogy ideológiailag rendkívül heterogén képet mutatott. A résztvevők által aláírt politikai kiáltvány azonban egységet mutat a „tagadás” tekintetében. „Egy globális kontextusban — mondja a kiáltvány — ellenünk van a kultúra, a nevelés rabszolgává tesz, a technológia megöl bennünket. Kötelességünk, hogy mindezzel szembeszálljunk.” E kiáltványból, s a fentiekben ismertetett néhány állásfoglalásból kitűnik, hogy a felszabadulás dialektikájáról tartott kongresszus jelentős epizód a nyugati „új baloldal” arculatának kirajzolódásában. (Penguin Books Ltd, 1968.) KELEMEN JÁNOS A diákmozgalmak anatómiája 1968-ban, a nyárra eldiáktalanodott Oxfordban láttam a következő feliratot az egyetemi fegyelmi tanácsok igazgatóiról: „A proktorok — papír tigrisek.” A kaliforniai Berkeleyban ez a falfelirat járta (keretéül egy IBM-lyukkártya szolgált): „Ez a kártya egy embert jelent: meggörbíteni, összehajtani, megcsonkítani tilos.” Nemrégen kezembe került egy angol forradalmi diáklap, a The Black Dwarf (A fekete törpe). „Küldd el