Valóság, 1970 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1970-03-01 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - A felszabadulás dialektikája (Kelemen János) - A diákmozgalmak anatómiája (Hernádi Miklós)

KÖNYVEKRŐL 107 lógiát konstruálni vagy a nyilatkozatokból alkotáslélektani tényezőkre következtetni. A szavakból, a gondolatokból úgyis világo­san kiderül az emberi küldetések és a mű­vészi víziók természetes különbözősége. A hamis és igaz hangok meghallása és el­különítése, a jó művészet felismerése vi­szont a hallgató és az olvasó aktív figyel­ A felszabadulás dialektikája „Az volt a szándékom, hogy írásbeli előadást készítek a Kongresszus számára, és nekifogtam az írásnak három héttel az utazás előtt. Az Egyesült Államok kormánya azt gondolta, hogy éhen halok, s jobb lenne napi élelmezésem­ről gondoskodni : e célból börtönbe dugtak, és én elvesz­tettem feljegyzéseimet.” Így kezdte Fekete hatalom című előadását Stokely Carmichael a „felszabadulás dialek­tikájáról” tartott londoni kongresszuson (The Dialectics of Liberation). E kiragadott mondat jól érzékelteti a Kongresszus jel­legét, hangulatát, résztvevőinek szándékát és beállított­ságát. 1967 júliusa végén néhány pszichiáter kezdeménye­zésére filozófusok, pszichológusok, szociológusok, diák­vezérek, politikai aktivisták jöttek össze Londonban, hogy megvitassák a fejlett kapitalista társadalom hely­zetét s az ember felszabadulásának perspektíváit. A szer­vezők már a külsőségekben igyekeztek demonstrálni non­­konformizmusukat, a fennálló társadalommal, ezen belül az uralkodó akadémizmussal szembeni ellenszenvüket, összejövetelüket „antikongresszusnak” nevezték, s for­mális kötöttségek mellőzésével bonyolították le. Nem rögzítették előre a napirendet, a részvételi díjat kinek­­kinek a zsebéhez mérték, mindenki szabadon szólhatott közbe, egyesek szalmazsákon aludtak a folyosókon. A vi­ták éjszakába nyúltak, költői estekkel s egyéb kulturális tevékenységgel folytak össze. E kihívó külsőségek nem zavaros, feltűnni vágyó fia­talok gyülekezetére utalnak. A nyugati baloldali kultúra nagy nevei sorakoznak a kongresszusi aktákat tartalmazó kötetben: Herbert Marcuse, Paul Sweezy, Lucien Gold­mann — hogy csak azokat említsük, akiket nem kell kü­lön bemutatni. Mellettük D. Cooper, R. D. Laing, G. Ba­teson, J. Henry, J. Gerassi, P. Goodman neve is jól is­mert a pszichiátria, antropológia és szociológia terü­letén. Carmichael pedig az SNCC-nek,az egyik nagy ame­rikai diákszervezetnek elnöke. Kétségtelen, hogy Marcuse, Sweezy és Goldmann elő­adásai érdemelnek különös figyelmet. Marcuse — Felsza­badulás a jóléti társadalom alól címmel — kifejtette azokat a nézeteit, melyek később Tanulmány a felszabadulásról című könyvében is napvilágot láttak. Mivel az említett könyvről e sorok írója már beszámolt a Valóságban, Marcuse mondanivalójának ismertetése ezúttal mellőz­hető. Sweezy A kapitalizmus jövője címmel a harmadik világ és a kapitalizmus viszonyáról beszélt. Leszögezte, hogy a harmadik világ nem „harmadik világ”, hanem a kettő közül az egyiknek a része, a „kapitalizmus másik arca”. Az e térségbe tartozó országokat megtévesztő „fejlődő országoknak” nevezni, hisz relatív elmaradottságuk évről évre növekszik, s ez így is lesz, amíg a kapitalizmus fenn­áll. Periféria és centrum létrejötte, elmaradottság („alul­­fejlettség”) és fejlettség polarizálódása — a kapitalizmus szükségszerű velejárója. Ebből az a következtetés adódik, hogy csak azok a népek szabadulhatnak meg az elmara­dottság-fejlettség polarizációjának e logikájától, melyek teljesen szakítanak a kapitalista világrendszerrel, abszo­lúte eltépve nemcsak a politikai, hanem a gazdasági, ke­reskedelmi, kulturális kötelékeket is. E tétele alátámasz­tására Kína, Korea, Vietnam és Kuba példájára hivatko­zott. Vietnam és Kuba egyébként állandóan a figyelem központjában volt mint az igazi forradalom és szabadság szimbóluma. Sweezy kiváló közgazdász, s „harmadik világ”-köz­­pontú, maoista jellegű forradalomelméletét magas elmé­métől, receptív érzékenységétől függ, és attól a reménytől, hogy a magyar zene új hulláma nem azért jött létre, hogy esetleg a hátára hágjanak vagy rövidesen partot érjen. (Zeneműkiadó, 1969.) BALASSA PÉTER leti színvonalon fejtette ki. Carmichael ugyanezeket a gondolatokat a mindennapi politika nyelvén, a legszél­sőségesebb radikalizmus szellemében fogalmazta meg, a kapitalizmust a fehér ember társadalmával azonosítva. Ez a mozzanat önmagában figyelmeztet a Sweezy nevével jelzett koncepció korlátaira. Carmichael hozzászólásának magva — a fentebbieknek megfelelően — az a gondolat volt, hogy Amerika városait a négerek képében nemso­kára a harmadik világ fogja lakni, sürgető politikai szük­ségszerűség tehát az amerikai négerek és a harmadik világ akcióegységének megteremtése. „A harmadik világ lett a proletariátus, a nyugati világ képviseli a burzsoáziát.” Goldmann hozzászólása (Kriticizmus és dogmatizmus az irodalomban) nemcsak a kongresszus szempontjából figyelemre méltó. A francia szociológus önkritikusan em­lékezett meg a strukturalista ideológia jegyeit is magán hordó korábbi munkáiról, s ez a strukturalizmuson belül kirajzolódó, Marcuse-ra utaló új erővonalakra is figyel­meztet. Mint ismeretes, a nouveau románt korábban azért tartotta korunk igazi művészetének, mert a személyiség és a tárgyi világ viszonya tekintetében struktúrája szo­­morú a neokapitalista társadalmi struktúrával (mely meg­szünteti az egyéniség lényeges funkcióit, s elsöprővé teszi a személytelen, önszabályozó intézmények uralmát). Ezt most a nouveau román irányzatnak kifejezetten hibá­jául rótta fel, mert bármennyire is autentikusak a szel­lemében fogant művek, a kulturális és művészi alkotás általános elszegényedését, a fennállóba való belenyugvást fejezik ki. E belenyugvás, a tagadásnak ez a hiánya — mint mondja — analóg azzal, amit Marcuse a mai kapi­talizmus, az „egy dimenziójú társadalom” és az „egy dimenziójú gondolkodás” jellemzőjének tart. A fejlett kapitalizmusban az emberi lét két dimenziója — az aktuá­lis és a lehetséges (transzcendens) — közül az egyik, a le­hetséges, megszűnik, mivel a struktúra képes integrálni a transzcendens elemeket, a rajta túlmutató erőket. Goldmann gondolatmenetének konklúziója az, hogy a „lehetséges” dimenziójának, a transzcendenciának hely­reállításáért kell harcolni, csak ez ad alapot egy szabadabb emberiségben és egy autentikusabb kultúrában való re­ményre. A kongresszusról — összegezésképpen — megállapít­ható, hogy ideológiailag rendkívül heterogén képet muta­tott. A résztvevők által aláírt politikai kiáltvány azonban egységet mutat a „tagadás” tekintetében. „Egy globális kontextusban — mondja a kiáltvány — ellenünk van a kultúra, a nevelés rabszolgává tesz, a technológia megöl bennünket. Kötelességünk, hogy mindezzel szembeszáll­junk.” E kiáltványból, s a fentiekben ismertetett néhány állásfoglalásból kitűnik, hogy a felszabadulás dialektiká­járól tartott kongresszus jelentős epizód a nyugati „új baloldal” arculatának kirajzolódásában. (Penguin Books Ltd, 1968.) KELEMEN JÁNOS A diákmozgalmak anatómiája 1968-ban, a nyárra eldiáktalanodott Oxfordban láttam a következő feliratot az egyetemi fegyelmi tanácsok igaz­gatóiról: „A proktorok — papír tigrisek.” A kaliforniai Berkeleyban ez a falfelirat járta (keretéül egy IBM-lyukkártya szolgált): „Ez a kártya egy embert jelent: meggörbíteni, összehajtani, megcsonkítani tilos.” Nemrégen kezembe került egy angol forradalmi diáklap, a The Black Dwarf (A fekete törpe). „Küldd el

Next