Valóság, 1974 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1974-01-01 / 1. szám - KOVALCSIK JÓZSEF: Közművelődés Budapesten

KOVALCSIK JÓZSEF: KÖZMŰVELŐDÉS BUDAPESTEN társadalmi mentalitás) vidéken mindig jobban megszilárdulhattak, mint az erősebb munkásmozgalmat, polgári demokratikus törekvéseket koncentráló és a világ fejlő­dési tendenciáival több és közvetlenebb csatornákon át érintkező és jobban lépést tartó fővárosban. (A nagyváros mint „kommunikációs tér” nemcsak strukturáltabb és intenzívebb, mint a hagyományos települések, hanem internacionálisabb is.) Ezért az ellenforradalom „bűnös” jelzője ellen valóban védeni kellett Budapestet. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy nagyvárosi kultúránkat illuzórikus, differen­ciálatlan és történelmietlen értékként fogjuk föl. Az ilyen felfogásban ugyanis csak egy fejlődési tendenciájában korlátozott, de gazdaságilag és kulturálisan viszonylag preferált helyzetben levő réteg ideológiája tükröződött (mutatis mutandis tükröződik), mely saját viszonylagosan jobb helyzetét a ténylegesnél szélesebb körre vetítette rá, s megfeledkezett arról, hogy színvonalas kulturális törekvéseihez szélesebb tömegbázisra szert tenni nem tudott. Mindezek után felvetődik a kérdés, hogy egyáltalán létrejött-e, van-e, beszél­hetünk-e „budapesti kultúráról”. Kétségtelenül beszélhetünk, de az is nyilvánvaló, hogy e kultúra rendkívül differenciált, melynek szövevényét nehéz felfejteni. Nehéz, mert a főváros lakossága társadalmilag rétegezett (az elmúlt negyedszázadban pedig gyökeresen átrétegződött), következésképpen rétegezett kulturálisan is, s tegyük hozzá, hogy az azonos vagy rokonságot mutató kulturális rétegek (éppen az átrétege­­ződés következtében) nem mindenben és nem föltétlenül esnek egybe a társadalmi rétegződéssel.­­E helyütt korántsem csak a szubkulturális jelenségekre, hanem sokkal szélesebben értelmezve, az egyes rétegek differenciált kulturális magatartás­­rendszerére gondolok. A skála rendkívül széles a munkájukkal teljes mértékben azo­nosulni tudóktól a szabad idejükben értelmes kompenzációs tevékenységet lelő rétegekig s azokig, akiket életmódjuk és személyiség-tulajdonságaik az alkotás elemeit nélkülöző, egyoldalú s többnyire válogatatlan, de inkább értékben lefelé szelektáló „kultúrafogyasztásra” késztet. S ha a társadalmi rétegződés erőteljesen meg is határozza a művelődési szint bizonyos mutatóit, mindenekelőtt az iskolázottságét, a kulturális magatartás ennél bonyolultabb összefüggések eredője.) Természetesen nincsen tértől, időtől, történelemtől független kultúra, s egy oly nagyméretű és a nemzeti történelemben oly nagy szerepet játszó városnak, mint Budapest, egy viszonylag kis helyen koncentrálódó, azonos nyelvet beszélő társada­lomnak van sajátos kultúrája (folklórja is van, s nemcsak a viccek), de e kultúrában keresztül-kasul szövődnek különböző vonások. Még sok kérdésre kellene fényt deríteni ahhoz, hogy pontosabban megismerjük a budapesti „rétegkultúrákat” és kölcsön­hatásukat történelmi alakulásukban. Ebben a városban a múlt századi reformkorban gyökerező tudós, tanár és művész nemzedékek dolgoztak s örökítették át tanítványaikra az alkotómunka tiszteletét, s tanították meg az eredményességre vezető készségeket — Nobel-díjasok vallanak róla. Az ipari szakmunka társadalmi presztízse nélkül nem alakulhatott volna ki a mun­kásságnak az az öntudata, mely a szervezettséghez, a munkásmozgalomhoz vezetett (túlhajtásaiban még a proletárgőghöz is). Az ipart és a kereskedelmet szervező polgárságban éltek tendenciák annak érdekében, hogy a kulturális életet nemzetközi szinten is „versenyképessé” fejlesszék. Budapest életéről lenyűgöző irodalmi antológiát lehet szerkeszteni: Arany Jánosnak nemcsak szobra van a fővárosban, hanem ő volt öregkorában a moderni­zálódó város első nagy költője is. A listát hosszasan lehetne sorolni Bródy Sándortól és Ady Endrétől Kassák Lajos nagy tablójáig, az Egy ember életem, Karinthy Frigyes, Somlyó Zoltán, Kosztolányi Dezső mindvégig bohémes, sohasem léha „Esti Kornélos” világáig, Krúdy pesti ezeregyéjszakájáig s kiskocsmákról festett hangulatképéig, Nagy Lajos Budapest Nagykávéházáig s a „város érdes részéről” hírt hozó József Attiláig, Gelléri Andor Endréig s Móricz Zsigmond Csibéjéig. A Visegrádi utca és a Prenn Ferenc hányatott élete szerzője, Lengyel József akkor is budapesti, ha a tajgai ember magányáról ír. De neki köszönhetjük a Lánchíd regényét is. Ide tartoznak, ebbe a képbe Vas István „elveszett otthonai”, és Déry Tibornak nemcsak széles társadalmi rajzú nagy regényei, érzékeny novellái szólnak Budapestről, hanem az

Next