Valóság, 1974 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1974-01-01 / 1. szám - KOVALCSIK JÓZSEF: Közművelődés Budapesten

KOVALCSIK JÓZSEF: KÖZMŰVELŐDÉS BUDAPESTEN „amerikai popfesztivál” víziójában az új kábulatokkal e város történetének, korábbi kábulatának emléke is ölelkezik. Ebben a városban élte meg Mándy Iván a „régi idők moziját”, ácsorgott a „pálya szélén”, s lett az ötvenes években „előadó, társszerző”. S Tersánszky Józsi Jenő, aki előadóművész is volt. E lista nem lehet teljes, de említenünk kell még Karinthy Ferenc Ferencvárosi szívét és Budapesti tavaszát, Örkény István groteszk humorát, s azt is, hogy Darvas József a Város az ingoványon után még egyszer birkózott e város életével a Részeg esőben. S Fejes Endre és Kertész Ákos tudósításai a nehezen mozduló, mert nehezen élő „mélyvilágról”, és Moldova György „légiós”, Csurka játékszenvedélye... Műveik hiteles látomások e város lakóinak életéről, de nem ők az olvasás­szociológiai vizsgálatok „kedveltségi listavezetői”. Kevés művük lett igazán „átütő siker”, mely a „pallérozottabb” irodalmi ízlésűek viszonylag szűkebb csoportján túl terjedt volna. A város öntudatát ezek az írók fogalmazták meg, de a város lakóinak nagy többsége ebbe a tükörbe nem nézett bele. Vagy azért nem, mert egyáltalán nem olva­sott, vagy azért nem, mert „szebb képet” is mutattak neki, amely „retusálva” volt, mint az esküvői fénykép, s bár eltűnt az arc egyénisége, de megnyugtatóbb volt, mert „szép” lett, olyan szép, mint a másokról készült hasonló képek. A „kultúraipar” is megszületett, s tömegtermelésével, olcsó árucikkeivel meghódította a piacot: ez irodalomra, zenére s a „köznapi kommunikáció” különböző szintjeire egyaránt vonatkozik. A Meseautónsk. — tekintsük a filmet jelképnek (s feledjük a szó pesti argó jelentését).— nemcsak a harmincas években volt „átütő erejű” sikere, hanem amikor a Filmmúzeum 1957-ben, sőt 19­­5-ben felújította, akkor is tódult rá a közönség. És ismerjük a többnyire „örökzöld” jelzőjű művek tartós használati cikk jellegét: nem véletlenül bizonyulnak szívósnak, hiszen jó mesteremberek készítették, s még a nemzetközi giccsipar és kereskedelem is fémjelezte őket. (Ilyen esetben itthon is döntő érv a nemzetközi siker.) Lehetne mondani, hogy csak az idősebbek nosztalgiája táplálja e régi sikereket máig is. Nem ilyen egyszerű a dolog: közben a hatvanas években a magyar filmek olyan szériája született meg, amely a mondanivaló és a művészi megformálás tekintetében egyaránt vitathatatlan kulturális érték; történel­münk emberi tanulságaival néz szembe az őszinteség olyan igényével, melyre a művészet kötelez. És a közönség? Volt közönség, nem mondhatni, hogy nem volt. Viták is voltak, a későbbi korok kultúrtörténésze, ha az újságokat, folyóiratokat lapozgatja, megállapíthatja majd, hogy e filmek a közérdeklődés homlokterébe kerültek. Csak azt nem fogja tudni, mert nem érzékelheti, hogy e filmeket „félház” és „háromnegyedház” mellett játszották, miközben valamelyik külföldi krimi vagy vígjáték, vagy revüfilm bemutatásakor autó autó hátán zsúfolódott a nagyobb mozik környékén, és nem lehetett jegyet kapni. De a nagy tömegkommunikációs eszközök is kénytelenek rétegműsorokat szerkeszteni, s a „csúcsidőből” többnyire kiszorul az olyan kulturális alkotás, mely esetleg a nézőtől, hallgatótól is erőfeszítést kívánna. „Bonyolult ezeknek a modern dolgoknak a formája” — többnyire ez az általános kifogás, mert nem értik, hogy a tartalma is bonyolult. Kétségtelen, hogy az esztétikai fogékonyság szintjéről is szó van, de az életmódról, az értékorientációról is, mely a művészettel kapcsolatos magatartást és befogadási szintet, az ízlést is meghatározza. A társadalmi tudatnak ez a szférája több áttétellel követi a társadalmi élet más (gazdasági, politikai stb.) szféráinak fejlődését, bár kölcsönhatásban is van velük. Mindamellett napjainkban lényegesen nagyobb a valódi irodalmat, művészetet értők, igénylők tábora, mint a felszabadulás előtt, s ez a hazánkban végbement „világ­­történelmi felgyorsulásnak”, a szocialista kulturális forradalomnak köszönhető. Politikának, alkotóknak, terjesztőknek és „befogadóknak” egyaránt, a kulturális élet hivatásos intézményeinek és a közművelődésnek, az érdeklődő, tanuló és alkotni is vágyó embereknek, mozgalmaiknak és intézm­ényeiknek köszönhető. Nehéz meghatározni a kultúra budapesti jellegét az alkotások szférájában: e vá­ros nemcsak politikai, gazdasági, közlekedési csomópontja az országnak, hanem

Next