Valóság, 1974 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1974-04-01 / 4. szám - VITA - FEKETE SÁNDOR: Petőfi és a kommunizmus (A költő világnézetéről)

94 FEKETE SÁNDOR: PETŐFI ÉS A KOMMUNIZMUS ják, de Lukáosytsoha Petőfi-kutató nem támadta, annál több méltánylásban és védelem­ben'1 részesült, tárgyilagosan idézték értékes tanulmányait tnóg azok is, akik buonarrotiá- nus Petőfijét tartózkodással vagy éppen néma elutasítással fogadták. Ezzel szemben néz­zük meg, miként (tél Lukáosy a Petőfl-filológia művelőiről. A polémiák feltételeiről Költőnk műveltségéről nyilatkozva, Lukáosy ilyen verdiktet mond ki a mai magyar irodalomtudományról: „Petőfi olvasmányait nem szokás olvasni. Kézbe venni sem.” Mivel egy viszonylag nagy példányszámú folyóiratnak lehetnek olyan olvasói is, akik nem tájékozottak filológiai ügyekben, az ilyen kijelentések azt a képzetet kelthetik bennük, hogy Lukáosy Sándor az egyetlen irodalomtörténész, ki kézbe veszi Petőfi olvasmányait. Az Így félretájékoztatott érdeklődőkkel közölnöm kell, hogy Petőfi olvasmányairól ren­geteget értekeztek a régi és mai magyar irodalomtudósok. Horváth János nagy műve pél­dául nyolcvan oldalnyi hatáskutató függeléket ad közre, amely sok megvilágító észre­vételt tartalmaz Petőfi olvasmányélményeinek feltehető hatásáról is. Tegyük fel, hogy Lukáosy idézett kijelentését nem általában, hanem csupán a forrada- lomtörténéti olvasmányokra kell értenünk. Ezt az értelmezést a verdikt általánosító jellege nem könnyíti meg számunkra, de mert Lukáosy példái e témakörbe vágnak, szűkítsük le vizsgálatunkat e kérdésre. „így történhetik meg — folytatja Lukáosy —, hogy életrajzok jelentek, sőt jelennek meg, melyek az Histoire des Oirondins-t már 1846-ban, sőt 44-ben olvastatják Petőfivel, noha Lamartine műve csak 47-ben került ki a sajtó alól.”6 A Valóság olvasói elképedhettek a magyar irodalomtörténészek lehangoló tudatlan­ságának fenti példája láttán. A bökkenő ott van, hogy a fenti tévedéseket nem irodalom- tudományi, hanem szépírói munkák szerzői követték el, s e könyveket a tudományos szakkritika már korábban bírálta, a Lamartine művét Petőfivel már 44-ben olvastató regényes életrajzot éppenséggel ízekre szedte.7 „így történhetik meg — folytatja tovább Lukáosy —, hogy Saint-Just könyvét (...) hol történetírói műnek, hol szónoklatgyűjteménynek nyilvánítják, noha az politikai­filozófiai fejtegetés.” Aki így melléfog-az Esprit de la révolution értékelésében, valóban aligha fogta kézbe e könyvet. De melyik irodalom tudós tévedett ilyen vaskosai? A Va­lóság olvasóinak tájékoztatására megint el kell árulnunk, hogy nem irodalomtörténész, hanem a fentebb már említett regényes életrajzok szerzésével foglalkozó ifjúsági író deg­radálta szónoklatgyűjteménnyé „Petőfi Sándor kincsét”. Még egy mondattal foglalkozni kell, mert itt már Lukácsy nyíltan kollégáiról, tehát az irodalomtudósokról beszél, mégpedig ekképpen : „így történhetik meg, hogy a kommu­nista felfogású Alphonse Esquiros Histoire des Montagnards-ját egyetlen kollégám sem méltatta figyelemre, nem is említi sehol, noha e könyv a maga Marat-kultuszával aligha maradt hatás nélkül Petőfire.” Ha valóban senki sem említette volna Esquiros nevét és művét, és ha Lukácsy egy félmondatos kijelentésnél többet árult volna el a Hegypárt történetének Petőfire gyakorolt hatásáról, akkor némi alapja lehetne egy ilyen vádnak. A valóságban azonban sehol sem található nyomtatott nyoma annak, hogy maga Lukácsy érdemben foglalkozott volna Esquiros munkájával, az viszont bizonyítható, hogy más kollégák is említették e könyvet — e sorok írója például többször is. Például egy olyan cikkben is, amely együtt jelent meg Lukáosy fentebb említett dolgozatával, a Petőfi tüze című kötetben, s amely részletesen vizsgálja Petőfi forradalomtörténeti olvasmányainak hatását, s amely mellesleg Lukácsy egy-két nézetével is vitatkozik...8 Mindebből sajnos le lehetne vonni azt a tanulságot, hogy Lukácsy Sándor az egész mai Petőfi-filológia elleni hangulatkeltő kirohanásában nem korrekt módszereket alkal­mazott: az irodalomtudományra tüzelt, de Hunyady József regényes művének lapjaiból is csinálta a fojtást. Nem csoda, ha némely irodalomtudós elvszerűen tartózkodik attól, hogy polémiába bocsátkozzék Lukácsyval; úgy érezheti, hogy nincsenek meg a tudomá­nyos polémia feltételei. Én azonban nem azért tértem ki minderre, mert különösebben érzékeny léleknek hiszem magam. A fent jellemzett eljárás azért érdekes, mert abban Lukácsy egy jellegze­tesen nem tudományos eszközt alkalmaz — a kihegyezett, indulat szülte túlzások stiláris eszközét. Márpedig a mértéktelen túlzás helyénvaló lehet bizonyos — például romanti­kus — szópírói munkákban, bizonyos — például szatirikus — műfajokban, de tudományos

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék