Valóság, 1975 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1975-03-01 / 3. szám - LITVÁN GYÖRGY: "Magyar gondolat - szabad gondolat" (Progresszió és nemzeti törekvések a század eleji Magyarországon)

itt LITVÁN UIUitUS : „MAGYAR GONDOLAT — SZABAD GONDOLAT" Mindebben tagadhatatlanul sok az igazság — különösen, ami Ady páratlan tisztánlátását és zseniális teremtő erejét illeti —, de legalább ugyanennyi az igazság­talanság is Ady küzdőtársaival, a magyar progresszió jelentős részével szemben. (Király itt Lukács György és Révai József nyomdokain jár, akik Adyt következe­tesen elválasztották a maga hátterétől, az előőrsök, szállásmesterek, fegyverhordo­zók és harcostársak elszánt csapatától, a Huszadik Század és a Nyugat — igaz, heterogén — gárdájától, így holmi magányos lovagot csináltak belőle, aki nem csu­pán több, hanem más is, mint körülötte a többiek voltak, s az egész nagy korszakból egyedül őt fogadták el. Lukács még élete vége felé is csak Szabó Ervinnel tett ki­vételt. Babitsot, Kunfit, Jászit és társaikat öregségében sem lanyhuló indulattal és minden arányérzék mellőzésével, nemcsak 1919 utáni pályafutásuk miatt, hanem a forradalmak előtti és alatti szerepük teljes alábecsülésével igyekezett kiiktatni a régi Magyarországot ostromló nemzedék nagyjai közül.) Mindenekelőtt nem egészen igazságos Király István időkezelése. Adynál vilá­gosan megvonja az időhatárt, amely előtt „világpolgári fölénnyel kezelte még ő is a nemzeti önállóság egyes kérdéseit”,11 s amely után— 1908, sőt, igazában csak 1912 után — megteremtette a maga forradalmi-nemzeti szintézisét. Ugyanakkor az „in­tellektuális progresszió” egészét az egész korszakra szóló érvénnyel jellemzi, itt nem néz időszakokra, az Adyéval netán párhuzamos fejlődési etapokra, és — noha a progresszió egyes képviselőit a nemzeti kérdéshez való viszonyuk szempontjából pozitívabb vagy negatívabb hangsúllyal említi — lényegében nem tesz különbséget a haladó tábor egyes csoportjai között. Ha ítéletét, a század eleji progresszió egészének doktrinérségben, valóság­­idegenségben és nemzeti közömbösségben való elmarasztalását a század legelső éveire, és különösen az 1905—1906-os válsághelyzetre vonatkoztatjuk, ez az ítélet lényegé­ben jogosnak mondható, s tulajdonképpen ezt igyekezett alátámasztani a jelen tanulmány bevezető része is. A későbbi években — a Huszadik Század 1907-tel kezdődő korszakában, a Szocializmus és a Nyugat megindulása után — már jóval bonyolultabb a helyzet. Nehéz egyszerűen doktrinernek és a magyar valóságtól idegennek minősíteni azt a gárdát, amely elsőnek indult Magyarország „felfedezésére”, megteremtette a modern város- és faluszociográfia műfaját, diagnosztizálta a rendszer két halálos kórját, a morbus latifundii-t és „a nemzetiségek eljövetelét”, napirenden tartotta a közerkölcs, a művészetek, a közoktatás és közművelődés problémáit, s a Társadalom­­tudományok Szabad Iskolája keretében a munkások százait — a forradalmi mun­kásmozgalom későbbi vezetőit — vezette be a modern természet- és társadalom­­tudományi gondolkodásba. Igaz, bizonyos doktrinér, „tudóskodó” vonások mind­végig megmaradtak e társaságban, hiszen legtöbb tagja valóban tudósnak indult, s a közéleti szerepet — sajátos kelet-európai képlet — rátermett politikusok híján, eredetileg csupán a tudomány és a gondolat szabadságáért indított harc logikájának, kényszerének engedve vállalta. Nyomban tegyük hozzá: a vele járó mellőztetéssel és gyakori üldöztetéssel együtt! A konokságig menő elvszerűség volt ugyanis e „szögletesség”, e simulékonyság-hiány igazi tartalma, nem pedig, mint Király István feltételezi, az „egyoldalúság és merevség”, amellyel a progresszió „csak elhatárolódni tudott, integrálni nem”. (Látni fogjuk, milyen türelmesen és rugalmasan ápolták és bővítették ezek a doktrinérek szövetségesi kapcsolataikat — és hogy elvi enged­mények nélkül milyen nehéz feladatnak bizonyult ez az „álmokba veszett, a Jókai nevelte Magyarországon”.)12 Mintha pontosan erre a vádra felelne, Kosáry Domokos így ír a száz évvel koráb­ban, a XIX. század elején elvérzett magyar progresszívekről : „Ha a nemesi nemzet nagy többsége nem e reformereket követte, az nem azért történt, mintha ezek a haladó gondolat valami helytelen útját, túlzó, egyoldalú formáját vagy rossz tak­tikáját választották volna. Hanem azért, mert reformerek voltak, »jakobinusok«. ...A reformerek egykor alulmaradtak. Előbb vádolták, majd elfeledték őket. Leg­alább a késői történésznek kell kísérletük valódi értelmét és jelentőségét meghatá­roznia. Szakmai kötelességből még akkor is, ha nem érezne együtt ügyükkel.”13

Next