Valóság, 1975 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1975-03-01 / 3. szám - LITVÁN GYÖRGY: "Magyar gondolat - szabad gondolat" (Progresszió és nemzeti törekvések a század eleji Magyarországon)
itt LITVÁN UIUitUS : „MAGYAR GONDOLAT — SZABAD GONDOLAT" Mindebben tagadhatatlanul sok az igazság — különösen, ami Ady páratlan tisztánlátását és zseniális teremtő erejét illeti —, de legalább ugyanennyi az igazságtalanság is Ady küzdőtársaival, a magyar progresszió jelentős részével szemben. (Király itt Lukács György és Révai József nyomdokain jár, akik Adyt következetesen elválasztották a maga hátterétől, az előőrsök, szállásmesterek, fegyverhordozók és harcostársak elszánt csapatától, a Huszadik Század és a Nyugat — igaz, heterogén — gárdájától, így holmi magányos lovagot csináltak belőle, aki nem csupán több, hanem más is, mint körülötte a többiek voltak, s az egész nagy korszakból egyedül őt fogadták el. Lukács még élete vége felé is csak Szabó Ervinnel tett kivételt. Babitsot, Kunfit, Jászit és társaikat öregségében sem lanyhuló indulattal és minden arányérzék mellőzésével, nemcsak 1919 utáni pályafutásuk miatt, hanem a forradalmak előtti és alatti szerepük teljes alábecsülésével igyekezett kiiktatni a régi Magyarországot ostromló nemzedék nagyjai közül.) Mindenekelőtt nem egészen igazságos Király István időkezelése. Adynál világosan megvonja az időhatárt, amely előtt „világpolgári fölénnyel kezelte még ő is a nemzeti önállóság egyes kérdéseit”,11 s amely után— 1908, sőt, igazában csak 1912 után — megteremtette a maga forradalmi-nemzeti szintézisét. Ugyanakkor az „intellektuális progresszió” egészét az egész korszakra szóló érvénnyel jellemzi, itt nem néz időszakokra, az Adyéval netán párhuzamos fejlődési etapokra, és — noha a progresszió egyes képviselőit a nemzeti kérdéshez való viszonyuk szempontjából pozitívabb vagy negatívabb hangsúllyal említi — lényegében nem tesz különbséget a haladó tábor egyes csoportjai között. Ha ítéletét, a század eleji progresszió egészének doktrinérségben, valóságidegenségben és nemzeti közömbösségben való elmarasztalását a század legelső éveire, és különösen az 1905—1906-os válsághelyzetre vonatkoztatjuk, ez az ítélet lényegében jogosnak mondható, s tulajdonképpen ezt igyekezett alátámasztani a jelen tanulmány bevezető része is. A későbbi években — a Huszadik Század 1907-tel kezdődő korszakában, a Szocializmus és a Nyugat megindulása után — már jóval bonyolultabb a helyzet. Nehéz egyszerűen doktrinernek és a magyar valóságtól idegennek minősíteni azt a gárdát, amely elsőnek indult Magyarország „felfedezésére”, megteremtette a modern város- és faluszociográfia műfaját, diagnosztizálta a rendszer két halálos kórját, a morbus latifundii-t és „a nemzetiségek eljövetelét”, napirenden tartotta a közerkölcs, a művészetek, a közoktatás és közművelődés problémáit, s a Társadalomtudományok Szabad Iskolája keretében a munkások százait — a forradalmi munkásmozgalom későbbi vezetőit — vezette be a modern természet- és társadalomtudományi gondolkodásba. Igaz, bizonyos doktrinér, „tudóskodó” vonások mindvégig megmaradtak e társaságban, hiszen legtöbb tagja valóban tudósnak indult, s a közéleti szerepet — sajátos kelet-európai képlet — rátermett politikusok híján, eredetileg csupán a tudomány és a gondolat szabadságáért indított harc logikájának, kényszerének engedve vállalta. Nyomban tegyük hozzá: a vele járó mellőztetéssel és gyakori üldöztetéssel együtt! A konokságig menő elvszerűség volt ugyanis e „szögletesség”, e simulékonyság-hiány igazi tartalma, nem pedig, mint Király István feltételezi, az „egyoldalúság és merevség”, amellyel a progresszió „csak elhatárolódni tudott, integrálni nem”. (Látni fogjuk, milyen türelmesen és rugalmasan ápolták és bővítették ezek a doktrinérek szövetségesi kapcsolataikat — és hogy elvi engedmények nélkül milyen nehéz feladatnak bizonyult ez az „álmokba veszett, a Jókai nevelte Magyarországon”.)12 Mintha pontosan erre a vádra felelne, Kosáry Domokos így ír a száz évvel korábban, a XIX. század elején elvérzett magyar progresszívekről : „Ha a nemesi nemzet nagy többsége nem e reformereket követte, az nem azért történt, mintha ezek a haladó gondolat valami helytelen útját, túlzó, egyoldalú formáját vagy rossz taktikáját választották volna. Hanem azért, mert reformerek voltak, »jakobinusok«. ...A reformerek egykor alulmaradtak. Előbb vádolták, majd elfeledték őket. Legalább a késői történésznek kell kísérletük valódi értelmét és jelentőségét meghatároznia. Szakmai kötelességből még akkor is, ha nem érezne együtt ügyükkel.”13