Valóság, 1975 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1975-03-01 / 3. szám - LITVÁN GYÖRGY: "Magyar gondolat - szabad gondolat" (Progresszió és nemzeti törekvések a század eleji Magyarországon)
LITVÁN GYÖRGY: „MAGYAR GONDOLAT - SZABAD GONDOLAT’ 10 Sok tekintetben ugyanez érvényes Király István másik vádjára, az 1905 utáni progresszió „nemzeti közömbösségére”, ,,önkéntes” karanténba vonulására is. Illyés Gyula egy csaknem 40 év előtti, feledésbe merült interjúban egyetlen találó igével szerencsésebben ragadta meg e folyamat lényegét. „Kitessékelték” őket a nemzetből, mondta, „Jásziékról” szólván. De nemcsak „Jásziékkal” tették ezt, hanem szinte az egész akkori baloldallal, a szociáldemokrata munkásmozgalommal, az „agrárszocialista” szegényparasztmozgalmakkal, a társadalmi betegségeket feltáró szociológus-reformerekkel és az új utakat kereső modern irodalommal — s nem is akárkik. A fő-fő „kitessékelők” a „nemzeti koalíció” pártvezérei, igazi történelmi nevek viselői voltak: Kossuth Ferenc, Apponyi Albert, Andrássy Gyula. Válaszolhattak-e — közvetlenül — másképp a kitessékeltek, mint ahogyan válaszoltak? Mint ahogy Jászi felelt — az általa csak nemrég kigúnyolt „fogcsikorgató pózba” merevülve — Pekár Károlynak: „Közel van az idő, mikor a hazaáruló jelző megtiszteltetés lesz ebben az országban.”15 Mint ahogy Ady felelt meg a „darabont” múltjáért őt támadóknak: „Vagyok olyan jó magyar, mint bárki. Csak az országos eszeveszettség idején kell magyar írónak ilyen gyanúsítások ellen védekezni. Nem hazaárulás, ha a magyar kultúrviszonyok valakit nem elégítenek ki. Sőt, ez a legmagasabb hazafiság. Mert jelenti azt, hogy ez országot a legnagyobbszerűek között akarja látni az ember.”16 Vagy próbálták volna felvenni hazafiságban a versenyt a Kossuth-név örökösével vagy az érzelmekre apelláló hazafias szónoklatban felülmúlhatatlan Apponyival? Király István is hangsúlyozta, hogy egy forradalmi, korszerű patriotizmus kimunkálásához mindenekelőtt gyökeresen szakítani kellett a bevett, mind reakciósabb tartalmú nacionalizmussal, a szálas „patent-hazafisággal”, „internacionalizálni” kellett a „kurucos-szabadságharcos örökséget”. Ez a folyamat — éppen Király Ady-könyve és számos tanulmánya dokumentálja — még a zseniális, s erre a problémára különösen fogékony Adynál is évekig tartott. Egy sokszínű, sokágú, rossz beidegzettségekkel küzdő és — ezt se hallgassuk el — jelentős részében zsidókból álló progresszív értelmiségi tábor átállítódása sem mehetett végbe gyorsabban. De vajon végbement-e egyáltalán, és milyen mértékben? Erre a kérdésre igazán meggyőző választ természetesen csak részletes, nemcsak a tudatszintig hatoló, hanem az objektív társadalmi folyamatokra is kiterjedő elemzés adhatna. De a tisztán politikai-tudati szférában maradva is meg lehet fogalmazni néhány valódi, lényeges kérdést, s legalább vázlatos formában talán e rövid cikkben is felelni lehet rájuk. E kérdéseket a következőkben látom: 1. Történtek-e a magyar progresszió táborában számottevő erőfeszítések az 1905—1906-os „darabont-kaland” tanulságainak levonására és a társadalmi haladás követelményei iránt legfogékonyabb nemzeti-függetlenségi erőkkel való összefogásra? 2. Egységesnek tekinthető-e ebből a szempontból az akkori magyar baloldal? 3. Volt-e kivel összefogni? S ha ige®, kik és milyen tényezők segítették, illetve hátráltatták az összefogást? 4. Szerves képződmény vagy csupán ad hoc alakulás volt-e az 1918-as Nemzeti Tanács? Az első két kérdésre csak összevontan lehet válaszolni, mivel a tárgyalt problémakörben egységes baloldali állásfoglalás nem létezett. Az áttekintést természetesen a baloldal legerősebb, sőt, tömegerővel egyedül rendelkező osztagánál, a Szociáldemokrata Pártnál kell kezdeni. Máris megjegyzem azonban, hogy a párt nemzeti és szövetségi politikáját csak annyiban kívánom itt érinteni, amennyiben a témához eltéphetetlenül hozzátartozik. E politika alakulása nemcsak külön nagy téma, hanem más téma is, hiszen egy politikai tömegpárt állásfoglalásai mindig sok adott hatalmi, taktikai szemponttól függnek (ez esetben még a II. Internacionálé határozataitól is), ugyanakkor egy ilyen párt elvi dolgokban több ortodoxiát vagy tisztázatlanságot engedhet meg magának (ezek legfeljebb később éreztetik negatív hatásukat), mint egy eszméket termelő értelmiségi elit, amely sokkal inkább rákényszerül a tiszta és határozott állásfoglalásra, s amely tévedéseiért rendszerint sokkal keservesebben is bűnhődik meg.