Valóság, 1976 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1976-01-01 / 1. szám - ACZÉL GYÖRGY: Számvetés után, munka közben
ACZÉL GYÖRGY Számvetés után, munka közben Az 1975-ös esztendő kiemelkedő jelentőségű volt társadalmunk életében: hazánk felszabadulásának 30. évében tartottuk meg az MSZMP XI. kongresszusát és az országgyűlési választásokat. Mindez alkalmat adott arra, hogy szembesítsük politikánkat az eddig megtett úttal, s kijelöljük további feladatainkat, a jövő céljait. Pártunk kongresszusa világosan állást foglalt minden lényeges bel- és külpolitikai kérdésben, programnyilatkozata pedig meghatározta a fejlődés 15—20 éves távlatait is. A kongresszus a valóság feltárásán, a történelem dialektikájának felismerésén alapuló politika folytatását jelentette. Sem mai helyzetünk elemzésében, sem a feladatok kijelölésében nem az vezette a pártot, hogy milyennek szeretnénk látni dolgainkat és a továbbhaladás feltételeit, hanem abból indult ki, hogy milyenek azok a valóságban, mi az, amit körülményeink, adottságaink ténylegesen lehetővé, elérhetővé tesznek. Akik ezt a politikát pejoratív, lekicsinylő értelemben nevezik reálpolitikának, azoknak azt feleljük, hogy mi valóban reálpolitikát folytatunk: mint marxisták mindenkor számot vetünk a valósággal, hamis illúziók és kishitűség nélkül, hogy tudományos elemzés alapján az egész nép, az egész nemzet érdekében álló reális, szocialista célokat jelöljünk ki és valósítsunk meg. A szocializmus építését vezető párt marxista-leninista politikájának fontos sajátossága, hogy képes összehangolni fő irányvonalának biztonságérzetet nyújtó szilárdságát és dinamizmusát. A bevált politika folytonossága nélkülözhetetlen a nép nyugodt alkotómunkájához, eredményeinek kibontakozásához ugyanúgy, ahogyan a változás, változtatás, a forradalmi dinamizmus biztosíthatja csak szocialista rendszerünk stabilitását. Az eddigi úton kell tehát tovább haladnunk, és itt egyforma hangsúly esik arra, hogy az eddigi úton, és arra is, hogy tovább haladni. A valóság gondos elemzése az alapja annak, hogy folytathassuk az ellentmondások feloldására törekvő politikánkat. Ellentmondások nélkül nincs történelem, a történelemből pedig, ahogy Lenin mondta, nem lehet „kilépni”. A szocializmust nem az különbözteti meg a kapitalizmustól, hogy ellentmondások és konfliktusok nélkül fejlődik, hanem — és ez alapvető, lényegi különbség —, hogy megszüntette a kizsákmányolásból fakadó antagonizmusokat. A szocialista fejlődés ellentmondásai a rendszeren belül oldhatók fel, folyamatos megoldásuk egyben a szocialista társadalmi rend erősödését jelenti, így, elvontan talán majdnem mindenki tudja ezt. Az is köztudott, hogy ellentmondásainkat — egyszerűsítve — legalábbis két fő típusra oszthatjuk. Minthogy sem időben, sem térben nem vagyunk olyan messze a kapitalizmustól, mai helyzetünkben élnek és hatnak a múlt elemei — köztük az élő múlt, a mai kapitalizmus jelenlétéből származó ellentmondások. Ki tagadná például, hogy az egyes ember gondolatvilágában, életmódjában koránt sincs leküzdve a régi burzsoá-kisburzsoá ideológia és életvitel. Ugyanakkor a szocializmusnak megvannak a maga sajátos belső ellentmondásai. Az előrehaladás mindezek konkrét elemzésén alapuló, folyamatos, cselekvő feloldását követeli meg. Vannak azonban, akik abszolutizálják, eltorzítva értelmezik valóságunk ellentmondásait. Vagy fatalisztikusan fogják fel, mint amivel szemben tehetetlenek vagyunk, vagy kizárólag szubjektív hibákat keresnek minden ellentmondás mögött. Az ellentmondások fatalisztikus felfogása, a differenciálás hiánya vagy nem létező ellentmondások kreálása gyöngíti a párt, a munkásosztály politikájának — többek között szövetségi politikájának — a megvalósítását. Tévednek azok is, akik mai életünket ellentmondásoktól mentesnek szeretnék látni. A szocializmus konfliktusoktól mentes fejlődésében való naiv hit, s a vele rokon álforradalmi voluntarizmus előbbutóbb kishitűséghez, kiábránduláshoz vezet.