Valóság, 1978 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1978-02-01 / 2. szám - SZÁZADOK - VARGYAI GYULA: Katonapolitika és külpolitika Magyarországon a harmincas évek első felében
50 VARGYAS GYULA: KATONA- ÉS KÜLPOLITIKA A HARMINCAS ÉVEKBEN tételezve is fel, Csonka Magyarország a békerevízió révén maximálisan is csak annyit érhetne el, hogy a mai határai mentén bizonyos magyarok lakta területsávokat visszakaphat, de ezt is csak talán bizonyos ellenszolgáltatások mellett. Ez a csekély területi gyarapodás nem elegendő ahhoz, hogy a magyar nemzet és állam önálló nemzeti léte tartósan biztosítva legyen. Az újabb ezer évre szóló önálló nemzeti lét alapfeltétele a mi esetünkben a Kárpátok határolta földrajzi egység csorbítatlan birtoklása, tehát csakis ez lehet politikánk végcélja. Ezt azonban békés úton sohasem érhetjük el. Ilyenformán részünkre a hadviselés szükségessége kifejezetten fennáll.” A tanulmány azonban megfogalmazta azt is, hogy a hadsereg „...teljes felkészületlenségéből és válságos gazdasági és pénzügyi helyzetéből kifolyólag háborút viselni egyáltalán képtelen... Ma tehát az a helyzet, hogy amennyire kifejezetten és amilyen mértékben fennáll Csonka Magyarország számára a hadviselés szükségessége, éppen olyan, sőt talán még fokozottabb mérvben nincs meg számunkra a hadviselés lehetősége.” Az ellentmondást a tanulmány külpolitikai eszközökkel vélte feloldani: „...mindaddig, míg katonailag annyira nem fejlődhetünk, hogy háború viselésére egyáltalán képesek leszünk, állampolitikánknak a maga részéről kerülnie kell a háború lehetőségét. Ma és még belátható időkig tehát külpolitikánk megbízhatóan tudjon elhárítani minden, csak esetlegesen bekövetkezhető oly helyzetet is, melyben az országot a háborúba való belesodródás veszélye fenyegetheti. Másrészt külpolitikánknak arra kell törekednie, hogy a kisantant egységét megbontsa. Az immár hivatalosan a kormány programjába felvett revíziós politikánk hangsúlyozásának mérve aszerint lüktessen, amennyire ezt a mindenkori ellenhatás — az európai politikai konstelláció rideg mérlegelése alapján — háborús veszély kizárása mellett megengedi. A revízió egyébként továbbra is szorgalmazandó lenne, mert végső államcélunk eléréséhez katonai, gazdasági és erkölcsi tekintetben ugródeszkául szolgál. Eme előny háttérbe szorítja ama meggondolásokat is, hogy annak idején adott esetben szerződésszegők legyünk, amit elvégre minden reálpolitika megtesz.” A katonai vezetés gondolatmenetének logikus befejezése természetesen nem hiányzott a tanulmányból: „...a katonai ütőképességünk rovására menő minden további túlzott takarékoskodást az ország és nemzet jól felfogott érdekében a legelszántabban nemcsak hogy meg kell akadályozni, sőt mindent el kell követnünk a honvédelmünk erőteljesebb kiépítésére.” A katonai vezetés nézeteiben ellentmondás volt a tényleges helyzet elemzésénél feltűnő realitásra törekvés és a stratégiai perspektívák utópisztikus jellege között. A külpolitikai ajánlások eszközszerepre állítása viszont közvetve e perspektívákat kívánta szolgálni, így hozzájárult a koncepció felemás jellegéhez. Hasonló volt a végkövetkeztetése annak az emlékeztetőnek is, amelyet Rőder Vilmos, a vezérkar főnöke 1934. augusztus 9-én az osztrák kérdés katonapolitikai vonatkozásairól készített a külügyminiszternek. A vezérkari főnök arra hívta fel a külügyminiszter, Kánya Kálmán figyelmét, hogy az osztrák probléma „...további bizonytalansága... belzavarokra, azok pedig olyan katonai beavatkozásokra vezethetnek, amelyek közvetlenül kihatnak ránk és következményeikben kiszámíthatatlanok. A háborús következményekre pedig ma még felkészülve nem vagyunk. Lehet, hogy mindez talán simábban fog lezajlani, vagy hosszabb időre kitolódik, de ebben bízni s mai katonai helyzetünkben erre építeni nem lehet. Csakis erős, bennünket megillető hadsereggel lehet a várakozás álláspontjára helyezkedni, gyenge hadsereggel erre csak kényszerítve lehetünk.” A vezérkari főnök a magyar külpolitika egyik súlyos dilemmájának esetleges következményeit mérlegelte: az osztrák kérdésben súlyozottan jelentkező német és olasz ellentétek között — ekkor még — lavírozni kénytelen magyar diplomáciának azt adta tudtára, hogy lépéseinek megtervezésénél a hadsereget még nem tekintheti a magyar külpolitika közvetlen vagy közvetett eszközének. Itt sem maradt el természetesen a hadsereg intenzívebb igényű fejlesztésének sürgetése, ami a magyar katonai vezetés ceterum censeójává vált. E két tanulmány természetesen csak leegyszerűsítés révén tehető a katonai vezetés külpolitikát befolyásoló magatartástípusainak bizonyítékává — azt azonban hangsúlyozni kívánjuk, amikor a hadsereg vezetése mérséklő értelemben tett ajánlásokat a politikai vezetésnek, reálisan ítélte meg a harmincas évek magyar hadsere-