Valóság, 1978 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1978-03-01 / 3. szám - KRÓNIKA - FAZEKAS GYÖRGY: Az én világháborúm
FAZEKAS GYÖRGY: AZ ÉN VILÁGHÁBORÚM 99 Pillanatnyilag a méteres hóval takaró Don menti harcmezőkön vegetálunk. Rajtam szinte átlátszóvá válott a világossárga és immár folt hátán foltot viselő ördögbőr bugyogó. A lilára fakult lódenkabát már csak árnyéka volt kopott önmagának is. A lelket jóformán a több mint kétméteres, sötétszürkére piszkált gyapjúsál tartotta bennem. Hogyan kerül hát ide Mangold Béla Kolos, a divatkirály? 1942 végén a hadügyi kormányzat újabb munkaszolgálatos behívásokra határozta el magát. Valamikor decemberben naponta érkeztek a kiegészítő transzportok a fronton állomásozó munkaszolgálatos századokhoz, így hozzánk is. Az útközben eltűntek, meghaltak, megbetegedettek helyét töltötték be. A mi bunkerünkben eredetileg húszan lehettünk. Már alig lézengtünk kilencentízen, amikor az utánpótlás megjelent. Mérhetetlenül megcsodáltuk őket. Túl szabott téli ruha volt rajtuk, degeszre tömött hátizsákjuk számunkra immár elképzelhetetlen kincseket tartalmazhatott. A papírforma szerint ezek a most kiérkezett és egy-két héttel ezelőtt még Budapesten élt emberek behozhatatlan előnyben voltak velünk szemben. De a papírforma még a békesportokban is csak ritkán érvényesül. Itt tökéletesen felborult. A mi csikaszsoványságunk, minden próbát kiállt testünk-lelkünk utolérhetetlen előnynek bizonyult. A jóltáplált, jól felszerelt, látszólag izmos, ellenálló új bajtársak órák alatt estek össze. Pedig mindent elkövettünk, hogy segítsünk rajtuk. De megváltani őket nem állt módunkban. Decemberben jártunk. Iszonyatos hideg volt. Sok évvel később, a voronyezsi katasztrófáról írott cikkekben, tanulmányokban, regényekben és színdarabokban olvastam, hogy negyven fokot mértek. Mi nem mértünk semmit. Nem volt hőmérőnk, nem értesültünk meteorológiai jelentésekről. Csak nagyon fáztunk. Soha nem fogom már megtudni, honnan vették és veszik ma is azt a mínusz negyven fokot. A hadifogságban szinte mániákusan kérdeztem rangosabb sorstársaimtól: mérték-e a hideget? Mint a hülyére, úgy néztek rám. Még gróf Stomm Marcell altábornagynak is feltettem a kérdést. De hőmérője neki sem volt, pedig ekkor még a IV. hadtest parancsnoki tisztét viselte. És ha lett volna ? Ki gondolt arra, hogy a fokokat mérje. Ebben a hidegben rájöttünk, hogy a földet felbontani emberi erővel szinte lehetetlen, így hát temetni sem tudtunk. Aki meghalt — márpedig sokan meghaltak közülünk —, annak csonttá fagyott holttestét a bunker mögött rakásra hánytuk. Amikor a tetves bunkerbe bekerült három-négy új munkaszolgálatos, fürkészve nézegettük ruhájukat és csomagjaikat. Úgy akadt meg a tekintetünk egy-egy frissen vasalt zsebkendőn vagy fehérneműdarabon — mert a hátizsákokból ilyen is kikerült —, mintha a nyolcadik világcsodát pillantottuk volna meg. Jöttek az újak. Bunkerenként elosztották őket, de a napirendünk nem változott. Délelőtt rövid, didergő alvás, délben morgolódva hozzákezdtünk a „spanyol lovasok” összeeszkábálásához, majd vállunkra került az ormótlan alkotmány, és sötétedéskor indulás a vonal felé. Arra ügyeltünk, hogy újonc csak a legpróbáltabb régiek mellé kerüljön, így sem állta a vizsgát, bármennyire kisportolt edzett volt is előtte. Ez más volt, mint a Fodor-vívóteremben végzett gyakorlat vagy akár a „Mein Sistem” mindennapos tornája. Itt csupán az élethalálharcban kipróbált mozdulatok és fogások segíthettek. Ebben pedig járatlanok voltak az újonnan érkezettek. És a tetvek. Mi mindeddig — mondhatnám — békés koegzisztenciában éltünk a tetvekkel. Október 6-a előtt —, amikor ebben az esztendőben beállott a tél és leesett a hósmunka után levettük az ingünket és tetvészkedni kezdtünk. Később már sem a felső ruhát, sem az inget nem volt kedve senkinek levenni. A tetveknek persze meg sem kottyant, ha közülük néhány százat elpattintgattunk körmünkkel. Vakaróztunk éjjel-nappal, s csupán megszokásból vagy jelkép gyanánt emeltünk ki az ingünk alól egy-egy tervet, mintegy jelezve: nem adtuk fel a harcot ellenük. Eredményt azonban nem értünk el. Ha tizet elpusztítottunk, száz díj jött helyette. Patyu — régi bajtársam, volt miskolci vásári árus — váltig le is beszélt bennünket a tetvészkedésről.