Valóság, 1978 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1978-03-01 / 3. szám - KRÓNIKA - FAZEKAS GYÖRGY: Az én világháborúm

FAZEKAS GYÖRGY: AZ ÉN VILÁGHÁBORÚM 99 Pillanatnyilag a méteres hóval takar* Don menti harcmezőkön vegetálunk. Rajtam szinte átlátszóvá vásott a világossárga és immár folt hátán foltot viselő ördögbőr bugyogó. A lilára fakult lódenkabát már csak árnyéka volt kopott önmagá­nak is. A lelket jóformán a több mint kétméteres, sötétszürkére piszkult gyapjúsál tartotta bennem. Hogyan kerül hát ide Mangold Béla Kolos, a divatkirály? 1942 végén a hadügyi kormányzat újabb munkaszolgálatos behívásokra hatá­rozta el magát. Valamikor decemberben naponta érkeztek a kiegészítő transzportok a fronton állomásozó munkaszolgálatos századokhoz. így hozzánk is. Az útközben eltűntek, meghaltak, megbetegedettek helyét töltötték be. A mi bunkerünkben eredetileg húszán lehettünk. Már alig lézengtünk kilencen­­tízen, amikor az utánpótlás megjelent. Mérhetetlenül megcsodáltuk őket. Tói szabott téli ruha volt rajtuk, degeszre tömött hátizsákjuk számunkra immár elképzelhetetlen kincseket tartalmazhatott. A papírforma szerint ezek a most kiérkezett és egy-két héttel ezelőtt még Buda­pesten élt emberek behozhatatlan előnyben voltak velünk szemben. De a papírforma még a békesportokban is csak ritkán éivényesül. Itt tökéletesen felborult. A mi csi­kasz-soványságunk, minden próbát kiállt testünk-lelkiink utolérhetetlen előnynek bizonyult. A jóltáplált, jól felszerelt, látszólag izmos, ellenálló új bajtársak órák alatt estek össze. Pedig mindent elkövettünk, hogy segítsünk rajtuk. De megváltani őket nem állt módunkban. Decemberben jártunk. Iszonyatos hideg volt. Sok évvel később, a voronyezsi katasztrófáról írott cikkekben, tanulmányokban, regényekben és színdarabokban ol­vastam, hogy negyven fokot mértek. Mi nem mértünk semmit. Nem volt hőmérőnk, nem értesültünk meteorológiai jelentésekről. Csak nagyon fáztunk. Soha nem fogom már megtudni, honnan vették és veszik ma is azt a mínusz negyven fokot. A hadifogságban szinte mániákusan kérdeztem rangosabb sors­társaimtól: mérték-e a hideget? Mint a hülyére, úgy néztek rám. Még gróf Stomm Marcell altábornagynak is feltettem a kérdést. De hőmérője neki sem volt, pedig ekkor még a IV. hadtest parancsnoki tisztét viselte. És ha lett volna ? Ki gondolt arra, hogy a fokokat mérje. Ebben a hidegben rájöttünk, hogy a földet felbontani emberi erővel szinte lehe­tetlen. így hát temetni sem tudtunk. Aki meghalt — márpedig sokan meghaltak közülünk —, annak csonttá fagyott holttestét a bunker mögött rakásra hánytuk. Amikor a tetves bunkerbe bekerült három-négy új munkaszolgálatos, fürkészve nézegettük ruhájukat és csomagjaikat. Úgy akadt meg a tekintetünk egy-egy frissen vasalt zsebkendőn vagy fehérneműdarabon — mert a hátizsákokból ilyen is kike­rült —, mintha a nyolcadik világcsodát pillantottuk volna meg. Jöttek az újak. Bunkerenként elosztották őket, de a napirendünk nem válto­zott. Délelőtt rövid, didergő alvás, délben morgolódva hozzákezdtiink a „spanyol lovasok” összeeszkábálásához, majd vállunkra került az ormótlan alkotmány, és sötétedéskor indulás a vonal felé. Arra ügyeltünk, hogy újonc csak a legpróbáltabb régiek mellé kerüljön. így sem állta a vizsgát, bármennyire kisportolt-edzett volt is előtte. Ez más volt, mint a Fodor-vívóteremben végzett gyakorlat vagy akár a „Mein Sistem” mindennapos tornája. Itt csupán az élethalálharcban kipróbált moz­dulatok és fogások segíthettek. Ebben pedig járatlanok voltak az újonnan érkezettek. És a tetvek. Mi mindeddig — mondhatnám — békés koegzisztenciában éltünk a tetvekkel. Október 6-a előtt —• amikor ebben az esztendőben beállott a tél és leesett a hó — munka után levettük az ingünket és tetvészkedni kezdtünk. Később már sem a felső ruhát, sem az inget nem volt kedve senkinek levenni. A tetveknek persze meg sem kottyant, ha közülük néhány százat elpattintgattunk körmünkkel. Vakaróztunk éjjel-nappal, s csupán megszokásból vagy jelkép gyanánt emeltünk ki az ingünk alól egy-egy tetvet, mintegy jelezve: nem adtuk fel a harcot ellenük. Eredményt azonban nem értünk el. Ha tizet elpusztítottunk, száz xíj jött helyette. Patyu — régi bajtársam, volt miskolci vásári árus — váltig le is beszélt bennün­ket a tetvészkedésről: 7*

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék