Valóság, 1978 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1978-03-01 / 3. szám - KRÓNIKA - FAZEKAS GYÖRGY: Az én világháborúm
FAZEKAS GYÖRGY: AZ ÉN VILÁGHÁBORÚM egy őrnagy kíséretében — közénk lépett, majd a tanító szemvillantására elém állt az őrnagy és megkérdezte: — Tud maga németül ? — Igen. — Velem jön! — hangzott a válasz. Nem valami katonásan, de kiléptem, és csoszogtam a hóban, rongyos bakancsomban a parancsnok és az idegen tisztek után, mígnem egy jól fedett bunkerbe értünk. Az őrnagy kezdte: — Vállalkozna arra, hogy németekkel beszéljen ? Uram istenem! Mi mindenre vállalkoztam már az életemben, akaratomon kívül is. Veszélyességi fokozatban milyen alacsonyan áll ez a kérdésbe burkolt parancs az előbbiekhez képest. — Természetesen — válaszoltam. A tisztek összesúgtak, majd az őrnagy újra elém lépett. — Maga most beöltözik honvédnek. — Én? — kérdeztem. — Hogy jövök én ahhoz? — Kuss! — zárta le az őrnagy a vitát. — Maga nem kérdez, maga teljesíti a parancsot! Maga honvéd, és mint tolmács, elkíséri a tiszt urakat a közvetlen hozzánk kapcsolódó német egységekhez. Maga tolmácsol, és ha jól teljesíti a feladatát, még valami jutalmat is kaphat. Már hozták is a katonai nadrágot, bakancsot, köpenyt és sapkát. Pillanatok alatt átvedlettem „honvéddé”. Két tiszt és egy altiszt teljes felszerelésben várakozott rám. Mikor együtt álltunk mind a négyen, megkaptam a parancsot. — Mi közvetlenül csatlakozunk a német hadsereghez. Másfél napja azonban megszakadt velük minden összeköttetésünk. Valószínűleg a hóvihar vágta el a telefonvonalakat, mert senki nem válaszol. Maguk elmennek. Maga honvéd és tolmács, a tiszt urak kérdéseit közvetíti a német parancsnokokhoz, a válaszokat lefordítja. Azután visszajönnek és következő nap dupla ebédet kap! Megértette? — fejezte be velős magyarázatát az őrnagy. Egy főhadnagy, egy zászlós, meg egy altiszt állt falfehéren egy kis csoportban. Hozzájuk csatlakoztattak. Nekünk kellett tehát felvennünk a kapcsolatot a német hadsereggel. Nekiindultunk négyen a hóval fedett, felismerhetetlen, járhatatlan utaknak. A két tiszt kezében térkép, tájoló. Mentünk. Persze semmi nem stimmelt. Nem voltak völgyek, azokat belepte a hó. A hegycsúcsok magasabbak voltak hósipkáikkal, mint ahogy a térkép jelezte. Hol egyikünk, hol másikunk esett hónaljig a hóba. A másik három kihúzta. Mire elérkeztünk arra a pontra, ahol a német hadosztálynak csatlakoznia kellett a magyar hadseregrészhez, már jóformán barátok voltunk. Többször megmentettük egymás életét. Odaértünk hát és nem találtunk semmit. Sem hadosztályt, sem valami jelét annak, hogy itt emberek léteznek. Régi nyomok voltak: beomlott fedezékek, kihűlt őrtüzek, befagyott Göring-mécsesek. De életnek nyoma sehol. A két tiszt nem nyugodott bele az első felfedezésekbe. Szerencsére én nem bizonyultam eléggé megbízhatónak, a velünk levő altiszt viszont az én őrizetemre volt kirendelve. így ők indultak el két irányba, felderítésre. Hamarosan visszatértek: — Semmi nyoma az életnek. Itt nincs senki. Még vagy egy órát kutattak — nekem tolmácsolnivalóm nem akadt —, azután a vezénylő főhadnagy kiadta a parancsot: vissza. Késő éjszaka érkeztünk vissza. Izgatottan várt több törzstiszt és tiszt a kiindulóponton. Kis különítményünk parancsnoka jelentette: — Sehol semmi. Biztosan voltak ott katonai alakulatok, de ma nyoma sincs semmiféle állásnak. — Ez hülyeség, ez nem létezik! —- kiáltotta az őrnagy. ■—• Ott van a csatlakozás a német hadsereghez. Ott kell lennie egy német hadosztály szárnyának. A főhadnagy hülye!