Valóság, 1979 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1979-05-01 / 5. szám - KÖNYVEKRŐL - Vekerdi László: A fizika kalandjai (Simonyi Károly fizikatörténetéről)

VEKERDI LÁSZLÓ A fizika kalandja Nem kívánnak az alábbi sorok recenzió vagy pláne bírálat gyanánt tetszelegni. De nem azért, mert a könyv egyik lektoraként ilyesmi nem lenne ildomos. Azért sem, mert Simonyi Károly könyve, A fizika kultúrtörténete azokhoz a nagyon ritka könyvekhez tartozik, amelyek ugyanúgy nem recenzeálhatók, mint ahogyan badarság lenne recenzeálni próbálni valamilyen természetes látványt, egy elhagyott kőfejtőt mondjuk, egy mesterien megépített régi utcát vagy a napfény­ben tündöklő Balatont. Mert aki Simonyi professzor nyomán útra kél a fizika tájain, azt először efféle élmény éri: megpillant valami ismerős ismeretlent, valamit, amiről tudta jól, hogy ott van, látta is tán már, tán többször is, csak éppen eddig nem jutott eszébe, hogy megnézze; mondták pedig sokan, hogy érdemes, középiskolától TIT-en át egyetemekig ravasz fogásokkal próbálták reávenni a nézelődésre, olykor tán meg is állott és köteles érdeklődést mímelve bólogatott : hm, hm, csakugyan, de aztán rohant tovább a maga útján anélkül, hogy szemén át emlékeibe férkőzött volna a látvány. Eszibe sem jutott, hogy ő most valami szépet, nagyon szépet láthatott. Simonyi professzor könyvébe belelapozva viszont éppen ez nyűgözi le először : a látvány szépsége. Írhatnám azt is, s tán pontosabb—és mindenképp hivatalosabb—lenne, hogy a fizika szépsége vagy a fizika történeti kibontakozásának a szépsége, ám így nem lenne igaz, mert épp a lényeg hiányozna belőle: az emberi lépték. Erre lel rá ez a könyv csalhatatlan biztonsággal, s ez emeli ki rangos ismeretterjesztő és tudománytörténeti művek tömegéből. Látjuk az embert, amint a dolgok és a napok megszámlálásának alig legyőzhető gondjaival küszködik a könyv elején s a vé­gén, amint megközelíthetetlen csillagvilágok belsejébe pillant évezredek tudását sűrítő anyagi s szellemi eszközeivel. A Hold fázisait félszegen csontra rovó felső-paleolit naptáraktól a részecske­­gyorsítók elképesztően bonyolult precizitásáig persze nehéz és kanyargós út vezetett, Simonyi professzor azonban pontosan tudja, hol érdemes, hol kell megállani ahhoz, hogy megőrződjék a látvány szépsége, de el ne vesszünk az érdekes, ám utunk szempontjából zavaró részletekben. Tudja, hol találhatók a legjobb kilátók s ismeri az elágazások rejtelmeit, tájékozódása a tájhoz iga­zodik, nem zavarják előre meghatározott elképzelések. Választások remeke ez a könyv, tán épp ezért képes ilyen világosan föltárni a fejlődés fővonalait. És elsősorban ezért látszhat a benne föl­halmozott roppant anyag ennyire organikus és megbonthatatlan egésznek; a bravúros­ tipográfia igazi értelme is a mesteri válogatás, mely a lehetséges és figyelembe vehető idézetek, portrék, képek, fakszimilék, ábrák irdatlan tömegéből mindig az épp odaillőt, az eszmék kibontakozását megértetőket szemeli ki.­­S a tájékozódást és áttekintést segítő ötletes táblázatok és grafikonok — valóságos eszmetörténeti térképek — is ezt a szerteágazóan egységes fejlődésstruktúrát szolgál­ják, illetve szemléltetik. Lépésről lépésre, szemünk láttára bontakozik ki ez a szerkezet­dinamika, vállalkozások sorozatából, melyek egymást kiegészítő, legyőző, fölváltó, kibővítő és betetőző fogalmakkal, képekkel, kísérletekkel, absztrakciókkal és elméletekkel egyre jobban és szebben közelítik meg a világ általuk értelmezhető aspektusait. Ezekről az egymást folytató és fölváltó vállalkozásokról számol be a könyv, a fejlődés folyamatában elfoglalt helyük szerint. Mint minden emberi vállalkozást, a fizikai megismerést is ezernyi szál fűzi természetesen a vállalkozók életkörülményeihez, egyéni, társas és társadalmi lehetőségeihez és adottságaihoz, s itt újból csak a lényeget meglátó válogatás menthet meg az elmerüléstől adatok és összefüggések tömkelegében. Elkerülve „belső” és „külső” szempontok makacs tudománytörténeti vitáit, ez a könyv egyszerűen valódi emberek egymást követő nemzedékeinek gyönyörű és gyönyörködtető szellemi kalandjaként mutatja be a fizika fejlődését; olyan folyamatnak, melynek akár korai fázisaival is lehet és érdemes ma is közvetlen, eredeti forrásokra épülő kontaktust teremteni. Van a könyvben, rögtön az elején egy mai egyetemi felvételi vizsgalap, aminek feladatain Simo­nyi professzor föltünteti azt az évszámot, amikor a megoldáshoz szükséges törvényszerűség már ismert volt. Kiderül, hogy „1690-ben egy nagyon művelt ifjú a mai felvételi vizsgán már 50 pontot (1­3,6 osztályzatot) szerezhetett volna, és így legfeljebb helyhiány miatt nem nyert volna felvé­telt.” S ebben tán nem is annyira az a meglepő, hogy a fizika távoli múltjából milyen sok él még ma is, mint inkább az, hogy a XVII. század vége óta bekövetkezett szédületes fejlődés ilyen szem­mel láthatóan az addig, illetve akkor megteremtett alapokbó­l bontakozott ki. Az „intellektuális tevékenység intenzitásdiagramján” — egyike Simonyi professzor ügyes szemléltető „trükkjei­­nek” — a fizika görbéje a XVII. századi Európában hirtelen felfelé ível, s azután ezen a magas platón halad a XVIII. - XIX. századon át egészen Diracig és Heisenbergig. A fizika történetét megértetni kívánó könyvnek nyilván erre a platóra kell elsősorban figyelnie, de meg kell mutassa az ide vezető utat is, mely a görög csúcsról indult el az arab és keresztény középkoron s a zene- KÖNYVEKRŐL SIMONYI KÁROLY FIZIKATÖRTÉNETÉRŐL

Next