Valóság, 1980 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1980-05-01 / 5. szám - FIGYELŐ - GÁLL ISTVÁN: Péter, küzdjünk meg? (Jegyzetek mai prózánkról)
GÁLL ISTVÁN: PÉTER, KÜZDJÜNK MEG? Esterházy Péterrel kezdettől fogva gondban vagyok. Az első könyves prózaírókat tíz év óta recenzálva a Fancsikó és Pintáról 1976-ban ezt írtam: „Hűha! — motyogtam, behajtva a könyvet — hűha... Egyáltalán mit olvastam? Meg tudom fogalmazni, hogy mit olvastam? Nem tudom. De el vagyok bűvölve. Meg zavart vagyok, és mérges magamra. Prózának próza. Vagyis hogy prózában van írva. De novella ? Regény ? Novellaregény? Regény novellákban? Netán prózavers? (Mert ezt se tudom kizárni.) Nem objektív próza. Sőt! Annyira lírai, hogy nem érteni kell, hanem érezni, reg- és ráérezni, akár egy versre. Nem mindenhol értettem, vizsgázni nem mernék belőle. Na, jó, ha a műfaját se tudod meghatározni, mondd el a tartalmát — szól(na) rám az olvasó (ha nem volna olyan személytelen a kapcsolatunk). Hát ez az! Nem lehet elmondani a tartalmát, ahogy egy verseskötetnek se. Persze, felsejlik valami a háttérben, a hangulatok, játékok, érzelmek mögött: a kitelepítés, a gyerekszemmel látott ötvenes évek falán, aztán amikor társadalmilag rendeződnek a dolgok, s a család visszakerül, jönnek az otthoni konfliktusok, a szülők különválnak, a gyerek apja és anyja között — de hát kinek mi köze ehhez ? Szégyellem lefordítani, közhírré tenni a vallomást. A szerzőnek mondom (az olvasó csak bólogasson, ha egyetért): a prózaírás természetéből fakad, hogy a legerősebb érzelmeket az a néhány sor keltette bennem, amiben tárgyszerűen, visszafogottan ábrázolta a pillanatot, amikor édesanyja megkapja a kitelepítést elrendelő végzést, meg amikor az elrejtett bort kereső ballonkabátosok megpofozzák a gyereket (az írót, na, mit kerülgessük a dolgot !). Esterházy kitalálta magának Fancsikót és Pintát, ők hárman egyek, így kevésbé zsenánt a vallomás. Az ironikus és stiláris bravúrok, a szójátékok, a bájos tekergések mind áttételek. Szüksége van áttételekre, mélységes keserűségéről csak bohóckodva tud (mer) beszélni. Megértem! Rejtőzködés és kitárulkozás, akár a versekben. Fejtsük meg, de ne fordítsuk le. Ezért a hűha. Ha így folytatja, sokat fogom még törni a fejem Esterházyn, de — isten látja lelkemet — szívesen teszem.” Ó, az én próféta lelkem...! Mert megjelent a Pápai vizeken ne kalózkodj! című elbeszéléskötete, amiben élvezetes (vagy technikásan iskolázó) ujjgyakorlatok sorakoztak, a látszatok és szerepek mögött talán a lényeget keresve; én azonban a lényeget csak most utólag és abban találom meg, hogy az a könyv edzés volt, felkészülés a nagy meccsre, a Termelési regényre. Mikor ez az ötszáz oldalas kisssregény megjelent, fél éven át mindenhová cipeltem magammal, ott lilult Ladám hátsó ablakában, jött velem Balatonfüredre, nyári szálláshelyemre, naponta ki az autós strandra, és ennek annyi haszna volt, hogy a sok száz kocsi között könnyen megismertem a magamét. Elolvasni ugyanis nem tudtam a könyvet. Pedig küzdöttem vele, keményen! Be a vízbe, ki a vízből, és úszás után friss erőre kapva mindig újra nekiveselkedtem,de nem ment. Személyes csőd? Korai agylágyulás? (Pedig még képek is vannak benne, biztattam magam.) Érdeklődni kezdtem ismeretségi körömben. Kiderült, mások is elkezdték és nem olvasták végig. Komoly írók, kritikusok, lelkes irodalmárok és lehetetlent nem ismerő kékharisnyák vallották be pironkodva, hogy nem megy. (Gyanítom, hogy máig a legtöbben csak átlapozták, kóstolgatták, mert akik dacosan az ellenkezőjét állítva áradoztak róla, azokat egy-két keresztkérdéssel lelepleztem.) Aztán jött egy háromnapos, kora őszi eső, ültem Füreden a szobában, ölemben a könyv, olyan levert voltam, mint kint az idő, s oly háborgó lelkiismeretű, mint ablakom alatt a Balaton. (Eladdig csak a saját könyveimet nem tudtam elolvasni.) A két rész közti ide-oda lapozgatás nem megy, ezt a módszert hiába ajánlja a szerző. Elolvastam hát a második felét, az jobban vonzott, aztán az elsőt. Heteken