Valóság, 1981 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1981-03-01 / 3. szám - FÓRUM - CSENGEY DÉNES: "És mi most itt vagyunk..." (Bereményi Géza és Cseh Tamás)

CSENGEY DÉNES: „ÉS MI MOST ITT VAGYUNK...” Idő jön csúfos fejeinkre / állj ki a házad elé, próbáknak ideje ez itt / megméretsz, életben vagy-e még, vagy halott voltál ez ideig” — mondja Cseh Tamás és Bereményi, s aztán odaköszönnek a legendák hőseinek, Balogh Ádámnak, Corvin Mátyásnak, Dugonics Titusznak, Bemnek, Damjanichnak, mintegy feltámadásuk alkalmával üdvözölve őket: „Jó reggelt!” Saint-Just is feltűnik, hogy a magát forradalmi jel­szavakkal igazoló vak és kíméletlen erőszak természetét felfedve elballagjon a guillo­tine felé. Szántó Kovács János a vérpadról üzen: ,,S mindig csak végig, a legvégéig / a végnek végéig, igazán, csakugyan...”. Petőfi kiáltja el a mellének feszülő dzsidákkal szemközt, utoljára is: „Vive le republique!” Ám a megidézettek nem támadnak fel, a magatartásminta, amelyet képviselnek és korunk embere számára is előírnak, megtorpan, ellehetetlenül, mihelyt a múltból a jelenbe próbál átlépni, s ott megmozdulni. Az első fénykép az egyetlen olyan dal, melynek hőse eleven testként képes együtt élni a máig élő történelemmel, de csupán egy család, s nem a nép, az ország történetével. Kisembereknek és nem hősöknek az időben húzódó láncolatához tud kapcsolódni. A nagy példához minden dalban elhárít­­hatatlanul a bukás képzetei társulnak. És még csak nem is arról van szó, hogy a törté­nelmi fogantatású és léptékű világfordító kísérletek buknak el a hetvenes évek elejé­nek valóságközegében, hanem arról, hogy ilyen kísérletek egyáltalán nem léteznek, nem létezhetnek, maguk a történelmi analógiák fulladnak kudarcba, lévén, hogy nem szolgálhatnak mértékként a korhoz, amelyre vonatkoznak. Ilyen módon pedig a dalok romantikus szerephez ragaszkodó hősét nemcsak az a veszély fenyegeti, hogy erejét meghaladó feladattal szembesül, hanem az is, hogy félreérti korát, nem tud róla igazat, érvényeset mondani. Cseh Tamás és Bereményi azonban nem akar csalni, dalaik nem mondják lehet­ségesnek a lehetetlent, hanem épp fordítva, lehetetlennek mondják a nélkülözhetet­lent, a történelemformáló cselekvést, a szabad emberhez egyedül méltó létezést. Az intézményesült forradalom az ő generációjukat kényszerítette abba a helyzetbe, amelyet — valószínűleg a hatvanas nemzedékre nézve, annak csődjét felnagyítva, idealizálva —– így fogalmaz meg a Janus Pannonius télben virágzó mandulafácskáján termett ének: „...bőrünk kövek közé / fűhajunk kövek közé / lásd, meleg test va­gyunk / hús, folyékony vér vagyunk / hát öltözzünk, jaj, vasba, és kővé legyünk.” A romantikus kiállás válságba jutott kísérleteit a romantikus menekülés gesz­tusai (Arthur Rimbaud elutazik), a mindentudó elutasítás próbálkozásai (Ady utolsó fényképe, Az égboltsapkájú ember) követték, de igen gyorsan bizonyossá vált, hogy az énekes és a szövegíró választás előtt állnak: vagy a vátesz szerepéről mondanak le, vagy arról, hogy kapcsolatba léphessenek a rég elutazott kedves családtaggal, Valóság nagybácsival. S mert a választás eredménye nem lehetett kétséges, ismét szembetalálták magukat félbemaradott nemzedékük tisztázatlan, gazdátlan sorsának kihívásával. A dalok szemlélete reálisabb lett, az optika szűkült, már csak a „hatvanas évek furcsa bolondjainak” addig megfeneklett, céltalanul, alkoholködben lődörgő csoport­jait fogta be. A patetikus, stilizált beszédmód azonban még tartotta magát egy ideig a szövegekben, ugyanúgy, mint az igazi perspektívájukat elvesztvén is vissza-vissza­térő történelmi helyzetekből származó élménytöredékek. A téma és az azt megszólal­tató eszközök eme kettősségét azért fontos figyelmünk középpontjában tartani, mert — mint látni fogjuk — e kettősség mentén haladva érhetjük tetten a sajátos és semmivel sem összetéveszthető Cseh Tamás-stílus kialakulását. Noha a „nemzedék” hatvanas évekbeli illúzióitól és kiürült életformáitól meg­szabadulni nem tudó „kitartó beatek” sorsának perspektívája kezdettől fogva világos volt az alkotópár előtt („elcsavarogni, eltekeregni, lassanként felszálló szép csavar­menetben, elúszni gőzölgő, sistergő, fortyogó fekete levekben”), mégis kettős, meg­osztott szemlélettel fordultak a „mozgalom” felé, saját, jó emlékeket hagyó élmé­nyeiket meg az egész beat hullám szemmel látható meddőségét nem tudták össze­egyeztetni. Előbbieket megpróbálták sértetlenül megtartani, utóbbi felett ítélkezni kívántak, illetve kényszerültek, így tudathasadásos helyzet keletkezett, ki tudja.

Next