Valóság, 1981 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1981-03-01 / 3. szám - FÓRUM - CSENGEY DÉNES: "És mi most itt vagyunk..." (Bereményi Géza és Cseh Tamás)

CSEM­EY DÉNES: „ÉS MI MOST ITT VAGYUNK... 81 „Késő bánat a lovak nyomán mint por ült el a patak után tudom is én, szép lassacskán. Csak poroszkáltunk éppen csak mentünk...” Amíg én vagyok, nincs halál — tanítja Epikurosz. — Amikor pedig a halál van, már én nem vagyok. — Ez juthat először eszébe az embernek Cseh Tamás és a mag­yar­országi beat mozgalom kapcsolatáról. Amíg van beat, nincs Cseh Tamás-műfaj, amikor pedig az létezni kezd, már nincs beat. Tudatunkban azonban — miként a lét sem az elmúlás nélkül — nem létezhetnek egymás nélkül, hanem csak úgy, mint egy nemzedéki szubkultúra egymást követő két emelete. Ezért kényszerültünk erre a ter­jedelmes kitérőre ama legelső, hosszan kitartott akkord füstje alatt, ezért juthattunk csak nagy kerülő árán vissza abba a sötét terembe, ahol rebbenékeny, ideges testté éreztük válni az időt, amikor megszólalt a gitár, ezért van, hogy ilyen későn kezdünk arról beszélni, amiről tulajdonképpen elejétől fogva akartunk: a Cseh—Bereményi­­dalokról. Nem tehettünk másként, hiszen mindaz, amit mostanáig nagy sietve érin­tettünk, ott van a levegőben, ott feszül a közönség meg az énekes között, ha megszólal­nak ezek a dalok. „Nos ez a nap / amikor a lovak / oldalnézetben felsorakoznak... És elügetnek harapós lovaink / egy távoli csatatérre / és mi állunk sisaklevéve / lovagkor vége...” — hangzik az egyik legelső helyzetjelentés (így nevezi Cseh Tamás a maga teremtette műfaj darabjait), mely a nemzedéki fegyverletételről tudósít, s egy évtized önáltatá­­sai után olyan tükröt tart a „mozgalom” elé, amelyben az már nem úgy mutatkozik, mint tomboló fiatal erők egy mederben rohanó sodra, hanem megmerevedve, állva, csalódott, „szobor lovagrend” képében. A bukás még romantikus szerepben, méltó­sággal megélhető, de már eltagadhatatlan; ez a kettősség adja meg a Dal nélkül című műsor alaphangulatát. Egy sajátos, illúzióvesztett küzdelem ez a mozgalom valami­kori nagyszerűségének, sőt egyáltalán, valóságos létének utólagos illúziójáért, véde­kező harc a hiány, az üresség, a tévedés résén át beáramló, elnyomással fenyegető semmi ellen, abból az (itt most sémává vetkőztetett, a dalok valóságában sok hangu­lat egymásba játszásából összeálló) előfeltevésből kiindulva, hogy ami bukott, az kétségtelenül létezett, volt. A romantikus szerep vágya azonban nem talál önmagához méltó élményt az előző évtizedben, a beat korszakban, az időben hátrább lépni, a régmúlt történelemhez fo­lyamodni kénytelen. Aminek két fontos következménye lesz. Egyrészt valóban meg­születik a bukott hős pátosszal telített szerepe, a benne fogalmazódó romantikus szemlélet útjában áll az érvényes nemzedéki önismeret, a magyar beat mozgalomról szóló érvényes tudás kialakulásának, másrészt azonban hatalmasan kitágul a dalok élményvilága, a teljes és általános történelmi analfabetizmus korában az élő história élő alakjai állnak elénk, mégpedig nem szobortalapzaton, hanem küzdelemben, ki­szolgáltatottságban, kétségek között vagy éppen szerelmesen, azaz általunk is meg­élhető helyzetekben. Tehát késik egy korosztályi tévút utólagos feltérképezése, de a késedelem árán megteremtődik történelmünk és jelenünk szembesítésének lehető­­sége, éppen akkor (a hetvenes évek elején), amikor a magyar értelmiség körében álta­lánossá válik a történelmi távlatvesztés, és nyilvánvalóvá lesz az, hogy az elmúlt kor­szakok ideologikus indíttatású történelemhamisításai, múltunk megtagadása, illetve agyonhallgatása nemhogy előrevitte volna a szocializmus ügyét, hanem, megakadá­lyozva a tudatos és tervszerű továbblépéshez elengedhetetlenül szükséges történelmi és társadalmi önismeret kialakulását, egyenesen a távlatvesztés egyik okozója lett. Ne gondoljuk persze, hogy a Dal nélkül című műsor betöltötte vagy akár betöl­teni akarta volna a történelmi és történetfilozófiai tudásunk egészét megkérdőjelező hiányokat. Egyszerűen nagy hangulati erővel megfogalmazta ezeket s az általuk kel­tett, egyáltalán nemcsak a „nemzedékre” jellemző életérzést. „Suhannak, visszaszállnak a legendák most a földre / látod, azt mondtad pedig, elenyésznek örökre / suhannak, visszaszállnak a lovasok most a vízre / panasztalan ii VALÓSÁG 81/3

Next