Valóság, 1989 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1989-01-01 / 1. szám - KILÁTÓ - Cohen-Solal, Annie: Flaubert és a maoisták között. Jean-Paul Sartre utolsó évei (ford. Ádám Péter)
ANNIE COHEN-SOLAL, FLAUBERT ÉS A MAOISTÁK KÖZÖTT 69 könyv, mint a szélsőbalos csoportoknak nyújtott támogatás egyik konkrét formája... Már 1968 májusában - ekkor hangzott el az első nyilatkozata a diákmozgalommal kapcsolatban - nekirontott a francia társadalom mumusának, már ekkor megtámadta a burzsoá sajtót. „A francia közvélemény - jelenti ki - azért ostoba, mert rosszul van informálva, és azért van rosszul informálva, mert a sajtó elszabotálja a munkáját.” Sartre elmeséli, hogyan állították fel a forradalmi akcióbizottságokat a Raspail-Montparnasse útkereszteződés újságospavilonja előtt, hogyan vitatkoztak egymással a járókelők, elmeséli azt az „izgatott nyüzsgést, amely minden valamirevaló tájékoztatás kísérőjelensége”. Sartre, ezzel párhuzamosan, kétféle írói módszerrel kísérletezik: egyrészt, Flaubert közbeiktatásával, elemzi és elveti az irodalmi stílust, a XIX. századtól örökölt szertartásos írásmódot. Ezzel egyidejűleg az újságírásért lelkesedik, olyan stílust szeretne kidolgozni, amely közelebb áll az élőbeszéd fordulataihoz - ez lesz a Liberation stílusa, így kapcsolódik egyszerre két világhoz, a haldoklóhoz meg a születőhöz. És így próbálja két - egymással ellentétes, ám egymást kiegészítő - tervét megvalósítani: likvidálni az irodalmi örökséget és új kifejezési formákat létrehozni. Vajon beszélhetünk-e „avantgarde”-ról a Libération kapcsán? Az egyik cél, semmi kétség, az újfajta tájékoztatási mód kidolgozása, nem csoda, hogy a kalandban sok volt a kísérlet, a kockázat, a kihívás. A technikai, a pénzügyi és az ideológiai kihívás. Sartre harmincezer frankot kapott az On a raison de se révolter (Jogos a lázadás) című, Pierre Victorral készített interjúkötetéért, és ezt az összeget teljes egészében a születő lap támogatására fordította. De nemcsak pénzt adott, adott ötleteket is, sőt időt is áldozott a lap körüli teendőkre. Ott volt az új napilap alapítását bejelentő sajtóértekezleten, részt vett a rádióban rendezett disputákon, és mindenütt a lehető legkevesebbet beszélt magáról és a lehető legtöbbet a Libérationról. A lapalapítás lehetőség volt számára, annak lehetősége, hogy végre kilépjen a maoisták gettójából és hogy az újonnan kialakuló konszenzusban - végre valóra válthassa azokat a terveket, amelyek a maoistákkal folytatott viták során fogalmazódtak meg benne. „Mi hiszünk a közvetlen demokráciában - magyarázta -, és a népet akarjuk szóhoz juttatni, hadd beszéljen a nép a néphez...” Majd elmondta, mennyire meghatódott annak a dicséretnek, sőt örömujjongásnak a hallatán, amellyel a munkások, sztrájkolók és tüntetők az új típusú sajtóorgánumot fogadták. „Ha történik valami, mi mindig az esemény cselekvő részeseit fogjuk meginterjúvolni, a mi hasábjainkon mindig övék lesz az első szó...” Ezt a lapot, amelynek munkatársai a nép nyelvén írják majd cikkeiket, a nép anyagi támogatása fogja majd fenntartani, működését pedig a szabadon vállalt közvetlen demokrácia biztosítja - vajon nem valamiféle eszményi ellenhatalom volt-e a Libération terve (hiszen ilyen lapról ábrándozott minden forradalmi sajtó, és az 1968-as tömeggyűléseken is ilyesmit követeltek)? Sartre boldogan vállalkozik a kalandra, kamaszos lelkesedéssel, mondhatni, mindent egy „lapra” tesz fel, még arra is hajlandó, egyesek nem kis csodálkozására, hogy egy időre fiókba zárja a készülő Flaubert-könyvet, mintegy annak bizonyítékául, hogy az ő szemében sem az irodalmi, sem a politikai tevékenység nem szoríthatja háttérbe a másikat. Nem is szorította, már csak azért sem, mert 1973 őszén Sartre elveszti szeme világát. Abbahagyja a Flaubert-monográfiát és abbahagyja a Libération szerkesztőségében végzett munkáját is; ekkor már nem tud sem írni, sem olvasni, sem dolgozni. Fordította és bevezette: Ádám Péter