Valóság, 1989 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1989-01-01 / 1. szám - KILÁTÓ - Garai László: Moszkvai napló, 1964
GARAI LÁSZLÓ Moszkvai napló, 1964 Ezt a „moszkvai naplót” egy hosszabb - hathetes - tanulmányúton írtam Moszkvában és Leningrádban. Hruscsov reformperiódusa az utolsó hónapjait élte, s ma újraolvasva azokat a bejegyzéseket, amelyek közül a közlés technikai feltételei által támasztott követelmények szerint - kiiktattam a csak egy szűkebb szakmai közönség érdeklődésére számíthatóakat, világosan kirajzolódik két ok, miért. Az első okot akkor a produktív értelmiség minden képviselője látta, akivel csak beszéltem. Hruscsov maga ellen fordította ezt a társadalmi kategóriát, amely akkor politikájának az egyetlen igazi támogatója lehetett volna, s így próbálta (eredménytelenül) visszanyerni a direktív értelmiség támogatását. A másik okot viszont akkor senki sem sejtette, annyira magától értetődő módon állott fenn és hatott, de negyedszázad tapasztalatainak optikáján keresztül tekintve vissza, jól látható: miközben a direktív értelmiség a szerző szerepét játszotta a főtitkár előadásában, a produktív értelmiségnek eszébe sem jutott a maga számára más szerepkör, mint a nézőé, aki - már és még a maga tetszése szerint tapsolhat vagy (egy baráti és elvbaráti kör intimnyilvánossága előtt) fütyülhet, attól függően, hogy Hruscsov éppen adományoz-e vagy visszavesz. (Április 22.) A szálloda, ahová a repülőtérről megérkeztünk, baljós. Az egyik sztálini „felhőkarcolóban” terül el, s bejárata abban különbözik a közönséges házakétól, hogy még házszám sincs rajta. A főbejárat egy keskeny lépcsőre nyílik, melynek első kanyarulatában egy kis asztalnál ül egy gyevuska ( leány; abban az időben minden nőnek ez volt a nyilvánosság számára való megnevezése és a nyilvánosság előtt való megszólítása, a tizenhat évestől a száztizenhat évesig). Kérdésünkre igenlő választ ad: ez a szálloda (lehet, hogy azért ül ott, mert ezt nélküle senki sem gondolná). A negyedik emeleti irodában várunk, várunk, várunk. Végül közli, hajlandó szobát adni. A kétágyas szoba itteni fogalmak szerint modern lehet, világos bútor (de nem pácolva, hanem festve valami ragacsos színű festékkel), műbőr huzatok és az ágyakon vizeletsárga „mintás” terítő. Van rádiódoboz is. A korabeli moszkvai rádió bemondóinál háromféle műsorbejelentést figyeltem meg. 1. „Koncertet közvetítünk” (ami éppúgy jelenthette olyan népszerű dalok sugárzását, amelyeknek előadói is sugároztak, ti. az optimizmustól, mint Beethoven IX. szimfóniájáét, melynek adott esetben a legkellősebb közepén felharsant az informatív értékű öt rövid sípszó s nyomában a bejelentés: „A pontos idő 22 óra”); 2. „Programot közvetítünk” (mely bejelentés után azt is bemondták, kinek van dedikálva a program: „... akik a tengeren hajóznak”, „... azoknak, akik nem alszanak” s még mennyi más ízlésszociológiai réteg); 3. „Híreket közvetítünk”... Ablakom valamilyen vízre nyílik, messzebb néhány kéményszerűség látható; reggel kiderül, hogy a víz a Moszkva és a Jauza folyók összefolyása, a kéményekről pedig nagy örömmel veszem tudomásul, hogy a Kreml. De az ideérkezés annyira gyors volt, hogy egyáltalán nincs Moszkva-élményem. Még a Vörös teret is egészen tárgyilagosan veszem tudomásul. Este a Gorkij utcán az emberek kifejezetten úgy vannak öltözve, mint nálunk. A férfiak is. Ez azért érdemel említést, mert három évvel ezelőtt a legmegdöbbentőbben szembeötlő eltérés attól, amit hittem, reméltem és szerettem volna, az volt, hogy szombat