Valóság, 1991 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1991-01-01 / 1. szám - MATOLCSY GYÖRGY: A magyar tőkefelhalmozás
MATOLCSY GYÖRGY A magyar tőkefelhalmozás A magyar lélek szemérmes rejtőzködése és a keserű történelmi tapasztalatokból származó természetes óvatosság együttesen szorították eddig háttérbe a magyarországi vagyonfelhalmozódás elemzését. Az adózás rejtőzködésre készteti a polgárokat. Az adó nem becsület dolga, mert a történelmi elkanyarodás majdnem öt évtizedében veszélyes volt jövedelemre, majd ebből vagyonra szert tenni. Az adó bevallása még mindig sérti a veszélyérzetet, a vagyonbevallás pedig felveti az utólagos számonkérést. Megjelenik ebben a történelmi hagyomány is: az adóbeszedés mindig a központi hatalmat jelképezte, ezzel szembeni passzív lázadás volt az adózás megkerülése. Ez az írás vázlatos kísérlet az 1990-es évtizedet befolyásoló eddigi vagyonfelhalmozódás feltérképezésére. A magyarországi vagyon „elkonfiskálása” a XX. században E században nagy töréseket szenvedett el a magyar tőkefelhalmozódás. Az első világháború emberi és fizikai vagyonpusztulása, az 1919-es „külföldi leszerelések”, a trianoni békék területkonfiskálása, az 1929—1933-as világgazdasági válság vagyonelértéktelenítő hatása, a második világháború emberi és fizikai vagyonvesztése, a magyar zsidóság tömeges fizikai megsemmisítése példátlan „történelmi beavatkozást” mutat a hazai vagyonfelhalmozódásba. Az 1945—1948 közötti újjáépítés egyben vagyonfelhalmozási siker is volt. Ebben az időszakban is jelen volt azonban a vagyonvesztés folyamata: a nagytőkét, a nagybankokat ebben az időben államosítják, 1948 és 1952 között pedig lezajlik a történelmi méretekben is páratlan vagyonelvonás. A földbirtokok, majd a kisebb földtulajdonok elvonásával, a kisüzemek 1949. évi államosításával (46 ezer kisüzemet államosítanak ekkor), a lakóházak 1952-es nagyarányú államosításával az állampolgároktól lényegében minden termelő vagyont, minden vagyonalapú jövedelemforrást s ezzel a polgárosodás teljes anyagi bázisát vonták el. A vagyonelvonás kényszer volt, ezért jelentős vagyonpusztulás kísérte. Tényleges fizikai vagyontárgyak pusztulása mellett az emberi motivációk, azonosulási energiák és kisközösségek emberi vagyonának (kapcsolati, összefogási tőke) teljes kiiktatása kísérte. 1956 újabb fizikai vagyonpusztulást hozott, amelynél jelentősebb volt az emigráció során bekövetkezett szellemi és emberi tőkekivonás. A vagyonpusztulás folyamata azonban nem állt meg az 1950-es években. Az 1962—1964 között lezajlott második vállalatösszevonási hullám, majd az 1970-es évtizedben lefutott vállalatbeolvasztási folyamatok az önállósági tőkét fogyasztották a gazdaságban azzal, hogy óriási nagyvállalatokba, trösztökbe kényszerítették az önálló gazdálkodásra képes vállalatokat. A vagyon kivonásának folyamata új szakaszba ért az 1980-as évtizedben: a jelentős egyéni valutafelhalmozás nagy része külföldre menekül, és jelentős mértékben beindul a kiemelkedő szellemi tőkével rendelkezők külföldre települése. A még a többi közép- és kelet-európai országhoz képest is példátlan vagyonpusztulást, illetve -kivonást eredményező XX. századi magyar történelem e század nagy veszteséiével rokon: Csehország, Németország keleti fele és a Baltikum szenvedett még el hasonló mértékű vagyonleértékelést. A magyarországi tőkefelhalmozódást ért károk két csoportra oszthatók: a történelmi csapások (háború, elvesztett forradalom, területkisebb Tu a Al. K." Wr.