Valóság, 1998 (41. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-01 / 1. szám - MAGYARI BECK ISTVÁN: Jövő a múltban
MAGYARI BECK ISTVÁN: JÖVŐ A MÚLTBAN csak hosszas tengerentúli levelezésekben tisztázhattam az ilyen esetekben óhatatlanul felmerülő részletkérdéseket. Itt kell ismételten megemlítenem azt a felettébb szomorú tényt is, miszerint a szóban forgó iskolát távolról sem a dolgok megszokott rendje ítélte halálra. Mert, ugyebár, ez esetben az iskola fölöslegessé vált volna, mihelyt saját koncepcionális üzenetét továbbadta a valóságnak. A magot is saját eredménye, a belőle kisarjadó növény „pusztítja el”. Nem, a mi alma materünket az önmagát féltő, centralizált hazai bürokrácia számolta fel. Intrikáit a hetvenes évek légkörére jellemzően éppen akkor indította el, amikor egyfelől úgy látszott, hogy végre sikerült betörnünk a korabeli zárt magyar intézményrendszerbe, s ott tért nyernünkaz Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium megrendelésére általunk tervezett és útjára bocsátott továbbképző központ révén), továbbá amikor ezzel egy időben egy újabb, még nálunk is fiatalabb nemzedék sorolódott be az iskolába. A két tényező közül az első volt az igazán tanulságos. Már csak azért is, mert úgy tetszik, a benne rejlő szorongást ez a társadalom még ma sem heverte ki. Magyarán: ebben a régióban mindig volt annyi szabadság - hol több, hol kevesebb -, amennyi megengedte az informális szellemi, akár tudományos, akár művészeti avantgárd létezését. A jól pozícionált hatalmi figurák azonban ritka kivétellel mindig sokkot kaptak, amikor az effajta avantgárd intézményesülni próbált. E szinte töretlen tradíciónak köszönhetjük azt, hogy intézményesültté vált művészetünk és tudományunk világán kívül még ma is jócskán vannak évtizedek óta kiszorult vagy utóbb kiszorított, azóta is egyfolytában figyelmen kívül hagyott alkotók, akikre egy nagylelkűbb társadalom méltán lehetne büszke. E szempontból a margóra szorított, majd nagy elismerésben részesülő Bibó István sorsa kivételnek számít; sajnos, nem ez a dolgok szokásos kárpát-medencei rendje. Iskolánk fátumának felidézése után jogosan merül fel az a kérdés: vajon mi adta ennek a szervezéstudományi iskolának az alapvető sajátosságait? Nos, úgy vélem, közép-európai eredetisége. Ez a jellemzés azonban korántsem magától értetődő. A gyanútlan olvasó legalább kétféle eredetiségre gondolhat. Ezek közül az egyik valami olyasmi (elmélet, gyakorlati eljárás, módszertan, értékrend stb.), ami mintegy összefoglalná, szintetizálná a tőlünk keletre, illetve a tőlünk nyugatra fekvő kultúrák adományait. A másik ezzel szemben mind a keleti, mind a nyugati adottságoktól eltérő valóság- és értékrend. Mondanom sem kell, hogy az iskola az előbbi nyomon igyekezett haladni. Azt, sajnos, korántsem állíthatom, hogy egymást követő nemzedékei megoldották a Kelet-Nyugat szintézisének nagy problémáját. De lankadatlanul kerestük, hogyan tehetnénk hozzá mi is valamit a lassan sokasodó megoldásokhoz. Egy kitérő erejéig számba kell vennem azt a problémaközeget is, amelyben mi, közép-európaiak rendületlen egyhangúsággal élünk még ma is, s amely ennek megfelelően, sajnos, nem engedi, hogy az iskola alapkoncepciója elavuljon. Még akkor sem, ha a hetvenes évek bürokráciája elintézettnek, azaz töröltnek nyilvánította az iskolának még a puszta létezését is. Hadd kezdjem azzal, hogy az a közismert Ady-metafora, miszerint hazánk - hozzátenném: egész Közép-Európa - egyetlen grandiózus komprégió, számomra nem merőben negatív jellemzése ennek a kultúrkörnek. Bár a nyugatos Ady eredetileg lesújtó ítéletet szándékozott megfogalmazni, ez a metafora szerintem mégis azt sugallja, hogy mi sohasem adtuk fel - és nem is szándékozunk feladni - sem az archaikus Kelet, sem pedig a fiatalabb Nyugat értékeit, hanem egy iteratív folyamat során hol az elsővel korrigáljuk a másodikat, hol pedig a másodikkal az elsőt. E kettős kötődés, amely alapvetően Közép-Európa kultúrföldrajzi helyzetéből adódik, egész tér