Valóság, 2004 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2004-01-01 / 1. szám - MAGYARI BECK ISTVÁN: Pedagógiai realizmus
2 MAGYARI BECK ISTVÁN: PEDAGÓGIAI REALIZMUS nova című művében - feltehetően az addigra már érettnek mondható kozmológia hatására - a kultúrákat is egy körpályán mozgó képződményeknek tekintette (Newton addigra már életének és munkásságának a végére ért, s 1727-ben el is távozott az élők sorából). De idetartozik Oswald Spengler is jelentős művével (1923). A kérdés legújabb szakirodalmában - szorosabb környezetünkben - egyebek között Mezei Árpád (1981a, 1981b, 1982), Papp Sándor (2002) és Magyari Beck István (2000, 2003a) keresi az említett entitások általános meghatározó vonásait. A tárgyra vonatkozó művek, fejezetek és megállapítások száma azonban tengernyi. Az ember és a társadalom bírálata sem tegnap született műfaj. Azzal, hogy tekintetbe vesszük e kritika tárgyának - Mezei Árpád kedvelt szóhasználatával élve - spatiotemporális méreteit, egy fontos dimenzió mentén elrendezhetővé válik a szóban forgó, közöttük a kritikai művek sora. Eszerint van a média, amely az aktuális emberi és társadalmi jelenségeket teszi mérlegre, vannak szociológiai és politológiai munkák, amelyek főként egy-egy társadalmi rendszer elemzésében keresik hivatásukat, vannak történelmi dolgozatok, amelyek már egész kultúrákat tesznek - koronként összehasonlító - vizsgálat tárgyává, s végül létezik a pszichológia, az antropológia (azon belül a kultúr-antropológia), amelynek eminens feladata az ember és a társadalom egyetemes természetének körvonalazása. A filozófiáról ebben az összefüggésben nem teszünk külön említést, mert figyelmünket itt csak a szorosan értelmezett tudományra koncentráljuk. Álláspontunk e tekintetben természetesen vitatható. Mármost az említett tudományterületek egymáshoz való viszonyát bizonyosfajta oda nem illő religiózus szemlélet hatja át. Ez abban mutatkozik meg, hogy minél aktuálisabb, azaz perchez kötöttebb a jelenség, annál problematikusabban vetik fel a kérdéseket, s fordítva: minél tartósabb az az esszencia, amelynek a kutatása napirendre kerül, annál megoldottabbnak tüntetik fel az alaphelyzeteket. A legproblematikusabb - sokszor egyenesen hisztérikus - hangvételt a média használja, a legkiegyensúlyozottabbat talán a pszichológia és a kultúraelméletek. Ezzel szemben lehetséges olyan vélekedés, miszerint mind az ember, mind a társadalom, a kultúra és a civilizáció a maga lényege szerint is problematikus jelenség. S problematikus a közöttük fennálló viszony is. Nem feltétlenül pesszimizmus azt állítani, hogy e problematikusság megszüntetése nincs és soha nem is lesz hatalmunkban. Megváltás helyett nekünk, embereknek csak a problémák szorgalmas kezelése lehet osztályrészünk. Ez egyfelől biztató megállapítás, mert ha valami úgy megoldhatatlan, hogy megoldása létkérdés, akkor adva van mind a gondolat, mind a cselekvés állandó, azaz leállíthatatlan motorja. Az emberi élet éppen ettől örök küzdelem. Másfelől viszont miféle kilátása lehet annak, aki szakadatlanul megoldhatatlan problémákkal kényszerül bíbelődni? Kimerül? Feladja? Elébe megy saját halálának, s öngyilkos lesz? Vajon nem volt-e igaza de Sade márkinak, aki a kínokat az élet szükségszerű velejáróinak tekintette, s hidegvérrel ábrázolta őket? Ha jobban belemerülünk ebbe a gondolatkörbe, eljutunk összes gondunk és problémánk gyökeréig. Amivel Francis de Sade szórakoztatta állítólag el-elboruló elméjét, annak mélyebb és általánosabb értelme az ember kezelése emberalatti - mondjuk úgy: szubhumán - szinten. S ha a márki egy kicsit mélyebben gondolkodó és emberségesebb lény lett volna, észreveszi, hogy ez a mélyebb és általánosabb igazság - éppen azért, mert mélyebb és általánosabb - mindnyájunk osztályrésze. Ő azonban ehelyett a felszínen maradt, az emberi kínok ember általi szaporításában gyönyörködött, s így vélte gyönyörködtetni olvasóit is.