Valóság, 2004 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2004-01-01 / 1. szám - MAGYARI BECK ISTVÁN: Pedagógiai realizmus
MAGYARI BECK ISTVÁN: PEDAGÓGIAI REALIZMUS De igaz-e, hogy az emberi élet ismétlődő alapszabálya az emberalatti (szubhumán) lét? Ha ezt sikerül bizonyítanunk vagy akár csak valószínűsítenünk, akkor nemcsak az válik érthetővé, hogy miért van bukásra ítélve minden kultúra, amelyet az emberiség alkotni képes, hanem mélyebben bevilágítunk tulajdonképpeni tárgyunkba, a pedagógia igazi, egyúttal szükségszerű természetébe is. Az emberi természet és az emberi identitás kérdésével kell kezdenünk. Mindenekelőtt észre kell vennünk, hogy az ember az egyetlen létező, amelynek természete nem azonos identitásával. E belső hasadás abból az antropológiában közismert tényből következtethető ki, miszerint az embert egy természeti katasztrófa hozta létre, amelynek során állati őse földi életvitelre kényszerült azon erdőségek kipusztulása következtében, ahol eredetileg a fákon tanyázott. Állati ősünk azonban csak igen hiányosan alkalmazkodott a felszíni élethez, s ennek következtében egyike lett a leggyengébb élőlényeknek (hiszen a gyengeség és az erő nem a faj tulajdonsága, hanem a fajnak és környezetének viszonya). Ebből kifolyólag fennmaradásához először ismételten a menekülés stratégiáját kellett választania (Mezei, 1996). Ez — a freudi elmélet megállapításaival szemben - már a fajfejlődés során az ösztönök elfojtására, az ösztönélet gátlására vezetett. S ezzel ősünk átlépett egy másik, úgynevezett emberi létbe, ahová a biológiai aluldetermináltság (és az azzal járó belső anarchia) vezette. Ezek után az emberi alaptermészetet joggal nevezhetjük anarchikusnak. Mivel azonban az entrópia a rendszerek széthullásával, azaz felszámolódásával egyenlő, az embernek ahhoz, hogy fennmaradjon, a biológiai meghatározottság helyébe egy másikat kellett állítania. Ekkor jöttek létre a kultúrák és a civilizációk, amelyek pótolták az emberek és az embercsoportok hiányzó szabályozását. S az egyes ember szintjén a kultúra identitást alakít ki, amely szemben áll anarchikus belső természetével. Funkciója alapján a kultúra tárgyalhatóvá válik mind alapelveiben, mind részleteiben. A már többször idézett Mezei Árpád - Kanadában megjelent kultúraelméleti dolgozataiban (Mezei, 1981a, 1981b, 1982) a kultúrát az emberi agy gátló funkcióival hozza összefüggésbe. Mezei szerint a nagyagy gátlásai teszik képessé az embert arra, hogy mind a külső, mind a belső ingereket figyelmen kívül hagyja, s viselkedése ne pusztán reakciók sorozata legyen. Az így szerzett időben a rejtőzködő ember feldolgozza az őt ért ingerhatásokat, s egyetemes válaszokat dolgoz ki rájuk. Ezek az egyetemes válaszok - tehetjük hozzá Mezei elméletéhez - már érdekesek lehetnek más emberek számára is, ezért általuk megszületnek az emberek közötti pedagógiai viszonyok alapjai. A tudás nemcsak térben, hanem időben is halmozódhat. Körvonalazódni kezd a kultúra és a civilizáció. Mezei felfogásának e továbbfejlesztése azonban egyelőre még mit sem árul el a kultúra és a civilizáció árnyoldalairól. Azokról az oldalakról, amelyekre de Sade márki irodalmi munkássága kapcsán utaltunk. Hogy eme oldalakról is tudomást szerezzünk, elegendő csak arra gondolni és csak azt tudomásul venni, mit metszenek le rólunk az említett nagyagy gátlásai. Nyilván természetünk jó részét mintegy betiltják. Nagyjából azt a részét, amelyet nem voltunk képesek rendezni. Nota bene, ettől a felismeréstől lett klasszikus tanítássá a pszichoanalízis. A kultúra tehát, miközben rendezi, meg is csonkítja az embert (ha nem is úgy, ahogy az intakt emberi ösztönökben vakon hívő orvos, Sigmund Freud gondolta). Ennyiben jogos képletesen „a kultúra szadizmusá”-ról beszélni. Ami viszont „a szadizmus kultúrája”-t illeti, az az ember korlátozásának mértékét érintő kérdés, amelyről tanulmányunk következő - műfaji tekintetben akár kitérőnek is tekinthető - részében szólunk.