Valóság, 2019 (62. évfolyam, 1-12. szám)

2019 / 1. szám - Prieger Adrienn - Pomeisl András József: Az európai integráció modelljei - igen, nem vagy hogyan?

DR. PRIEGER ADRIENN - DR. POMEISL ANDRÁS JÓZSEF Az európai integráció modelljei - igen, nem vagy hogyan? (Bevezetés) Miként azt az Emberi Jogok Európai Bírósága is számos határozatában ki­fejtette, a véleménynyilvánítás szabadsága a demokratikus társadalom egyik alapvető értéke, amelynek a célja a közügyek szabad megvitatása. Nyilvánvaló, hogy vitának csak akkor van értelme, ha a vitában részt vevők elfogadják azt a lehetőséget, hogy több egymástól eltérő, védhető álláspont létezhet, ezért van értelme az érveket és ellenérveket felsorakoztatni és ütköztetni. Egy olyan felfogás, amely egy és csak egy védhető állás­pont létének lehetőségét ismeri el, sokkal jobban illik egy teokratikus monarchiához, mint a demokráciához. Ennek ellenére számos esetben előfordul, hogy a közéleti vitákat az egyik fél azzal próbálja elfojtani, hogy kijelenti: csak az őáltala képviselt álláspont létezik, és minden más álláspont illegitim, mert az irányadó és megkérdőjelezhetetlen paradigmával össze­egyeztethetetlen. Ez igaz az olyan alapvető kérdésekre is, mint az alkotmányos rendszer kialakítása,­ vagy az európai integráció cél- és eszközrendszere. Jelen tanulmányunkban ez utóbbi kérdéskörét járjuk körbe, hiszen korunk kihívásai, gondoljunk akár a töme­ges bevándorlásra, akár Törökország és a Nyugat-Balkán iszlám többségű államainak csatlakozási törekvéseire, akár Nagy-Britanniának az Európai Unióból való kilépésére mind-mind felvetik azt a kérdést, hogy mi az európai integrációs folyamat célja, mi adja annak valódi alapját, és ehhez képest milyen eszközökkel lehet e folyamatot fenntartani. Látnunk kell, hogy az Európai Unión belüli viták, akár a tagállamok szuverenitása, akár Európa kulturális identitása, akár az uniós jog kívánatos fejlődési irányai körül folynak, nem írhatók le egyszerűen a Jó és Rossz csatájaként, ahol egy művelt, az esz­mék, az emberi jogok és integráció iránt elkötelezett, és egy barbár, haszonleső, letűnt eszmék iránt rajongó, az integráció ellen dolgozó fél harcol Európa lelkéért. A vita ilye­tén felfogása a XIX. századi gyarmatosítás ideológiájának maradványa. Nyugat-Európa gyarmattartó hatalmainak etnocentrista és kultúrsoviniszta felfogása, amely mélyen megveti és lenézi a Föld többi, „barbár” térségét, így Közép- és Kelet-Európát is, ame­lyet legfeljebb tanítványnak fogad el, de sohasem egyenrangú vitapartnernek. A nézőpontok különbsége tagadhatatlan, és egyáltalán nem új keletű. Nem arról van szó, hogy a szovjet érdekszférába került államok még mindig a nemzetiszocialista és kommunista barbárság jegyeit hordoznák gondolkodásukban, bár kétségtelen, hogy az egyik fő törésvonal Nyugat-Európa és Közép-Európa között húzódik. Nem is pusztán a XV-XVIII. századi eltérő fejlődés áll a hátterében, amelynek során Nyugat- Európában a rendi monarchiák abszolutista, gyarmatosító nagyhatalmakká alakultak, ahol erős volt az antiklerikalizmus és a szekuláris gondolat, míg Közép-Európában a keleti hódítókkal (tatár, török, orosz) folytatott küzdelmek között a helyi közhatalom megerősödése mellett fennmarad a rendiség, és a keresztény hit nemzeti identitásképző szerepe fennmaradt­. Az igazság ezzel szemben az, hogy a különböző megközelítések ennél is korábbra, a nyugati kultúrkör kialakulásának és megszilárdulásának időszakára vezethetők vissza, tehát a VIII-XI. századra, amikor a nyugati (keresztény) kultúrkör határai kialakultak, és amikor Európa először különböztette meg magát a környező világtól. Alapvetően két

Next