Valóság, 2019 (62. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1. szám - Prieger Adrienn - Pomeisl András József: Az európai integráció modelljei - igen, nem vagy hogyan?
DR. PRIEGER ADRIENN - DR. POMEISL ANDRÁS JÓZSEF Az európai integráció modelljei - igen, nem vagy hogyan? (Bevezetés) Miként azt az Emberi Jogok Európai Bírósága is számos határozatában kifejtette, a véleménynyilvánítás szabadsága a demokratikus társadalom egyik alapvető értéke, amelynek a célja a közügyek szabad megvitatása. Nyilvánvaló, hogy vitának csak akkor van értelme, ha a vitában részt vevők elfogadják azt a lehetőséget, hogy több egymástól eltérő, védhető álláspont létezhet, ezért van értelme az érveket és ellenérveket felsorakoztatni és ütköztetni. Egy olyan felfogás, amely egy és csak egy védhető álláspont létének lehetőségét ismeri el, sokkal jobban illik egy teokratikus monarchiához, mint a demokráciához. Ennek ellenére számos esetben előfordul, hogy a közéleti vitákat az egyik fél azzal próbálja elfojtani, hogy kijelenti: csak az őáltala képviselt álláspont létezik, és minden más álláspont illegitim, mert az irányadó és megkérdőjelezhetetlen paradigmával összeegyeztethetetlen. Ez igaz az olyan alapvető kérdésekre is, mint az alkotmányos rendszer kialakítása, vagy az európai integráció cél- és eszközrendszere. Jelen tanulmányunkban ez utóbbi kérdéskörét járjuk körbe, hiszen korunk kihívásai, gondoljunk akár a tömeges bevándorlásra, akár Törökország és a Nyugat-Balkán iszlám többségű államainak csatlakozási törekvéseire, akár Nagy-Britanniának az Európai Unióból való kilépésére mind-mind felvetik azt a kérdést, hogy mi az európai integrációs folyamat célja, mi adja annak valódi alapját, és ehhez képest milyen eszközökkel lehet e folyamatot fenntartani. Látnunk kell, hogy az Európai Unión belüli viták, akár a tagállamok szuverenitása, akár Európa kulturális identitása, akár az uniós jog kívánatos fejlődési irányai körül folynak, nem írhatók le egyszerűen a Jó és Rossz csatájaként, ahol egy művelt, az eszmék, az emberi jogok és integráció iránt elkötelezett, és egy barbár, haszonleső, letűnt eszmék iránt rajongó, az integráció ellen dolgozó fél harcol Európa lelkéért. A vita ilyetén felfogása a XIX. századi gyarmatosítás ideológiájának maradványa. Nyugat-Európa gyarmattartó hatalmainak etnocentrista és kultúrsoviniszta felfogása, amely mélyen megveti és lenézi a Föld többi, „barbár” térségét, így Közép- és Kelet-Európát is, amelyet legfeljebb tanítványnak fogad el, de sohasem egyenrangú vitapartnernek. A nézőpontok különbsége tagadhatatlan, és egyáltalán nem új keletű. Nem arról van szó, hogy a szovjet érdekszférába került államok még mindig a nemzetiszocialista és kommunista barbárság jegyeit hordoznák gondolkodásukban, bár kétségtelen, hogy az egyik fő törésvonal Nyugat-Európa és Közép-Európa között húzódik. Nem is pusztán a XV-XVIII. századi eltérő fejlődés áll a hátterében, amelynek során Nyugat- Európában a rendi monarchiák abszolutista, gyarmatosító nagyhatalmakká alakultak, ahol erős volt az antiklerikalizmus és a szekuláris gondolat, míg Közép-Európában a keleti hódítókkal (tatár, török, orosz) folytatott küzdelmek között a helyi közhatalom megerősödése mellett fennmarad a rendiség, és a keresztény hit nemzeti identitásképző szerepe fennmaradt. Az igazság ezzel szemben az, hogy a különböző megközelítések ennél is korábbra, a nyugati kultúrkör kialakulásának és megszilárdulásának időszakára vezethetők vissza, tehát a VIII-XI. századra, amikor a nyugati (keresztény) kultúrkör határai kialakultak, és amikor Európa először különböztette meg magát a környező világtól. Alapvetően két