Valóság, 2019 (62. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - MŰHELY - Falusi Márton: Eszmetörténet és/vagy kultúratudomány - avagy van-e a jog és irodalom kutatásának módszertana?
28 FALUSI MÁRTON: ESZMETÖRTÉNET ÉS A NAGY KULTÚRATUDOMÁNY... előnyben részesítők pedig a nemzetnélküliség argumentumát megtoldják az autonómiatézissel: a mű autonómiáját veszélyeztető „külső szempontok” nem a tiszta irodalmat, hanem a csoportérdeket ismerik el és követik. Mindez abban a fő, s nem minden indulattól mentes kérdésben csúcsosodik ki, hogy vajon tulajdonítható-e az esztétikai tapasztalatnak megismerésfunkció. Ha mereven elzárkózunk az eszme és az érzékletesség összefüggésétől, hogy „a művészi »látszat« sokkal valódibb és gazdagabb, mint az, amit közönségesen valóságnak vélnek”14, és ahhoz ragaszkodunk, hogy a szóban maga a dolog semmiképpen sincs jelen, a „reprezentációt” utasítjuk ki az irodalomértésből, folyományaképpen a law and literature mozgalom ingoványos talajra téved.15 3. Nagy Tamás módszertani vélekedései természetesen a jogtudomány és a jogbölcselet pozíciója körül forognak, miközben óhatatlanul egy bizonyos irodalomtudományi álláspontra is helyezkednek. Roppant tanulságos, és ezúttal ennek eredek nyomába, hogy melyik is ez a bizonyos álláspont, ahonnét jog és irodalom konfigurációját szemügyre vehetjük. A „narratív juriszprudencia”, a „legal storytelling” arra a narratológiai tételre hivatkozik, hogy a műfajnál alapvetőbb kategória lehet a (pregenerikus) cselekményszerkezet, mint amilyen például a Northrop Frye-i „müthosz”, és - szemben a francia strukturalizmus vagy az orosz formalizmus vizsgálódásaival - evidenciaként kezeli a műfaj szimbolikus interaktivitását, valamint szociális konstruktivitását is.16 Bár látszólag teljes összhangba hozható e felismerés Hayden White történetfilozófiájával17, és csakugyan épít elméletének lényegére - a valóság a narrálással egyidejűleg keletkezik, képzeteink nem szakíthatók el a cselekményesítés folyamatától -, explicite ahogyan a strukturalizmust, úgy a relativizmust sem hajlandó elfogadni. A kánon autoritását, szükségszerű ideológiai mozzanatait, valamint a műfajok társadalmi intézményjellegét, közösségi feltételezettségét - előbbinél Kálmán C. Györgyre18, utóbbinál Szegedy-Maszák Mihályra19 hivatkozva - konstatálja a jogfilozófus, majd rá is tér a két tudásterület „összefonódó praxisának” szemléltetésére a 18. század végi, 19. század eleji amerikai közjogi-közéleti diskurzusban. Robert A. Ferguson20, James Boyd White21 és Robert M. Cover22 ismertetett könyveinek közös bázisa, hogy — az amerikai jogtörténetet és jogelmélet-történetet mozgósítva - megmutatják a politikai közösség identitásrepertoárjának, moralitásának - a „társadalmi nomosz” ontogenezisének - narratív rászorultságát. Ám ha figyelmesen újraolvassuk a doktori disszertációt, egy korábban nem hangsúlyozott rövid utalásra és egy elszórt lábjegyzetre bukkanunk. Az utalás Clifford Geertz „interpretív antropológiájára” vonatkozik 23, a lábjegyzet pedig Stephen Greenblatt „társadalmi energiaáramlására”24. Geertzhez ugyan két további alkalommal is visszatér Nagy Tamás, igazi jelentőségét mégsem emeli ki, Greenblatt viszont csak mintegy a propos kerül elő, jog és kultúra közös teremtő formálásának igényével.25 együtt, a szellemi arisztokrácia jogi és irodalmi beszédmódjainak összekeveredésekor az amerikai alkotmányozás időszakában.26 Az antebellum korának diskurzusanalíziséhez két észrevételt kell fűznünk. Egyfelől a „szépirodalom” fogalmának kialakulását kísérve figyelemmel az egymással szoros interakcióba lépő szövegek még inkább a „litterae” típusú írásbeliséget tükrözik — a premodern és a modern kor vízválasztójához érkezünk, amikor is a praxisok, a politikai eszmekörök és a hozzájuk kötődő diskurzusok differenciálódása éppen csak kezdetét veszi. Ilyenformán viszont Geertznek és Greenblattnek merőben a 20-21. századra applikált elméletét nem is aknázza ki kellően Nagy Tamás. Másfelől megállapítható, hogy az univerzálisan érvényes - mert a posztmodernitás számára is