Városok Lapja, 1920 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1920-08-31 / 1-2. szám

1920. augusztus 31. VÁROSOK LAPJA az önérzetét erősen alátámasztó, sőt annak egyenesen bázisául szolgáló munkáját és ennek gyümölcsét nem a közön, vagy mondjuk a közös hazán való köteles segítés fölemelő tudatával fogja a haza oltárára hozni, hanem a ius m­urmurandi igénybevételével és ahol csak teheti erős hangsúlyozásával. Tagadhatatlan, hogy az emberiség exisztenciájának alapját és nélkülözhetetlen materiális feltételét a falu, a falusi nép munkájának gyümölcse szolgáltatja, de amíg az ekparosis, a nagy világégés következtében a gazdasági helyzet föl nem borult s a termelés és fogyasztás közötti egyensúly meg nem billent, addig ez a munka, hogy úgy mondjam, nem volt agyonértékelve, valahogy a materializmus és idealizmus közötti érték­­viszony jellegét tükröztette. Most azonban a helyzet az, hogy nem elég, hogy a falu az ő munkája értékének és becsének, a fentebb említett okoknál fogva, szinte túlzottan a tudatára jutott, de ezt mesterségesen, az egyoldalúság minden kinövéseivel beteges szertelenségbe taszítják. A bizalmatlanság s a gazdasági helyzet fel­borultságából eredő, de csaknem evolúciómentesen megduzzadt önérzetesség az a két ösztökélő indíték, amely a „farkasszemet nézni“ szerepébe helyezi a falut a várossal szemben. A szúró tekintet gócpontjában ott áll a város a maga, mostanában eléggé lenézett, pusztulásra kárhoz­tatott értékeivel, anyagi­ és máznak minősített szellemi kultúrájával, művészetével, előjogaival s az idők folya­mán derekasan bebizonyított vezetésre hivatottságával. És nem egészen alaptalanul azt lehetne mondani, hogy a város ezeknek, ha megvannak tényleg, ha nincsenek, nagyon is érzi a súlyát. Mert amíg ezekről a dolgokról mint hiányzókról lehet beszélni, addig megbecsülhetetlen értékek s így a város szemrehányástól tarthat, ha pedig mint meglevő valóságokat kell elkönyvelni, akkor a destrukcióra való készség elemeiként említtetnek. A város fogalmában összefoglalt értékeknek ez az elvonatkoz­tatott megbecsülése magyarázza azt, hogy amikor a falut felvilágosítják, jobban mondva praetenziókra oktat­ják, nem az ő sajátszerű, nemzetgazdasági hivatásából folyó s azzal szervesen összefüggő fejlődési irányokra és fokokra figyelmeztetik elsősorban és hangsúlyozottan, hanem különös előszeretettel a várossá levés ismérveire kacsintgatnak, a városi élet előnyeire, kényelmi beren­dezéseire stb. Ezzel azonban ahelyett, hogy kibékítenék egymással a párhuzamos fejlődési irányban egymás mellett szépen megférő várost és falut, a nálunk Magyar­­országon túlságosan kedvelt politikum kortesfogásainak békét zavaró frázisaival csiklandozzák. Pedig a valóság az, hogy a nemzetgazdasági, társadalmi, kulturális és politikai életében a városnak is, a falunak is megvan a maga sui generis hivatott­­sága és jelentősége s ha hivatásköri villongásokkal nem zavarjuk meg sem az egyiknek, sem a másiknak a békés munkáját és fejlődését, hanem a fejlődés mene­tében mutatkozó szükségszerű egymásrautaltság fényeire mutatunk rá, ha köteles őszinteséggel és hátsó gon­dolat nélkül a város is teljesíti a kötelességét a faluval szemben s a falu is a várossal szemben s ha ennél továbbmenően mindegyik kész egymásért még áldoza­tokat is hozni, akkor a konszolidációhoz szükséges lelki harmónia hamarább és biztosabban fog bekövet­kezni. Legyen a falu ezentúl is nedvet szívó erős gyökér és szilárd törzs a nemzeti talajban, a város pedig organikus ékes korona. A tisztviselő-probléma. Az ezeréves Magyarországra szakadt szerencsét­lenség egyik társadalmi osztály helyzetét sem rendítette meg annyira, mint a köztisztviselőkét. Nélkülöztek a világháború fájdalmas emlékű évei alatt, mert fizetésük nem emelkedett arányosan a mezőgazdasági termékek és iparcikkek áraival s munkájukat mégis panasz nélkül s önmegtagadással végezték. Ha volt társadalmi osztály, mely a világháború kegyetlen éveinek kizsákmányolá­sáról panaszkodhatott, akkor ez a köztisztviselők osz­tálya volt. A mezőgazdaság, ipar, kereskedelem duzzadt erszényekkel zárták le a világháború mérlegét, a köz­­tisztviselők éhesen s rongyosan kerültek ki belőle. S most mégis nem a magyar mezőgazdák és vállalkozók jövője került válság elé, hanem a magyar köztisztviselői kar felett húzták meg a lélekharangot. Pedig a magyar köztisztviselői kar egyik legerősebb támasza volt a nemzeti eszmének. Neveltetése, gondol­kozása, érzése egyaránt magyar volt s a legjobban átérezte annak a nagy gondolatnak az igazságát, hogy „itt élned s halnod kell.“ S most, mikor elérkezettnek látszik ama rettentő pillanat, mikor „a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül“, a köztisztviselői kar kerül a sír fenekére s nincs testvéri kar, amely segélyére sietne. „Produktiv“ pályákra utalják s hiába erőltetik a koldusbotot, hogy mások kegyelméből tengesse életét, mert a „produktiv“ pályák is telven vannak s a tiszt­viselői pályán üzleti élelnfességet tanulni nem lehetett, már pedig e nélkül produktiv pályán boldogulni nem lehet. De különben valósággal improduktív volt a köz­tisztviselői pálya s csupán az a tisztviselői kar a pro­duktív, amely hasznot hajtó vállalatok emlőihez tapad? Hát a köztisztviselői kar, mely a modern állami élet nélkülözhetetlen eleme, nem volt „produktív“ társadalmi osztály? El tudjuk képzelni a mezőgazdaság, ipar és kereskedelem virágzását jó­ igazgatott államon kívül ? Nagyon furcsán hangzanak ezek a szólamok s a pro­letárdiktatúra ideológiájával közeli rokonságban állanak. Vagy tudunk olyan állami berendezkedést elképzelni, amely köztisztviselők nélkül is fennállhat? Ha szemlét tartunk a világ államai felett, nem ott fogjuk a leg­kevesebb köztisztviselőt találni, ahol a kultúra magas fokon áll, hanem ellenkezőleg a civilizálatlan államokban, ahol keveset törődnek a nagy tömegek jólétével s elégnek tartják, ha a hatalmasok, a vagyonosok jóléte biztosítva van. Csak nem szántuk Magyarországnak azt a szomorú­ szerepet, hogy a civilizálatlan államokkal kelljen ver­senyre? Meg kell menteni a magyar köztisztviselőt a magyar köztisztviselői pálya számára, ez a kultúra kérdése, mert magas kultúra csupán jól igazgatott államban lehetséges s ez a becsület kérdése, mert a magyar köztisztviselői kar eddigi hazafias munkáját nem szabad büntetéssel meghálálnia az országnak. Ha a köztisztviselői pályát eddig nem tekintették produktív foglalkozásnak, ez nem a köztisztviselői kar, hanem az elavult közigazgatási szervezet hibája. Év­tizedek óta beszélünk közigazgatási reformról s alig végeztünk e téren számottevőt. Olyan közigazgatási ágakat tartottunk fenn és fejlesztettünk, melyek régen elvesztették jelentőségüket s elhanyagolták azokat a közigazgatási ágakat, melyek fejlesztését az élet sür­getően követelte. Népjóléti, gazdasági, közegészségügyi közigazgatásunk a kezdet kezdetén áll s községi életünk nem tud egy lépéssel sem előbbre jutni, mert szervezete teljesen patriarchális. A közigazgatási reform tehát az az archimedesi pont, amelyen a köztisztviselői problémát meg lehet és meg kell oldani, de itt eljutott .

Next