Vásárhely és Vidéke, 1883. július-december (1. évfolyam, 27-52. szám)

1883-09-27 / 39. szám

Hóciman, Vásárkvaly, oaept®ralD»r 27. 39-ik szám 1963. Sióé »Tioly*.xa. Helyi érdekű társadalmi és szépirodalmi hetilap. Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egyes szám ára 8 kr. Hirdetések jutányosan közöltétnek. Megjelenik minden csütörtökön. Előfizetéseket és hirdetéseket elfogad a kiadóhiva­tal, Lévai F. nyomdatulajdonos és Steiner Sándor könyvkereskedő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Főutczán, III. tized 874. sz. alatti gróf Károlyi­­házban. Az 50,000 frtos belviz-szabályozási kölcsönről. A városi tanács a pusztai belvizek szabá­lyozása, illetőleg a rekeszezési rendszer kiépítése végett 50.000 frt kölcsön felvételét ajánlja a közgyűlésnek az országos közmunka-váltság alap­nak biztosítékul leendő lekötése mellett s a szep­tember 18-án tartott törvényhatósági közgyűlés el is fogadta a tanács javaslatát, azzal, hogy a kormánytól felveendő 50.000 frt kölcsön biztosí­tásául nemcsak az országos, de a városi közmun­­ka-váltsági alapokat is leköti a város s egyszers­mind az érdekeltséget megkeresi, hogy mielőbb társulattá alakulván, ne csak a rekeszezést, de a teljes szabályozást vigye keresztül. A határozat szép szerivel meghozatott s ha a magas kormánynak lesz 50.000 frt heverő pénze, több mint valószínű, hogy Hódmező-Vásárhely város szokására s a fenti biztosítékok lekötése mellett, meg fogja adni az 50.000 frt kölcsönt, sőt az is nagyon valószínű, hogy az 50,000 frt kölcsön a pusztai érdekeltség által a szabályozási munkálatok megkezdésére elköltetni fog, — de hogy a pusztai érdekeltség belvizszabályozási társulattá megalakul-e s az 50,000 forintot — melyet a város kölcsön utján vesz fel s melyet az érdekeltségnek kölcsönképen ad — nem-e a városnak kell majdan visszafizetnie? ezek oly kér­dések, melyekre most még igen — de igen — nehéz a felelet. Ha nem ismernék városunk pénzügyi hely­zetét, azt hinnék, hogy sok a városnak a pénze s mert telik: 50,000 irtot odaajándékoz a pusztai­aknak, hogy azzal segítsenek valamit magukon. De miután tudjuk, hogy városunk nincs oly fé­nyes pénzügyi viszonyok közt, hogy lakossága egy részének 50.000 frtot ajándékozzon — tisz­telet, becsület — de nem értjük a közgyűlés intenzióit, hogy oly könnyedén megszavazta azt az 50.000 frtot, melyet neki is mástól kell köl­csönkérni. Évek óta vajúdik nálunk a pusztai belvizek szabályozásának ügye; az ügy szószólói évek óta hangoztatják, hogy a pusztaiak milyen mostoha gyermekei a városnak, mintha egy törvényható­ságnak kötelessége lenne egyesek magánérdekei­nek előmozdítására százezreket áldozni. Végre azonban a sok vadvíz-szónoklatnak a vége mégis az lett, hogy a város beleharapott a savanyu almába. A vadvíz szabályozók ráfogták, hogy az édes almá i­s a közgyűlés elhitte. Hiszen ha csakugyan olyan üdvös eredmé­nyeket fog szülni a pusztai belvizek szabályozása, miért nem alakultak a pusztaiak már régen sza­bályozó társulattá? Nem a városnak, hanem az érdekeltségnek állt volna érdekében, hogy azzá alakuljon. Nem alakultak, mert az érdekelt pusz­tai birtokosoknak túlnyomó nagy része a szabá­lyozásról tudni mit sem akart s nem akar most sem s midőn múlt év október 5-én Horváth Gyula kormánybiztos összehívta az érdekeltséget, hogy megalakuljon, a szabályozási munkálatok által a pusztai birtokosságnak csak törpe mino­ritása vallotta magát érdekeltnek. Ez időszerűnt már mintegy 6000 hold bir­tokosa belépett az érdekeltségbe, de a szabályozás által vízmentesítendő terület állítólag 35000 hold, miért vonakodik tehát a pusztaiak többsége az érdekeltségbe való belépéstől ? Azok annyira el­fogultak, hogy nem látják be­­ a szabályozás elő­nyeit s nem tudják felfogni saját érdekeiket? Bizonyára van azoknak is magukhoz való esze, de nem akarnak vaktában neki menni a szabá­lyozásnak, mert nagyon jól tudják, hogy az pénzbe, még­pedig nagyon sok pénzbe kerül s a város 50.000 forintja csak kis részét képezi an­nak az összegnek, ami e czélra szükségeltetni fog s ennek ellenében a mentesítendő területek érték­emelkedésére nézve nincs semmi pozitív adat vagy kiszámítás s igy még mindig nagy kérdés tárgyát képezi azon körülmény is, hogy a szabályozás által elérendő haszon meg fog e fe­lelni azon költségeknek, melyeket a szabályozás igényel ? De legyen bármi az oka annak, hogy a pusztai birtokosok vonakodnak az érdekeltségbe való belépéstől, annyi tény, hogy még mindig csak a törpe kisebbség lépett be az érdekeltségbe s igy a törvényhatósági közgyűlés azon óhajtása, hogy az érdekeltség mielőbb társulattá alakuljon , csak prum desiderium. Különben is az a társulattá való alakulás nem megy oly könnyen. Még sem az érdekelt földbirtokok holdszáma megállapítva, sem a sza­bályozási terv, kidolgozva, sem a költségvetés el­készítve, sem az érdekeltség foka s a mentesí­tendő területek értékemelkedése kimutatva és kiszámítva nincs, s igy még az sem tudható, hogy a belvizek szabályozása folytán várt, érték­­emelkedés alapján elérhető több­ jövedelem a munkák keresztülvitelére s­zükséges tőke kamatait ! TÁRCZA: Karczolatok a tiszaparti Chicagóból. — Szegedi tárczalevél. — A szép „Tisza Lajos körút“ még tavaly nyá­ron nem látszott annak, a mi ma. Hiszen ott robogott végig rajta, az utcza kellő közepén, a lokomotív prüszkölve, sivitva, akárcsak a kecske­méti pusztákon. Alig két lépésnyire a gyalogjár­dától kanyarodott a vasút s napjában ötször, hatszor is végig vágtatott rajta a gőzös s csodá­latos, azokon a népes utczákon alig történt sze­­rencsétlenség. Pedig ott bü­tyküznek esténként az iskolás gyerekek is a csillanó homokban a sínek közt. Megszokták már, s ha messziről észre veszik a vonatot, vagy ha meghallják az éles füttyentést, kitérnek a gyalogjárdákra. A sínek közt meg ott marad a „pintér“ gomb, a­ki hatba men, a „füles gomb,“ mely csak egyet ér meg, aztán a sok „glikker,“ — ki tudná megmondani hány? Aztán, ha elrobogott a vonat, ismét összeültek s előszedték a homokból a sértetlenül maradt­­já­tékdarabokat s folyt tovább a mulatság. Ki féltené a gyerekeket, az utc­zagyerekeket ? A felépült és rekonstruált Szegednek ,csak egy hiánya van még,­ a lóvasut. A gőzkocsi, mely ama utczákon végig robogott, s melynek most már csak hűlt helye van, nem a lóvasutat pótolta. .Ennek az ügye még most sem lépett a megvalósulás stádiumába. Azt mondják, hogy tavaszra ez is meglesz. Hanem mi csak akkor hisszük el, ha majd a budapesti sugárúton le lesznek rakva a sínek és megrendelve a vagyonok s ha majd a kalauz füttyentését halljuk. Azt is megtehetné Szeged, hogy megint gőzöst vihetne az utczára. Haóta szándékozzák már a fővárosban is a vaggon elé , a gőzkocsit behozni. Hetekkel előbb hirdetik az­­ újságok, nagy közönség gyűl össze nézni a csu­dát, a hatóság­­ üldöttei szintén részt vesznek a próbán és évről évre az eredmény az, hogy semmi. Sok az iskolába járó gyermek, nagy a közlekedés, a hölgyek roppant szű­k ruhát visel­nek, nehezen mozognak, hát — ments meg isten — könnyen baj eshetnék ! Baj, baj! Nincs olyan jó a világon, mely mellett ne volna egy kis rész is. No hát ilyen baj Szegeden is van elég. Itt is, amott is suttog­ják, hogy sok a teher, nem fogják majd kibírni. Egy kis államkölcsön visszafizetés, egy kis ka­mattörlesztés nagyon a nyakára ült a szegedi embernek. De hát azelőtt nem kellett-e adósságot fizetni ? kamatot törleszteni ? Bizony kellett azt. Hanem az árvizes ember azt szeretné, hogy az állam ingyen építse fel a házát. A­kinek fundusa a külvárosban volt, bent szeretett volna ilyet kapni, a külső ember pedig kondignácziós házat a régi viskója helyett. Hanem aki még nem is „hozom“-ra épített, annak is van baja. A múlt héten ügyes telelé ott ödöngöttem az alsóvároson. Vágó Misi bátyám­ jómódú parasztember, kint ült a háza előtt. Csinos egy emeletes kis örökség az, modern ízlésben építve. De a ház előtt ott volt a kis fapadka. Azon ült Vágó Misi bátyám. Megszólítottam. — Mire végzi bátyám ? — Hát csakúgy izgek mozgok, mint a rézgaras az ezüst húszasok közt. — Talán nincs megelégedve az állapotokkal ? — Tudja isten, egyszer igy, máskor amúgy. Olyan furcsa az kérem bárosan, ilyen kondigná­cziós házban lakni ilyen magam fajta paraszt­embernek. Sehogy sem tudok beletörődni. Ha este hazahajtatok a tanyáról, azt sem tudom, hogy hová tegyem a kasza-kapát. A pulitk­os vagy micsoda ágyhoz nem támaszkodhatok. Mind­járt rám kiált az asszony, hogy kár esik a bú­torban. Mielőtt a szobába bennék, le kell vetni a nagy gúnyámat a „pórczimm­er“-ben vagy mi­ben. A lányom vitt rá. Pedig bizony a víz előtt az asszony nép nem bomlott ennyire. Most már uralkodik mindenki. — Ha tehetik, miért ne­m vetem közbe. — No csak tudja, furcsa lesz ez, nagyon furcsa. A lányom naponta ott dolgozott magam­mal együtt, a tarlón nyaranta. Most meg ki sem mozdul a „fotel“-ból. S aztán olyan idegen, tudja isten miféle nótákat énekel naphosszain. Biz isten, semmiféle ivadékom ilyet nem hallott. Azért jöt­tem le mostan is, hogy ne hallgassam tovább. Jó, hogy ide állítottam ezt a kis padkát, erről emlékezem még a régiekre, ha kiülök esténkint. De hová mintek az alól pirosra kihúzott fehérre meszelt házak ? Hát nem szebb v­olt, mikor csak úgy mosolygott a tornászon a piros csöves pap­rika ? Az uj módok kihoznak bennünket öregeket a sodrunkból. — A biz baj, — mondom. — Baj, baj, annyi itt a baj uram, hogy ha kieresztenénk az utczán, járkálni se lehetne. Aztán meg azelőtt volt kis ház, nagy pénz, most van nagy ház, kis pénz. Könnyű Vágó Misi bátyámnak az emeletes ház kapujából megszólni a világot. Bezzeg nem volt könnyű ott a Tiszaparton a híd építésnél. Izzadott a digó napkeltétől napnyugatig. Pedig hozzá lehetett szokva a forró naphoz. Csakhogy merre vannak a narancsligetek árnyas lombjai? A pilótát beverni nehezebb mesterség, mint fügét szedni. Az a pisze orrú tót is irigyen nézett le a tutajosokra s az azokon hüselő atyafiaira. Ugyan kit keres az a szőke tót legény éles szemeivel ott a tutajokon? Bizonyosan valami ismerősfe az ő falujából. Mi mindenről elkérdezné, ha találna ilyen falubelit! Merre ment a Janó bátyja, akit drótosnak szánt az apja ? Hát az édes­apja fa­ragja-e még a fatálakat, fakanalakat? Mit csinál a szomszédban a fényű rigós ? Aztán meg ott a hegyek lábában áll e még a kis viskó? Nagy-é

Next