Vásárhely és Vidéke, 1883. július-december (1. évfolyam, 27-52. szám)

1883-11-08 / 45. szám

utalva és komoly cselekvésre egyáltalán nem küzdhetjük fel magunkat? Mert az kétségtelen, hogy a mi közigazgatási viszonyainkban a domináló jellemvonás az elodázás és ennek önsúlya nehezedik mindenre, ami vagy felsőbb parancs vagy pedig az el nem utasítható végszükség képében nem követel kielégíttetést, így vagyunk az építkezésükkel is, melyekre nézve a házbérek hosszú sorozata idei költség-évetésünkben épen úgy figurái, mint akár 10 évvel ezelőtt. Mert mi azt, hogy a városháza alapja bizonyos, aránylag nem is túl sok összeg évrőlévre felvétetik a költségvetésbe, még az üdvösségre elégségesnek nem tartjuk, sőt nagyon félünk, miként ha tettre és döntő elhatározásra kerül az ügy, ott leszünk, ahol vagyunk a kórházzal vagy a felső leányiskola építkezésével, melyek közül az egyik nagy időre kénytelen egy külvárosi és nézetünk szerint célszerűtlen épületben meghúzódni, a másik pedig gyűlésről-gyűlésre várja a bizottsági tagoknak törvényes számban való együvé sereglését, amikor könnyen megeshetik, hogy ez is az elodázásnak annyi szép tervet elnyelő tengerébe fog sülyesztetni. Pedig mi azt hisszük, hogy egy köztörvényhatóságnak sem erkölcsi tekintélyével, sem gazdasági igényeivel nem egyezik meg az, hogy bérelt s czélszerűlen épületekbe helyezze el akár hivatalait, akár iskoláit; a gazdasági igények szempontjából azt hiszem legeklatánsabb bizonyítékul szolgál azon körülmény, mely szerint költségvetésünk előirányzatába ez időtt is — nem említve a tetemes házbérkiadásokat — csupán épületek fenntartására s biztosítására körülbelül 10000 frt van felvéve, ami természetesen toldott-foldott épületek javítására elengedhetetlen. Mi tehát állandó városi épületeket kívánunk s óhajtunk; oly épületeket, melyek díszére válnak ezen városnak és mintául szolgálnak magánosoknak és egyesületeknek. Nagyon természetes, hogy az előirányzat nevezetes és kiváló figyelemre méltó részét képezik a tisztviselők fizetésére vonatkozó fejezetek és czímek. A gépezet hiába tökéletes, ha a gépész nem érti mesterséget vagy nincs elégséges kedve feladata betöltésére. Utóvégre emberi feladatok teljesítésében emberséges igényeket kell szem előtt tartanunk és tisztviselőinket is emberi mértékkel mérnünk. De várjon várhatunk-e méltán valódi kedvet és hivatást oly egyénektől, kik állásuk bizonytalanságán felül anyagi ellátásuk tekintetében sem érezhetik magukat bátorságban? Elvi kérdések feszegetésének nincs sem helye, sem ideje ez alkatainkal, de annyit mondhatunk, hogy mindaddig, míg tisztviselőink fizetését a viszonyokkal és a teljesített szolgálatokkal arányba nem hozzuk, irányukban való igényeinket nem szabad azon mérték alá fognunk, melylyel rendezett viszonyok közt méltán felléphetnénk. De egyet ezúttal el nem hallgathatunk, nem különösen azért, mert ez még a csekély fizetésű hivat tablóktól is méltán elvárható, és ez a tisztességes bánásmód a felekkel. E tekintetben propter bonum pads nem egy jogos panaszt hallgattunk el , és erre nézve különösen a polgármester úr figyelmét hívjuk fel, annyival inkább, mivel ő mintája a felekkel előzékenyen érintkező tisztviselőnek és mert a törvény az ellenőrzés és megtorlás hathatós eszközeit adta kezébe ilynemű visszaélések megszüntetésére. Befejeznék sorainkat, melyek a futólagos áttekintést tűzték ki czélul, de meg nem állhatjuk, hogy egy oly kérdést meg ne pendítsünk, mely nálunk a holt kérdések közé tartozik. A tisztviselői nyugdíjalapot értjük; aki érzékkel bír a hivatalnoki kar anyagi jóléte iránt, az egyetért velünk, hogy ily intézmény rendezett viszonyok közt elengedhetetlen. Nem taglaljuk nagy horderejét és kivitele módozatait; erre lesz még alkalmunk. De csodálkozunk, hogy ezen eszme a legközelebbről érdekeltek közt, a tanácsban sem került szóba és a költségvetési tárgyalások alkalmával nem nyilatkozik legalább a nálunk annyira , kedvelt bizottsági tárgyalások megindításában. Avagy az eszme nálunk sem válhatnék testté addig, amíg egy bőkezű és nemes szivű Maecenas nem születik, ki miként Győr megyében, saját módjából veti meg ezen intézmény alapját ? Bár mielőbb megszületnék ! Spectafor dolkozott, hogy ime hát ő „egyesben“ van. Ugyan miért lenne igy ? Hát nincs neki annyi keresete, hogy eltartson egy asszonyt, talán családot is? Az a, családot! Ézsaiás úrnak nagyon megtetszett ez az eszme: családot. Lesz majd kis Ribizli is, a kicsiből meg nagy lesz ! Hát oszt mi lesz belőle ? Ribizli Ezsaiás úr nagyon szép reményeket festett magának a jövőre nézve. Ni — ott van a papi lak, amott meg lakik a kántor. Miért ne lehetne egyszer egy Ribizli is pap vagy kántor? . . . Letaposták a kis tó partján a füvet a kubikos lányok is, a cselédek is. Ezsaiás urnak egy sem tetszett. Hanem megtetszett a kántorok hangvillájának az öreg templom bakterjának a lánya és ez is lett Ezsaiás úr felesége. Ribizli Ezsaiás úr egy szép reggelen ilyetén beszélgetést folytatott az ő feleségével, aki egy bölcsöcskét ringatott gyenge kezeivel és egy kis gyermeket csitítgatott szép szájával: — Hallod-e feleség, ha jól láttam és tudom, hát fiú az a gyermek. — Az isten is úgy akarta, hogy az legyen. — No hát, ha az, nagy dolgokra lesz hivatva. — Hát majd csak amit rá szab az úristen. — De már, feleség, azt mi szabjuk ki, hogy mi legyen a fiúból, pap lesz vagy kántor. — Segítse rá az isten. — Minthogy pedig, amint látszik, nagy hajlama van a sipításhoz, éjszaka sem hagy aludni, hát hadd legyen kántor, igen kántor legyen ! És az lett a Ribizli Jónásból. Valamint néhai megboldogult apja a „kántorok hangvillája“ volt, úgy jón a kis Ribizli Jónásból is „orgona billegető.“ Hanem aminthogy apja bogaras volt, oda szállt ez a féreg Jónásra is, még nagyobb mértékben, mint apjára. No de nem is csoda, hisz úgy volt nevelve is. Még alig hogy járni tudott, sőt még bölcsőjében is, mindig ott volt apja oldala mellett egy régi rozzant hegedűvel. Itt meg az volt a bogara, hogy fejleszteni kell a gyerekében a hallást, hadd szokjék jókor hozzá a zene hangjához. S nem is lehetett a kis Jónás hangját hallani, mert bárhogy igyekezett kifelé a sipító hang szép reményű torkán, túlszárnyalta azt a rozzant hegedű nyivákolása, így fejlesztetek a jövendők híres kántora már ifjú korában. Hát még aztán mikor nagyobb lett! Persze, hogy a nagy iskolába adta föl az apja, hová fölvették a derék Ribizli csemetét egyház költségén, hogy ha csakugyan olyan hangja van a fiúnak, hát legyen belőle a hívek nagy örömére, jó és szép hangú kántor, így dőlt el a mi Jónásunk pályája. Eleinte csak ment neki a tanulás, hanem bszott később csak másfelé jártak az ő gondolatai. Minek tanuljon ő többet? Nem elég hat osztály ahhoz a kántori tudományhoz? De bizony elég. . . Bibizli Jónás átadta magát az ábrándoknak. Ki-ki járt esténként a czigányóri nagyerdőbe. Ahol ott sok madár van, de még mennyi. Mindenik más-más hangon szól. Neki ezeket a madarakat tanulmányozni kell. Oh, itt széles tere van az ő tudományának. Kottát hozott ki az erdőbe, hogy leírja azokra a madarak énekét. Szerinte minden madárdal egy bevégzett, rithmusos izé ... valami. No igen, valami. A madár hangokat kottára lehet szedni, ép úgy, mint a szél fütyülését, az erdők suttogását. No lám, ilyen bogara volt Jónás urjuik, s csakugyan ki is járt már a csúcsi nádas sokba s hallgatta ott a szellők suttogását. De szép zene is volt az Bibizli Jónásnak. A nádi virág szólott hozzá, susogott hozzá és lehajolt rá: mit akarsz Jónás, hallod ? A szél is azt mondotta, hogy mit akarsz Jónás, hallod ? De Bibizli Jónás se nem látott semmit, se nem hallotta azt sem, amit a nádvirág, amit a szellő suttogott hozzá A hangokat nem vehette ki, de kivette a zenét, a nádasnak, a szél zúgásának zenéjét, könyvet a népnek. Egyik nagy napilapunk pár nappal ezelőtt figyelemre méltó czikket közölt jelen társadalmi viszonyainkról, melyet roppant sötét szikben lát, és fő okát ennek abban találja, hogy a sajtó szabadságot kiaknázott némely lap félre vezette a népet, — a sajtó szabadságot kiaknázott némely ponyvairodalmi termék, a mely a népnek volt szánva, kiölte ebből a népből a józan észt, az érző szívet. Ugyanez a lap és utána egy másik is, mely a korong mellett czukorral is szokta édesgetni a kormányt, úgy félhivatalosan előre kijelentik, hogy ezen absurd állapotoknak a visszahatása az lesz, hogy a sajtószabadság meg fog szoríttatni oly formán, hogy különösen a népnek szánt könyvek fognak cenzúrán átmenni. Nincs itt hely, sem alkalom ezt a még be nem következett, de a kormány által szándékolt cselekményt bírálni, részünkről csak helyénvalónak találjuk egy néhány szóval rámutatni, hogy miként juthatna a nép is igaz, jó olvasmányokhoz. Mert hát hová nem jut el a röpülő könyvárus ? Eljutott oda is, ahová nem is mertük még álmodni sem, hogy eljut. Magas tetejű, cseréppel fedett, fehérre kimeszelt, alól szépen kézre vagy pirosra kihúzott paraszt házakba is. Pedig e házakban nem laknak francziául selypítő kisaszonyok, blazirt tánsasszonyok, kis hivatalnokok, hanem egyike másikában a 16 fertály földes János gazda, mind tiszta romlatlan magyar nép lakik. A röpülő könyvárus mégis befurakodott közibük. És a jó öreg Sári néni a gerendára tette az öreg bibliát, nem forgatja már a Dávid zsoltárait, gazda uram sem a százesztendős bibliát, a Julis asszony nevem sem töri már a fejét a nótákon, népmeséken , — minek ? ott van a tölgy asztalon , a Kock Pál regénye, Bokacscso száz víg elbeszélése s a sok rémregények halmazából ki-ki bukkan a Nana sárga táblája is. Pedig a parasztember e könyveket nem a ponyváról vásárolta piacz alkalmával, hanem a röpülő könyvárus hozta el a házuk tájékára. Nem olyan veszélyes ma már az úgynevezett ponyvairodalom. Sokkal veszélyesebb jelenség ha a tiszta, romlatlan nép közé az olyan könyvek eljutnak. Mert mit is árulnak a ponyván ? A „Rege kunyhó“-kat? „Rémes históriák “-at ? Ma már sokkal czivilizáltabb a paraszt ember, hogy sem ezeket megvegye. Ma már a birtokos paraszt ember is a kaszinó tagja, s a kaszinói könyvtárakban tudvalevőleg alig van olyan könyv, mely Még akkor, mikor Bibizli Jónást megválasztották újvárosi segédkántornak, nem ismerték ily bogarasnak. De úgy látszik, hogy Bibizli úrnak tetszettek az ő eszméi. Azt forgatta agyában, hogy ő megváltoztatja az összes eddigi hangtani szabályokat, a zenei elméletet és egy új iskolának lesz megalapítója. Milyen nagyszerű eszme ez is: Bibizli Jónás, az újvárosi orgona híres billegtetője, egy új zenei elmélet megalapítója. Hanem jött valami közbe." Közbe jött özvegy Bibizli Ézsaiásné és a Csip . . . Csipkés Évi. Bibizliné azt mondta egyszer Jónásnak: — Hallod-e Jónás, ritkán szólok én, de ha szólok, hát akkor prédikálok. Prédikálok pedig neked, azt mondván, hogy : ime, eljött a te időd is. Azaz, hogy azt akarom mondani, hogy máséi is múlt. Segéd kántor vagy az eklézsiánál és nincs feleséged, tisztességes fizetésed van és nincs feleséged, már kezd őszülni a hajad és nincs feleséged. Meg kell házasodnod Jónás. Ki tudja, én meddig hordozom még az életnek a terhét, hát ki gondoz, ki ajnároz aztán ? Meg kell házasodnod Jónás. Ettől kezdve aztán gyakran lehetett látni Bibizli Jónás urat a vásárálláson, arra, amerre a Csipkés Éviek laktak. Ugyan mi vitte oda szegényt. Szerette az orgona hidegtető azt a lányt? Tetszett neki az „egész teremtés“, amint Bibizli úr mondani szokta. Oh, hiszen ha nem szeretné, nem hanyagolná el zeneelméleteit, új, létesítendő iskoláját. De nem mer felé közeledni. Hogy is közeledhetnék. Csipkés Évi a legszebb lány a városban, a leggazdagabb, aztán olyan legények veszik körül, hogy no... De miként vétesse észre magát ? Hát tudja az a lány, ha ő egész nap a kút káváján ül ott? Dehogy tudja, Bibizli úr más módhoz folyamodott. Bogaras volt már nagyon. A vásárálláson sok liba legelte a zöld füvet. Bibizli úr hát neki rontott a libáknak. Azok aztán vittek véghez olyan gágogást, hogy a Csip-