Vásárhely és Vidéke, 1883. július-december (1. évfolyam, 27-52. szám)

1883-10-18 / 42. szám

J£ó£mezö-Vásárh­ely, október 10. 42-ik szám. 1003. Első évfolyam. Előfizetési díj: egész évre 4 írt. Félévre 2 írt. Negyedévre 1 írt. Egyes szám ára 8 kr. Hirdetések jutányosan közöltétnek. Megjelenik minden csütörtökön. Előfzetéseket és hirdetéseket elfogad a kiadóhiva­tal, Lévai F. nyomdatulajdonos és Steiner Sándor könyvkereskedő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Főutczán, III. tized 874. sz. alatti gróf Károlyi­­házb­an. Szeged. Ezelőtt négy és fél évvel Budapestről egy külön királyi vonat indult meg, melynek vég­­czélja Szeged volt. Tavasz volt akkor. A merre csak a külön vonat elindult, lent az alföldön egész Szatymazig, az ébredő természet enyhe szellők csókjára bimbót, rügyet fakasztott a fák ágaira. Itt-ott zöldü­lt már a vetés, s a­mint a napsugár letűzött a rónára, pacsirta tört az ég felé, megfürdett a napsugárban, és hálaadó dalt énekelve, ismét leszállott fészkére. Paraszt embe­rek szántottak, vetettek, barázda hasította a fe­kete földet, messziről hangzott a friss fűre kivert ménes hangos dobogása, jókedvű nyerítése. A királyi vonat egyik kocsijának ablakából jóságos arczú férfiú nézte az alföld sík pusztáján az éb­redező munkás életet. Nagy ritkán jár erre, örült, hogy így láthatta. De nem soká tartott öröme. Oda ért a szegedi határba. Nem volt ott tavasz, még csak haldokló ősz sem, hanem az igazi haldokló tél, még ennél is fagyosabb. Mintha az ősvilág előtti tenger felszabadult volna onnan, a­hová századokkal ezelőtt elvonult, a föld mé­lyéből. Merre csak a szem ellátott, pusztulás és rom volt mindenfelé, piszkos, tajtékzó hullám terült el mértföldekre, s maga alá temette a szántót, a rétet, a falut és a várost. Ott volt Szeged felett a pusztulás és rombolás szelleme, házai összedültek, lakosainak egy része ott ve­szett a romok alatt, más része széllyel széledt és mindenki azt hitte, hogy Szeged soha sem lesz többé az, a mi volt. Ez iszonyú pusztulás láttára följajdult a király, a nyomor szemlélése könyet fakasztott sze­mében és „a­mit egy vízözön lerombolt, egy könycsepp újra alkotta.“ Akart a király, akart a nemzet és akart Szeged városa. A könyörület, az áldozatkészség, a munka és szorgalom a fejedelem jóslatát va­lóvá tette: „Szeged szebb lesz, mint volt“. Guny­­hók helyett paloták épültek, a Tisza, ez a mérges folyó, meg van zabolázva, hatalmas körtöltés ke­ríti gyűrűként a nagy művet, megvédendő a romboló elem ellen; a technikának csodás reme­kei ott szemlélhetők abban a városban, mely Phönix madárként uj életre ébredt, s megifju­­lodva áll ott a Tisza parton és hangosan hirdeti, hogy a­ „király akarta és én akartam.“­­ Azóta négy és fél év folyt le Budapest mellett Gödöllőről ismét kirobogott a királyi vonat Szeged felé. Az alföldi rónán akkor a ta­vaszi alá szántottak, most az őszit vetik el. A felséges király, a­ki végig néz a síkon, örömmel szemléli a tájat. És ez öröme nem lohad akkor sem, ahogy közel ér Szegedhez. Nincs már ottan az ár, a tajtékzó hullám , ahol azelőtt dühöngött, ott már azóta háromszor is aratták a ringó ka­lászt. Messziről látszik az új Szeged, a csoda módon kiépült új város fehérre meszelt házaival, rendezett utczáival, elégedett népével. Jöhet már a király, a nagy mű­, a melyet királyi szavával akart, létrejött. Jöhet már megnézni ! És a király, a ki részt vett Szeged fájdal­mában, a nemzet fájdalmában, eljött, hogy részt vegyen örömében is. A ki könnyet hullatott az iszonyú szerencsétlenségen, annak van joga részt venni az örömben is. A magyar nemzet szine java oda ment Szegedre a király elé, hogy hódolatát kimutassa iránta atyai jószívűségéért. Ő felsége kegyesen fogadta őket. Egy eszme, egy szív hozta őket Szegedre, annak falai közé. Szegednek az ünnepe a király ünnepe és a nemzeté is. És ez ünnepen az a mi óhajunk, hogy a királyi szó beteljesülése után a most már felépült város boldog, virágzó legyen, ne zavarja fejlődését semmi baj, semmi vész és ne feledje jelentőségét azon napoknak, melyek alatt a koronás király falai közt udvart t ártott . . . A király megérkezése. A királyfogadó Szeged ünnepi díszt öltött magára, hogy méltóan fogadja a szeretett királyt, kinek varázs­szavára kiemelkedett a romok közül. Okt. 14-én a király érkezése napján, már a korai reggeli órákban óriási nép sír­gott-forgott Szeged utczáin, a vas­pálya-társulatok külön­vonatai ezer meg ezer em­bert szállítottak a vidékről a lobogó díszbe öltö­zött városba, kik szintén részt akartak venni Sze­ged örömében, s kik szintén üdvözölni akarták a királyt. A vidék városai közül, mindenesetre Hód­­mező-Vásárhely népe volt legnagyobb számmal a királyt váró néptömeg közt képviselve s lépten­­nyomon ismerősére bukkanhatott a vásárhelyi ember, még abban a nép­özönben is, mely egé­szen elfoglalta azon hosszú utczasort, melyen a királyi menet átvonulandó volt. Különösen a Bol­­dogasszony-sugárút volt a szó szoros értelmében ellepve néptömeggel, mert ezen út vezet az oszt­rák-magyar államvasút pályaházához, melynek udvarán a küldöttségek összes tagjai s a kiválóbb vendégek várták fényes díszruhákban az érkező királyt. Beni a pályaházban a pom­pázó küldött­ségek, kint az utczákon a százezernyi nép feszült várakozással lesték a jelt, mely Szeged királyi vendégének érkezését hírül adja. Végre 11 órakor mozsarak durrogása s ha­rangok zúgása közt berobogott a pályaudvarba a fejedelmi különvonat s perczekig tartó lelkes él­­­­jenzéi közt Szeged földjére lépett a szeretett király. A fényes küldöttségek kört képeztek a király körül, akit örömtől könyező szemekkel, Szeged polgármestere Pálffy üdvözölt. A király tiszta magyarsággal s éretteljes hangon válaszolt az üdvözlésre s megköszönve a lelkes fogadtatást, biztositá Szeged városát „hogy szívesen fog ne­hány napot tölteni körükben, mint e­gű város örömének részese.“ A Felség szavait hosszas éljenzés kísérte, mi alatt a király szívélyesen köszöntött jobbra balra s Haynald bibornok-érsekhez fordulva, örö­mét fejezte ki, hogy itt láthatja. Majd a polgár­­mester, miniszterek, a kir. biztos s a fényes kül­döttségek kíséretében a nehéz szőnyegekkel s dólövi növényekkel díszített lépcsőkön lehaladt az indóháztérre s Tisza Kálmánt felszólító, hogy fog­laljon helyet kocsijában. A bevonulás. Ekkor kezdetét vette a nagy­szerű bevonulás, mely a szegedi ünnepélyek közt, kétségkívül a legimpozánsabb hatást tette a kö­zönségre. A menetet a bandériumok nyitották meg. A felső- és alsó tanyai lovasok élénk piros lóta­karóikkal s festői kék egyenruhásokkal igen szép látványt nyújtottak, azonban számosan szíveseb­ben látták volna e paraszt-bandériumot népvise­letben, mert nagyon meglátszott a banderisták némelyikén, hogy feszélyezve érzi magát a szo­katlan kék mondatban. A 16 tagból álló úri bandérium daliás kis csoportot képezett s több helyt megéljenezték. A fogatok sorát Pálffy polgármester és Szluha főkapitány nyiták meg; a nyomukban hajtó első udvari fogaton a Király ült, balján Tisza Kálmánnal, a másodikon Haynald bibornok­­érsek br. Mendel főhadsegéddel, a harmadikon br. Popp altábornagy főhadsegéd egy szárnyse­géddel, a negyediken ő felsége szárnysegédei, az ötödik fogaton dr. Orczy Béla miniszter Tisza Lajos kir. biztossal, a hatodikon Görgey Kornél altábornagy honvéd kerületi főparancsnok; az ez­után következő fogatokon sorrendben a követke­zők foglaltak helyet: Jekelfalussy miniszteri ta­nácsos, Angyelics Germán pátriárkha, Váncsa János metropolita érsek, Németh József püspök, Lenhardt Ferencz püspök, Nagál­ János nagy­váradi püspök, Pável Mihály püspök, Szabó Já­nos püspök, Metiánu János püspök, Petrovics Bazilián püspök, Mihályi Viktor püspök, Branko­­vics György püspök, továbbá az esztergomi ló­káptalan képviselői, a nagyváradi káptalan kép­viselői, a nagy­kikindai esperes, a különböző kül­döttségek sorrendben, végre nagyszámú előkelő egyéniség. Összesen több mint 200 fogaton. A hatóságok közt különösen a csanád- és torontálmegyei küldöttségek tűntek ki gyönyörű fogataikkal s fényes diszmagyar öltözékeikkel, az összes fogatok közt pedig leginkább kivált a gróf Karácsonyi Guidó magyar diszfogata. Többekben visszatetszést szült a szegedi frakkeres kocsisok némelyikének impertinens megjelenése, mely sze­rint „unterczug“-ban hajtották közülök többen lovaikat, s egy főpapot is ilyen „untenzugos“ kocsis vitt fiakkerjében, a­mi nagyon kirívó volt az ünnepélyes menetben. A menet a Boldogasszony-sugárúton és Gi­­zella-téren vonult át, s azután a Tisza-Lajos kör­úton végig a Tiszáig haladt, honnan a Stefánia­­sétánynál betért a bástya-utczába s a színház előtt a Széchenyi-térre haladt a városház elé. A Boldogasszony-sugárút sarkán díszes emelvényen Hungária díszes éremszobra volt felállítva, jobbjá­ban koszort tartva az elvonuló király feje fölé. Minden póznán felváltva fehér-kék és nemzeti szinti zászlók lobogtak. A Gizella-téri diadalkapu óriás alkotásával valóságos műremek volt. Sok helyen valóságos zászlóerdő pompázott s az egész után, merre a menet vonult minden többé-ke­­vésbbé, különösen pedig az erkélyek gazdagon és ízléssel voltak díszítve, ép úgy a hid is. A bevonulás egész utján végig testületek képeztek sorfalat s mindenütt a legnagyobb rend uralkodott. Az idő, mely egész délelőtt fenyegetően borús volt s néha permetező esőt is hozott, a bevonulás végét kissé megzavarta, mert midőn a felség a színházhoz ért, megeredt az eső, a nagy közönség azonban a kedvezőtlen idő daczára ki­tartóan állta helyét s mindenütt lelkesült riadó éljenzéssel üdvözölte szeretett királyát. A városháza előtt a király leugrott a ko­csiról s a tiszteletére kirendelt dísz­század felé tartva, ennek parancsnokától fogadta a jelentést, mi­után a városháza kapuja felé tartott, hol a

Next