Vásárhely és Vidéke, 1883. július-december (1. évfolyam, 27-52. szám)

1883-11-08 / 45. szám

iónmező-’Vásárh­ely, november I. 45-ik szám. 1003. Első évfolyam. Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 fr­t. Negyedévre 1 frt. Egyes szám ára 8 fr. Hirdetések jutányosan közöltetnek. Megjelenik minden csütörtökön. Előfizetéseket és hirdetéseket elfogad a kiadóhiva­tal, Lévai F. nyomdatulajdonos és Steiner Sándor könyvkereskedő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Főutczán, III. tized 874. sz. alatti gróf Károlyi­házban. Hódnyező-Vásárhely, 1883. nov. 7. Midőn az országgyűlés a költségvetési elő­irányzatot tárgyalás alá veszi, ez alkalmid tekin­tetik az ország összes ügyeinek megvitatására. És ebben van igazság. Hiszen minden politika és mindenféle igazgatás végső eredményei a szá­mokban nyilatkoznak leghathatósabban s egyúttal legérzékenyebben, s a költségvetésben nyer valódi kifejezést az igazgatás helyességére ama döntő kérdés: vájjon az adózók anyagi erői­­, szükséges mértékben vétetnek-e igénybe és ha igen, vájjon ezen anyagi erők — ha már szü­kségkép igénybe kell vétetniük — okszerűen és sikerre való kilá­tással alkalmaztatnak-e ? Távol áll tőlünk, hogy városunk költségvetési előirányzatát, melyet köz­törvényhatósági bizottságunk e hó 18-án vesz tárgyalás alá, egy ország költségvetésével akarnék párhuzamba állítani és reá ugyanazon mértéket alkalmazni; de kétséget nem szenved az, hogy egy helyes és rac­ionális közigazgatási politikának még a költségvetési előirányzat alaki és anyagi beosztásában is nyilatkoznia kell , hogy ez a köz­életnek bizonyos méryig tükre, melynek lapján fény és árnyképek váltakoznak. Ami költségvetési előirányzatunk alaki be­osztását illeti, nekünk úgy tetszik, hogy az leg­alább azon formában, melyben a közönség elé bocsáttatik, nagyon is sommás s felületes átte­kintést engedő. A törvény az adózó polgárnak szép jogot biztosít azzal, hogy a költségvetési előirányzatra észrevételeket tehet és esetleg ag­gályait érvényesítheti, de hogyan képzelhető ezen alkotmányos jog gyakorlása oly előirányzattal szemben, mely fejezetenként és czimenként úgy­szólván — csak a Schlagwortokat tartalmazza ? Hogyan ítélhessük meg például, mily elemekből áll a fedezet VIII.ik fejezetének 7. tétele vagy czime, mely perköltségek fejében 2 frtot irányoz elő s mellyel szemben városunknak a bíróságok előtti fellépésének igazságos volta szomorú illusz­­trácziót nyer a szükséglet VII. fejezetének 4. té­tele által, mely bélyegre és perbeli költségekre 790 frtot praeliminál, a fedezet megfelelő rova­tával szemben horribilis összeget. Mi ezzel nem kételkedésünket fejezzük ki az előirányzat reális voltával szemben, de sürgetjük és kérjük a városi hatóságot, hogy a költségvetési előirányzatot, mely nemcsak a tervhatósági bizottság, hanem a nagy­közönség fóruma elé is tartozik, oly alakban tegye közzé, mely kellő felvilágosításokra legalább tám­pontot nyújt. Törvényhatóságok, különösen városok költ­ségvetésében a fedezet rendszerint évek hosszú során által megállapított produktum, mely felett vitatkozni alig lehet; városunk tekintetében külö­nösen meg vagyunk győződve arról, hogy bevé­teli forrásaink a lehetőségig ki vannak aknázva és hogy az előirányzatban megjelenő tételek ma­ximumát képezik annak, amire a város azokból szert tehet. E tekintetben tehát nincs észrevé­telünk, bár nem nyomhatjuk el az irigykedés érzetét a XI. fejezet 5. tételével szemben, mely vegyesek czímén 2540 frt bevételt tüntet fel, ami reménybeli és még csak nagyjában sem részle­tezhető bevételként, valóban gyönyörű eredmény. A szükségleti rész nem annyira azzal hívja ki figyelmünket, a­mi benne foglaltatik, mint inkább azzal, a­mi hiányzik belőle. Egy nagy, körülbelül 55000 lelket számláló magyar város kulturális szükségletei bizony nem a legmelegebb ápolásban részesülnek és oly intézmények segé­lyezése van mellőzve, melyeknek számottevő vá­rosokban hiányozniok semmi esetre sem szabad. Hányszor sürgették előttünk és hányszor sürget­jük mi is az állandó színház felépítését vagy legalább kezdeményezését; de vájjon a mi társa­dalmi viszonyaink közt képzelhető-e ezen magasz­tos kulturális intézmény megvalósítása, ha a törvényhatóság sem anyagi, sem erkölcsi párto­lásban nem részesíti és ha a tanácsban hiányzik a kezdeményezés bátorsága, mely talán ezúttal sem tagadná meg a sokszor kipróbált latin pél­­daszót: fortuna audaces juvat ? Avagy mi minden téren az elodázás és habozás politikájára vagyunk Ribizli Jónás, az orgona billegtető. Életkép. Irta: Irányi Dezső. Még egyszer megkopogtatta az ablakot, hosszú körmei idegesen futottak végig a táblán, s megelégedetten mosolygott Bibizli Jónás úr. — Ah, meg van, ez az, ez az igazi hang, ah mily nagyszerű hang! Bibizli Jónás úr nagyon meg volt magával elégedve. Széles szalma kalapját fejébe húzta, maga faragta botját kézbe vette s egy ugrással künn volt a leveles kis kapun. Az utczán aztán, minthogy épen senki sem járt arra, elkezdett Bibizli úr hangosan gondolkozni. — Ah, ha meggondolom, igen, ha meg­gondolom, ilyen hangjának kell lenni neki is. Csipkés Évinek is ilyen a hangja! Itt az ideje Bibizli Jónás, hogy megházasodjál. Hiszen vagy te valami, bizony valami, a református egyház újvárosi részének segédkántora. Az újtemplomi orgona billentyűk híres billegtetője vagy te. Az vagy, billegtetője. Billegtető — no lám — és ez is milyen nagyszerű, milyen új szó. Milyen szé­pen hangzik az hogy: „Bibizli Jónás, újvárosi orgona billegtető.“ Miért ne lenne orgona billeg­tető is, mikor van barázda-billegtető ? Ha az a madár a barázdában billegteti tollas farkát, én meg a billentyűkön billegtetem ujjaimat. Igen, én billegtetem, aztán meg az a Csipkés Évi... Bibizli Jónás úr kiért a korcsi kuti vásár állásra. Csipkés Évieknek fehérre meszelt házuk ott villogott az uj soron. Zöldre volt a kerítés festve, futókával meg hajnalkával befutva. A ház előtti padka pirosra volt kihúzva, ah, azon a piros padkán szeretett volna Bibizli úr egyszer, csak egyszer ülni a Csipkésék Évi lányukkal. Hanem nem ült ő ott egyszer sem. Most sem közeledik a Csipkésék házukig, csak úgy átellenben a hosszú gémű kútnál tele­pedik le a kávához. Az újvárosi orgona híres billegetője ott ül a kút kávájánál. S hová néz ? Oda néz a Csipkések házuk felé, nézi, hogy nem dugja-e ki fejét a leveles kis­kapun az Évi. Ha rámosolyogna egyszer azokkal a nevető szemek­kel. Aztán csak meglátná karcsú termetét, nem, nem a termetét, csak a ruha fodrát, egy piros másnit, a kalárist a nyakán, vagy a piros papucsba bújt fehér „istiminilis“ lábakat. Oh, azokat a lába­kat , Bibizli úr kiugranék akkor bőréből . . . A szomszédok csudálkozva nézik Bibizli urat. Hiszen soha se volt még ilyen az újvárosi orgona híres billegetője. Hiszen jól ismerik Bibizli urnák másnemű természetét, de még így sohasem lát­ták. Mit akar órák bosszant a korcsi kút káváján ? Miért dúdolgat magában mindig? Aztán meg az ujjait is hogy billegteti. Hisz nem ül most az orgona előtt. Őszülő bajuszát is hogy rendbe szedi, haja sem csüng le kóczosan homlokára. Ah, a Bibizli ur bizonyosan izé . . . bizonyosan — szerelmes. De furcsa! Miért mondták azt furcsának, hogy Bibizli Jónás úr szerelmes legyen? Hát nincsen Bibizli urnak is szive, nincs-e neki értelme, szeretete ? De hogyne lenne, aki úgy szereti a virágokat, aki ott püszmög naphosszant a városi kertben, aki halotti búcsúztatókat farag, s maga csinálja versét, nótáját, oh, hogyne volna annak szive, szive a szeretetre. Ugy­e van Jónás fiam, ugy­e van ? . . . Ezt a kérdést Bibizli Jónás úrnak, az újvá­rosi orgona híres billegetőjének édes anyja intézte fiához. De nem is egyszer intézte ezt. Hát Bi­bizli úr mit felelt? Szivére mutatott, fájdalmas tekintetet vetett az ég felé, kezével lemondólag intett, mintha mondaná: Igen is van szivem, van édes anyám, nagyon szerető szivem, de a magas egek ott nem engedik, hogy én szeressek, nem engedik, hogy engem szeressenek. Hisz én csak Bibizli Jónás vagyok, orgonák billegtetője, a parasztok ódalagosnak, félkegyelműnek hívnak, torzonborz a bajuszom, őszül, deresedik, csapok­ban lóg a hajam, ragya verte a képem, mi kell még több édes­anyám? Hanem azért szivem, az van, nagyon érző, nagyon szerető szivem. Hiszen a Csip . . . Nem merte tovább mondani, ennyit mon­dott mindig. Szegény Eibiizli Jónás milyen sze­rencsétlen öreg gyermek vagy te! — De mert vagy hát ilyen ? Eibizli Jónás ilyen volt mindig. Apja, Bi­bizli Ézsaiás, bejáró volt az eklézsiánál. Olyan belső hivatal volt ez, mely megtisztelő volt az egész Bibizli családra. Hagyományos volt náluk, hogy életök egészen összeforrjon az eklézsiáéval. A mi Jónásunk nagyapja is az egyház hivatalá­ban töltötte el és élte le idejének legjavát. Csésze volt az összes egyházi földeknek, korlátlan fel­figyelő valamennyi ingatlan egyházi birtok fölött, így öröklötték hát a fiúk apáról fiúra a hivatalt, kiki olyat, mely tehetségének leginkább meg­felelő volt. Bibizli Jónásnak, az újvárosi orgona híres billegetőjének az apja Ezsaiás bejáró volt az ek­lézsiánál. Mint ilyen ember hát sokat dörgölőd­­zött a diákokhoz s ragadt rá valami. Az újvárosi emberek azt beszélik, hogy Ezsaiás úr bogaras volt. Bogaras volt szegény. Dehogy állt volna szóba a parasztemberekkel, — tudnak is az ilyen együgyű emberek ő vele beszélni. Ő a főintézője valamennyi kántusos, énekszós, ingyenes és pré­­dikácziós halottas temetéseknek. Ő a „hangvil­­lá“-ja a kántoroknak. „Kántorok hangvillája“ — nagyon megtetszett neki ez a czim­. Ez volt a bogara. Úton-útfélen mindenütt hirdetgette, hogy ő a „kántorok hangvillája.“ Bibizli Ezsaiás, mikoron kifáradva a napi munkában, estenden fáradtan hazatért, azon gon-

Next