Vásárhely és Vidéke, 1884. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1884-01-03 / 1. szám

Hódmm­ező-Vásárhely, 1884. jan.­­ Évforduló küszöbén állunk. Vajh mit hoz a jövendő ? Emberi ész ezt fürkészi, de hiába, mi a gondviselés könyvében van megirva, azt hiába kutatjuk, hanem hogy biztos alapra építsünk, okuljunk a múltakon, nézzük annak eseményeit, gyűjtsük annak tapasztalásait és ez alapon jöj­jünk tisztába magunkkal, hogy erőink mennyit érnek, mily terhet bíznak meg s hogy működé­sünk mily téren mozogjon. A lefolyt évre mi fürkésző szemmel tekin­tünk vissza, hogy összeszedjük a homokszemeket, melyekből az elmúlt év történetének emléket ál­líthatnánk. Kutatunk és fürkészünk, de mit lá­tunk? Látunk egy mérhetetlen sivatagot, melyen csak itt-ott bukkan fel ü­ditő váz; látunk közvi­szonyokat, melyeknek tarthatatlanságát minden elfogulatlan ember belátja, de senki sem orvo­solja, és látunk szerepelni egyéneket, kik a köz­ügy leple alatt törnek és zúznak, kik ellenvéle­ményt nem tűrnek és mindenkit, ki véleményü­ket és cselekvésüket a tisztesség korlátai közt kárhoztatni merészli, megmarnak s terrorizálnak, szeplőtlen becsületükben támadnak meg, sőt nem átallanak belenyúlni a családi élet szentélyébe, melyet még egy bandita is kímélni szokott.­ Ily egyénekkel szemben az ember csak a szánalom értelmét érezheti s hogy ily egyének nálunk zöld ágra tudtak vergődni, ez maga leg­­sajnosabban jellemzi közviszonyainkat, mert a­hol az értelmiség feladata magaslatán áll és tudatával bír saját erejének, ott nem kerül olyan kezekbe a közügyek gyeplőszára, mint nálunk; s a­hol egészségesek a közviszonyok, ott nem vihetnek vezérszerepet oly egyének, kiknek pár év előtt még kezét nyújtani is átallotta volna igen, de igen sok tisztességes ember. Kóros jelenség az, hogy nálunk az emberek oly hirtelen felejtenek, s hogy oly egyének is, kiknek jellemét nagyra becsüljük, kiknek erkölcsi tisztasága és múltja minden kétségen felül áll, politikai pártszempon­­ tokból, városi ügyekben ilyen vezérekre szorulnak. I­tel buzdítva a többieket, Mérai János gazdáram őkegyelmének gyönyörűséges leánya: Katicza. Olyan tűzről pattant, szép leány is volt az a Katicza, a mint ott jött ment; itt egy bútor­darabot igazittat­va helyre, emitt a függönyök csokrát, bodrát bogozva meg; itt egy leánynak adva intést, hogy itt feledte a sarokban a pók­hálót, amott meg ismét nekigyürkőzve, hogy gömbölyű, kicsattanó karjai egész szépségükben látszottak ki, hogy megmutassa a Zsemberi Bös­­kének, hogy kell pádimentumot súrolni, aki még soha sem is látott olyant. — olyan szép volt, hogy még az öreg kasznár is, aki az egész nagy takarításra, hivatalból felügyelt, rajta felejtette a szemét, a fiatal írnok urak közül még nem egy sóhajtott fel mélyen, vágyakozó pillantásokat vetve a várnagy uram szép leányára. Csak hogy „Ne nyúlj hozzám virág“ volt az ő nekik. Tudta azt mindenki, hogy hiába fá­radoznék a szép Katicza után, ki szivét és kezét is régen odaígérte az öreg gróf huszárjának, s csak azt várják, hogy szabadsággal haza kerüljön Londonból, a­hol a grófi család ez idő szerint tartózkodott, rögtön elülik a lakodalmat. De volt is oka Katiczának, hogy több kedvvel, nagyobb örömmel szorgoskodjék az ősi lak kicsinosításán, mint a többi. Mert az egész nagy szellőztetés, súrolás, takarítás nem esett ám meg hiába. A fiatal Abelard grófot várták. Véletlenül, váratlanul jött az öreg gróf ér­tesítése a jószágigazgatósághoz, hogy a karvalyosi kastély restaurálandó, mert­ mivelhogy Abelard gróf e tavasz folytán hazajön Magyarországba és az ősi fészekben fog egy időre megszállani. Az öreg méltóságos igen kegyes volt az okát is adni Abelard gróf hazautazásának. A ködös Albion mindent átható nedves párái nehezültek az ifjú Abelard gróf kedélyére s valami tudós angol doctor tanácsolta, hogy legjobb lesz ő méltóságát egészséges, fenyves tájra küldeni — úgy véli, úgymond a tudós doc­tor —, talán Magyarországra. És ekkor eszébe jutott Karvalyossy gróf úr Hisszük azonban, hogy eljön nem­sokára az­­ idő, midőn polgártársaink be fogják látni, hogy a politikai pártállás meggyőződés dolga, s hogy a­­ városi közü­gyek a politikai pártoskodással semmi­­ összefüggésben nincsenek s hogy a városi élet­­ küzdterén nem azokat illeti a döntő szó, akik a­­ legjobb kortesek, ha nem illeti első­sorban az ér­telmiséget. Mi az értelmiség supremacziájáért küz­dünk, kívánjuk azonban, hogy az iparos és ke­reskedő is ép úgy megtalálja helyét, a közügyek asztalánál, mint a gazdálkodó, s kívánjuk, hogy párt- és vallás­különbség nélkül minden társadalmi osztálynak legjobbjai legyenek a közügyek intézői. — Hogy a múltban nem így volt, azt sajnosan tapasztaltuk, s hogy így legyen , az fog lenni leg­főbb törekvésünk. És ezzel városi közügyeink tekintetében igazoltuk álláspontunkat a múltban és körvona­­laztak a jövőre. Az évforduló alkalmából még csak azt látjuk szükségesnek megjegyezni, hogy a múlt évben a szajol­vásárhelyi vasút, ügyében egyálta­lán nem láttunk hatóságunk részéről olyan tevé­kenységet kifejteni, milyent ez a nagy horderejű kérdés megérdemelt volna; a folyó évben remél­jük, hogy hatóságunk helyre hozza az­ e téren elkövetett mulasztásokat, s reméljük egyszersmind, hogy a tiszai körtvélyesi út kiépítése is a folyó évben megoldást nyerene. Ha ezen reményeink­ben nem csalatkozunk, az új évvel megteszünk elégedve, mert városunk forgalmának emelésére s ezzel együtt, felvirágoztatására, első­sorban is a szajoli vasút létesítését s a tiszai út kiépítését tartjuk szükségesnek. Az új kórház czélszerű berendezése, a sze­gény m­enház felállítása, gyermek mellhelyek vá­­rostizedenkénti létesítése, az ipari szakoktatás fej­lesztése, — ezek mind oly kérdések, melyek szintén a folyó évben várják végleges megoldá­sukat ; a törvényhatósági bizottság tehát a rendes folyó ügyeken kívül is fog találni elég teendőt. Ezen teendők sorában az új városháza mikénti építésének kérdését is elintézve látni szeretnék, hogy a folyó évben legalább az építési módoza­tok s az új városháza telkének kijelölése jó eleve kellő megbeszélés tárgyává tétethetnék. Az országgyűlési képviselő választás szintént a folyó évre esik. Mi ezzel szemben c­s­­­a­k azon óhajunknak adunk kifejezést, vajha ezen válasz­tásnál az agitatiók a legszűkebb térre szorítkoz­nának, nehogy a társadalmi élet terén olyan hul­lámokat verjenek fel, amlyeknek úgy közéletünk, mint pezsdü­lő társas­­életünk is kárát vallja. Ebben a reményben üdvözöljük az új évet,é­s kiváltjuk, hogy az városunk minden polgárára nézve csak­ugyan „boldog új év­* legyen f­ő méltóságának, hogy hiszen az a Magyarország tulajdonképen az az ország, melyben az ő birto­kai feküsznek. Azok a birtokok, a melyek lehe­tővé teszik, hogy ő évtized­­ óta a külföldön, fejedelmi fényben éljen. Meg hogy e birtokok közt még fenyvesek is vannak. Ott mindjárt, leg­első sorban, az ősi birtok : Karvalyos. De jöhetett volna Katicza miatt akár száz Abelard gróf is üdülést keresni a karvalyosi feny­vesek közé. Ő uszony még a kis ujja körmét sem mozdította volna meg az­okon, hogy a kegyúr fényesre takarított termeket találjon az elfeledett, elhanyagolt ősi kastélyban. Jöhetett volna bizony, ha ugyanaz a staféta ki a jószág­­igazgató rendeletét hozta meg a kasznár urnak, nem kopogtat be egy jó kemény papirosra írott öregbetűs levéllel Méray uramhoz is. Messziről, tengeren át jött levél volt ez s azok az öreg betűk olyan derült fényt varázsoltak a Katicza rózsás arczára, hogy szinte gyönyörű­ség volt nézni. Nem is csoda, mikor eljegyzett márkája tudatta vele a levélben, messze Londonból, hogy az öreg m­éltóságos ötét rendelte kísérőül Abelard gróf mellé, mint leghűségesebb, legbizalmasabb cselédjét. Sándor jön! Sándor itt lesz néhány nap múlva! ölelheti, csókolhatja kedvére, talán — itt elpirult mélyen a leányka — talán a lakó­it is elüthetik. .. Milyen öröm ! milyen boldogság ! És ez az öröm, ez a boldogság kisérte minden lépését, mindmi munkáját. Dalba tört ki, mikor nem rendezkedett a többi asszony és leány­nyal­­ csengő dalba, hogy a magas, boltíves ter­mek csak úgy viszhangoztak erezétől s a családi képtárban a nagy, fény vesztett aranyromákba fog­lalt. Karvalyossy ősök arczképei is — úgy rém­lett — bámulva tekintettek alá magas polczukról az egyszerű dalos leánykára. Dal és munka közt, megoszolva, olyan gyor­san is teltek a napok, hogy Katicza észre sem vette röpülőseiket s egyszer csak szviradtak a nagy napon, melyen Abelard gróf volt érkezendő és a gróffal együtt az ő szive választottja is — Sándor huszár! Lassan, lépésben döczögött be a nehézkes családi hintó, a kastély elé vezető topolyfasorba, melynek útja gondosan volt újra megkavicsolva. Látszott, hogy beteget szállítanak az ódon járműben, a kit féltenek, nehogy az erősebb ráz­kódás megártson neki. És csakugyan, mikor a hintó, a kastély főbejárata elé gurult és a bakon ülő nyalka hu­szár, leugorva onnan, a hintó üvegajtaját kinyi­totta, egy fonnyadt arczú, beteges, sápadt arczu ifjút segített ki a jó meleg takarók közül. Ez volt Abelard gróf. Minden mozdulatán, minden lépésén kiült az a Themseparti betegség, melyet az angol olyan találóan nevezett el „spleenének s melyet jól magyarul csak úgy lehetne kifejelni: „lélekölő unottság.“ A­hogy vontatva helyezte egyik lábát a másik után, előbb a hintó lépcsőzetére, aztán meg egymás elé, hogy bágyadt-fáradt testét előbbre vigye, a­hogy egykedvűen, csaknem bambán te­kintve maga elé fénytelen, mélyen bent ülő sze­meivel, arczizmainak egyetlen rángása nélkül hallgatta végig a kántor-tanító ékes rigmusokba szedett üdvözlő szónoklatát, mely más, egészséges kedélyű embert bizonyára megkaczagtatott volna, a hogy az uradalmi tisztikar tisztelgését fogadta — minden mozdulatán meglátszott az a szörnyű betegség, melyet a kiáltség szül s mely ellen bi­zony hiába ajánlotta neki a tudós angol a feny­vesek üde levegőjét, ha nem rendelt a kirándulás mellé egyszersmind akár szellemi, akár phizika munkát, napjára egy-egy jó fárasztó adagot. Csak egyetlen egyszer élénkültek meg az ifjú gróf bágyadt arezvonásai, egyetlen egyszer ült­eir a halovány arezra, egyszer gyűlt, ki az álmatag szemek tüze, de ez is olyan volt csak, mint a lidérezfény, amint jött oly gyorsan is tűnt el. (Vége következik.) Szeged és jövője. A szegedi katasztrófa, mely ide­s­tova öt éve hogy oly végzetszerűleg nehezedett a szeren­csétlen városra, — csak emlékben él már, és a legifjabb generácziónak már csak dajkamesekép jut tudomására, hogy valamikor e­zt a most gyö­nyörű várost hullámsírba temette a zord elem, ránehezedvén az istennek mindkét keze. Nehéz, súlyos volt a csapás, de munkaerő, kitartás, polgárerény kezet fogva a fejedelmi kegy megmérhetlen nagyságával, a hullámsírokon uj élet fakadt, szorgalmas néppel, mint a han­gyaboly, teli a pompás város, mely palotáival, rendezett tévéivel, utczáival fennen hirdeti, hogy méltó volt azon figyelemre, melyet egy világ szentelt, neki. Kivételes állapotokat kellett létesíteni Sze­geden. Királyi biztos neveztetett ki egész mi­niszteri apparátussal, mely a város rekonstruk­­cióját keresztül vinni volt hivatott. A teljhatalmú királyi biztos természetesen a kivételes állapotok­nak megfelelőleg új rendszer aeráját hozta meg a városnak. Elhisszük, hogy ez új rendszer al­kotta állapotok nem igen tetszhettek Szeged ön­állósághoz szokott polgárainak. De a­kikben a honfiúi erény megvan, azok áldozatokat is tudtak hozni. Királyi biztos tett és rendelkezett felettük, és ők bízván egy szebb jövőben, kész engedelmes­séggel vetették magukat alá a felettük rendel­kezőnek. Ez a királyi biztos Tisza Lajos volt. Mond­hatni diktátora lett az általa felépített városnak. Öt évi időszak alatt nagyot alkotott, nagyot érde­melt. A királyi biztosság megszűnt ez év kezde­tével és Tisza Lajos oda hagyta a várost, melyet

Next