Vásárhely és Vidéke, 1886. július-december (4. évfolyam, 26-52. szám)

1886-07-01 / 26. szám

Ezekre nézve a latin nyelv tanulása merő idő­­vesztegetés, egyéb tárgyakban sem közvetlen a tanulás haszna, mert épen a tanítás további fo­lyamára való tekintettel nem elég gyakorlati irányú. S más szempontot sem lehet tekinteten kí­vül hagynunk, melyről már a múlt évben is volt alkalmunk szólani és mely túlnyomóan helyi ér­dekű. Gymnasiumunk tandíjait értjük. Az új vám­tarifa tételei nem sokkal komplikáltabbak, mint a mi gymnasiumunk tandíjskálája. A legridegebb felekezeti elkülönzés mellett méreg­drága. És ez épen azon szülőkre nézve, kik gyermeküket csu­pán átmeneti taníttatásban kívánják részesíttetni, egyébként pedig gyakorlati életpályára szánták, igen nagy teher, melynek viselése anyagi gondo­kat ró reájuk, holott államnak és községnek az a kötelessége, hogy megkönnyítse azoknak ter­heit, kik gyermeküket 15—16 éves korukig is taníttatni óhajtják. Ily körülmények közt a felső népiskola az egyedüli intézet, mely az elemi oktatáson túl is nyújthat tért a továbbképzésre a nem diplomati­kus pályákra készülő ifjaknak. De ezen intézettel valóban furcsán vagyunk, mintha csak az örö­kös kísérletek állandó anyagául volna kiszemelve, alig múlt még el fennállása óta egy esztendő, melyen vagy meg nem toldották volna egy szak­osztállyal, vagy el nem vettek volna belőle. Csoda-e, ha a közvéleményben nem volt képes mélyebb rokonszenvet kelteni maga iránt és saját nélkülözhetetlenségével legyőzni azon akadályo­kat, melyeket különféle személyes indokokból gördítenek elébe ? Elég szomorú, hogy még a tanügy sem ment kisszerű helyi érdekek befolyá­sától, sőt a gymnasium tandíjai iránti tekintetek is közrehatnak a felső népiskola ügyére, mert hát a gymnasium a tandíjait félti, ha amott a növendékek száma szaporodik. Bárm­int álljon azonban a dolog, annyi bi­zonyos, hogy a felső népiskola sorsán javítani kell és pedig mielőbb. C­songrád megye tanfel­ügyelője napirendre hozta a kérdést és értesülé­sünk szerint már a legközelebbi tanév kezdetére a megoldás terére fogja vezérelni, a tervről, me­lyet a tanfelügyelő megvalósítani szándékozik, la­punk közelebbi számában fogunk szólani. Vízvári Gyula vendégszereplése. (B.) Színház látogató közönségünket kellemes meglepetésben és ritka műélve­zetben részesítette színtársulatunk igazga­tósága Vízvári Gyula úr, a budapesti nemzeti színház első komikusának vendég­szerepeltetésével. A kitűnő művész hétfőn 28-án kezdte meg vendégjátékait a „Pry Pál“ czímű angol vígjáték czímszerepé­­ben, kedden 29-én ped­ig Fodrák Miskát, ezt a szeretetreméltó csizmadiainast játszva Szigetin József avulhatatlan „Kísértet“ - ében. Vízvári Gyula a nemzeti színház euró­pai színvonalon álló művészgárdájának egyik első rendű oszlopa és a jelenkori magyar színművészet méltó büszkesége. Pályájának első korszaka beleesik szín­­művészetünk ama viszontagságteljes ide­­jébe, a midőn a magyar Thalia papjai nyelvünkért és nemzetiségünkért valóságos­­ martirharczot küzdöttek meg azon előité­­­­lettel és közönynyel, mely reája lidércz-­­ nyomásként nehezedett. Ebben a nehéz­­ küzdelemben keserű, csalódásokkal teli há­nyattatásban edződött ki Vízvári derűs ker­­­délye és művészi egyénisége, melyet a természet mindama phisikális és lelki tu­lajdonságokkal bőven ruházott fel, melyek kellettek ahhoz, hogy színészetünk fellen­dülésekor őt a magyar művészet készen­­ találja s benne egyik leggeniálisabb baj­nokát ünnepelje. Vízvári Gyula a nemzeti színház bur­­leszk komikusa, s mint ilyen páratlan,­­ Minden szava, minden mozdulata duzzad a kaczogtató komikumtól. Meg se kell je­lennie a színpadon, csak kívülről hallassa sajátságos, recsegő hangját s a közönsé­get már is megnevetteti. Pry Pálban és Fodrák Miskában volt alkalma közönségünknek őt eddigelé látni , és megismerni. Mind a két szerepében a­­ nemzeti színpadon is legfényesebb diada­lait aratja. Az a jó szivü, de korlátolt el­méjű angol aligha talált még olyan ábrá­zolóra, mint ő. Mindenkinek dolga után tudakozódik ez a Pry, csupán azért, hogy segítsen más baján, de mert nem tudja megvonni a határt a saját és a más ügye között, érdeklődése kotnyelességgé válik, a­hova beteszi a lábát galibát csinál s a­hányszor ezért leszidják és kidobják, any­­nyiszor felfogadja, hogy soha többé a más bajával nem gondol — s a másik szava máris a legboszantóbb confidentia. Sem erről az alakításáról, sem Miska diákjáról méltató bírálatot nem írhatunk, de nincs is erre szükség. Közönségünk szakadatlan kaczogásával és derült hangulatával meg­adta helyettünk a kritikát. — A hírneves vendéget nyílt jelenésekben és felvonások után 3—4-szer hívta lámpák elé a jó kedvű publikum. — Tegnap szerdán Stern Izsákban csillogtatta virtuozitását s ma utolsót játszik „Fipsz a hírneves nőszabó“ és „Barátságból“ czímű darabokban. Közönségünk szépen viselte magát a jeles művészszel szemben, a­mennyiben minden este nagy számmal kereste fel a Színházat. Ennek igen örülünk. Tavaly Blaha Lujza asszony, most Vízvári Gyula győződhetett meg arról, hogy e nagy al­földi város fel tud melegedni a művészet iránt s kész áldozni is. S e kiváló művé­szek ilyen meggyőződéssel távozván tőlünk, semmi kétségünk az iránt, hogy jó hírünk után a fővárosi művészvilág többi nagyjai is szívesen szerencséltetnek bennünket láto­gatásukkal. Szives örömmel látjuk őket bármikor. Végül meg kell jegyeznünk, hogy a vendégművészen kívül színészeink is játszot­tak ám mindegyik darabban. No hát elis­merjük, hogy mostoha viszonyok között tengődik itt a társulat már több mint két hónapja, a tagok el lehetnek keseredve, de annyi slendrianizmust és lelkiismeret­­lenséget, mint a­mennyit e vendégszerep- TARCZA. Odalent a tóaljon. A hetvenes évek elején nem igen beszélt Vásárhelyen senki a tóaljról. Az akkori alföld­­fiumei vasút töltésén innen, messze kiterjedő sí­kon hiába kereste volna valaki a tó alját, azt nagyon bajos volt is keresni. Merész úszó ember lett légyen az, ki a tó alján mert volna koto­rászni. Víz borította akkor pár évig az egész te­rületet, s a­mi kilátszott belőle, az nem volt más, mint a Solti-tata hetyke kis gőzmalmának réz­kéménye (annak is teteje) és a napkert sudaras fáinak a koronája. Oda jártunk le télen korcsolyázni és iszán­­kodni, nyáron pedig fürdeni és a csibort, me­­rülyt fogni. A népkert nyárfái, melyeknek töve ki nem ázott, akkor is virítottak és a lombos ko­ronák, ha megfutta őket a szél, hova hívogattak akkor is. Csakhogy akkor nem volt, a­ki vállal­kozzék a veszélyes útra. Bezzeg máskép van most. A tóalj ma megint látható. A Hód-tó ismét csak a földrajz lapjain szerepel, oda van a víz és ma már más világ van odalenn. A legkövérebb búza terem a meghízott földben egy évben, a másikban pedig bodrosodik messze területen a piros magú királydinnye indája s takaros paraszt lányok kapálják — nótát kötve dalos ajkukon — a veteményeket. S a tóaljnak egy részében, a fákkal beülte­tett népkertből ismét integetnek a sudaras koro­nák s nem is kell hozzá semmi merészség, hogy az ember engedjen hivogatásuknak. Mert a tóal­­jon, a népkert az, hol Vásárhelyen történik va­lami. A­ki újságot akar tudni, az menjen most le a népkertbe, megtud mindent; a népkert a központ, hová oly sokan vándorolnak, ott suttog­nak a bokrok sok mindenféléről, vagy letarolva és kipusztítva, helyt engednek a fürdő épületnek, vagy lövöldei czéloszlopnak , vagy gyengén meg­hajolnak, ha alattuk csinos színésznők terülnek el­ő szerepet tanulni s a szerep tanulásba bele­haló kukkant nem messziről hangos szavával a kakuk, hogy : kakuk ! kakuk ! * Szegény kakuk madár! Már pár év óta hall­gatom szavát odalent harmatos tavaszi reggeleken, csak az idén nem hallottam, ott, honnan eddig jött hívó szava. Nem ám, mert ásó, kapa merült a földbe, bokor, fa hajolt meg a csapások alatt, le lett tarolva a népkertnek az a része, és ime most már ott emelkedik a büszke fürdő épület, mely már csak arra vár, hogy betetejezzék. Vidám élet uralkodik ott a tóaljon, a nép­kert ama sarkán. Pár hét alatt az én kakuk­­madaram fészkén erős, kőfalas épület emelkedett, hatalmas, nagy arányokban. Kívülről bemen­ve, jobbra esik a női uszoda, balra a férfi uszoda hatalmas medenczéje. Ide jön majd a kis piacz­­ról az a víz, melylyel annyit bajlódtak a múlt heteken borivó palócz Mikszáth, Kokkingh­inából vagy tudja az isten honnan visszatérő Szem­ere Attila, egy vásárhelyi ember, vagy nem is egy, de kettő, három,­­ az egész vásárhelyi közvéle­mény. És nem is arról a vízről folyt tulajdonkép a „béta“, hanem arról, ki a kispiacz ócska, po­ros és piszkos közterét 80000 frtos aranyvessze­jével megütvén, Il­ik Mózseskéiy vizet, arany gyöngyü vizet varázsolt elő nem is a sziklából, (mert könnyű és olcsó volt az Mózesnek) de a föld melléből, aranyért váltva meg minden kis talpalatnyi tért, a mennyire Zsigmondy le tudott hatolni. Onnan jön majd az a viz, melyben leg­először Mikszáthot, Szemerét, meg a többi név­telen izót kellene megfürdetni, 36 fokú meleg­ben, hogy mondják meg, okos-e hát az a pa­raszt, ki artézi kutat furatott, melynek vizéből fürdőt is lehet csinálni ? Nem is volna rész a megnyitásnál azokat az utakat artézi vízben­­ megfürdetni. * Fúrnak, faragnak a­, ácsok a ligetben. A­mint a nóta mondja : messze elhangzik a fejsze csapásuk. Bizony van ott most forgács elég, ad­nak ottan most csókért két köténynyel is. Csak legyen, a­ki hozzon. Van is olyan. Barna arczú, fehér fogú, tüzes szemű czigány lányok dolgoz­nak ott a kőművesek és ácsok mellett napszámot. Jó munkások. Nem is beszélnek annyit, mint a paraszt­lányok szoktak, de ha ránéznek a legé­nyekre, hosszabban pihentetik amúgy is égető szemüket rajtuk. Hej pedig gyújtó az ilyen szem­pillantás s mikor hangzik a pöröly, villan a nap­fényben a zsindely és balta, a víg munka köze­pett felhangzik a tóaljról a magyar legény nótája: Czigány, czigány, mért vagy czigány? Mért jársz magyar legény után ? Hej azért járok én azután . Szebb a magyar, mint a czigány. A tóaljon, épen ott a népkerti fürdő mellett közvetlen közelben maradt ott valami a régi tó­ból. A békák hona ez. A gödörben, mely pedig jó nagy téren terül el, csúnya piszkos, sárga a víz. Ott terem benne a sás és nádas. Ha meg­indul a szél szárnya, olyan busán szól és sivít ez a kis nádierdő ott a vízben, mintha mondaná: ugyan minek vagyok én itt ? Nos hát nem lesz az sem ott sokáig, a népkerti fürdő tájékán nem lehet oly mniazmás vizű tó. A tavat ki fogják szélesbíteni és lesz belőle halastó, melyben vígan úszkálnak majd az aranyhalalak, épugy mint amoda át a fürdőben, a női részen, azok az aranyhalak, kik aranyos pikkely nélkül is — megtudják csinál a tempókat. * A tóaljon kezd most neki lendülni — mon­dom a haladás. Bent a városban nem épül a ló­­vonatu vasút, künn pedig még nem fütyül a sza­­jol-kunszentmártoni, — hát haladjunk a tóaljon. Abból a népkerti kis tóból — az a terv, — hogy télire korcsolyázó hely legyen. Az ám, korcsolyázó hely. Nyáron úszni.

Next