Vásárhely és Vidéke, 1886. július-december (4. évfolyam, 26-52. szám)
1886-07-01 / 26. szám
Ezekre nézve a latin nyelv tanulása merő idővesztegetés, egyéb tárgyakban sem közvetlen a tanulás haszna, mert épen a tanítás további folyamára való tekintettel nem elég gyakorlati irányú. S más szempontot sem lehet tekinteten kívül hagynunk, melyről már a múlt évben is volt alkalmunk szólani és mely túlnyomóan helyi érdekű. Gymnasiumunk tandíjait értjük. Az új vámtarifa tételei nem sokkal komplikáltabbak, mint a mi gymnasiumunk tandíjskálája. A legridegebb felekezeti elkülönzés mellett méregdrága. És ez épen azon szülőkre nézve, kik gyermeküket csupán átmeneti taníttatásban kívánják részesíttetni, egyébként pedig gyakorlati életpályára szánták, igen nagy teher, melynek viselése anyagi gondokat ró reájuk, holott államnak és községnek az a kötelessége, hogy megkönnyítse azoknak terheit, kik gyermeküket 15—16 éves korukig is taníttatni óhajtják. Ily körülmények közt a felső népiskola az egyedüli intézet, mely az elemi oktatáson túl is nyújthat tért a továbbképzésre a nem diplomatikus pályákra készülő ifjaknak. De ezen intézettel valóban furcsán vagyunk, mintha csak az örökös kísérletek állandó anyagául volna kiszemelve, alig múlt még el fennállása óta egy esztendő, melyen vagy meg nem toldották volna egy szakosztállyal, vagy el nem vettek volna belőle. Csoda-e, ha a közvéleményben nem volt képes mélyebb rokonszenvet kelteni maga iránt és saját nélkülözhetetlenségével legyőzni azon akadályokat, melyeket különféle személyes indokokból gördítenek elébe ? Elég szomorú, hogy még a tanügy sem ment kisszerű helyi érdekek befolyásától, sőt a gymnasium tandíjai iránti tekintetek is közrehatnak a felső népiskola ügyére, mert hát a gymnasium a tandíjait félti, ha amott a növendékek száma szaporodik. Bármint álljon azonban a dolog, annyi bizonyos, hogy a felső népiskola sorsán javítani kell és pedig mielőbb. Csongrád megye tanfelügyelője napirendre hozta a kérdést és értesülésünk szerint már a legközelebbi tanév kezdetére a megoldás terére fogja vezérelni, a tervről, melyet a tanfelügyelő megvalósítani szándékozik, lapunk közelebbi számában fogunk szólani. Vízvári Gyula vendégszereplése. (B.) Színház látogató közönségünket kellemes meglepetésben és ritka műélvezetben részesítette színtársulatunk igazgatósága Vízvári Gyula úr, a budapesti nemzeti színház első komikusának vendégszerepeltetésével. A kitűnő művész hétfőn 28-án kezdte meg vendégjátékait a „Pry Pál“ czímű angol vígjáték czímszerepében, kedden 29-én pedig Fodrák Miskát, ezt a szeretetreméltó csizmadiainast játszva Szigetin József avulhatatlan „Kísértet“ - ében. Vízvári Gyula a nemzeti színház európai színvonalon álló művészgárdájának egyik első rendű oszlopa és a jelenkori magyar színművészet méltó büszkesége. Pályájának első korszaka beleesik színművészetünk ama viszontagságteljes idejébe, a midőn a magyar Thalia papjai nyelvünkért és nemzetiségünkért valóságos martirharczot küzdöttek meg azon előitélettel és közönynyel, mely reája lidércz- nyomásként nehezedett. Ebben a nehéz küzdelemben keserű, csalódásokkal teli hányattatásban edződött ki Vízvári derűs kerdélye és művészi egyénisége, melyet a természet mindama phisikális és lelki tulajdonságokkal bőven ruházott fel, melyek kellettek ahhoz, hogy színészetünk fellendülésekor őt a magyar művészet készen találja s benne egyik leggeniálisabb bajnokát ünnepelje. Vízvári Gyula a nemzeti színház burleszk komikusa, s mint ilyen páratlan, Minden szava, minden mozdulata duzzad a kaczogtató komikumtól. Meg se kell jelennie a színpadon, csak kívülről hallassa sajátságos, recsegő hangját s a közönséget már is megnevetteti. Pry Pálban és Fodrák Miskában volt alkalma közönségünknek őt eddigelé látni , és megismerni. Mind a két szerepében a nemzeti színpadon is legfényesebb diadalait aratja. Az a jó szivü, de korlátolt elméjű angol aligha talált még olyan ábrázolóra, mint ő. Mindenkinek dolga után tudakozódik ez a Pry, csupán azért, hogy segítsen más baján, de mert nem tudja megvonni a határt a saját és a más ügye között, érdeklődése kotnyelességgé válik, ahova beteszi a lábát galibát csinál s ahányszor ezért leszidják és kidobják, anynyiszor felfogadja, hogy soha többé a más bajával nem gondol — s a másik szava máris a legboszantóbb confidentia. Sem erről az alakításáról, sem Miska diákjáról méltató bírálatot nem írhatunk, de nincs is erre szükség. Közönségünk szakadatlan kaczogásával és derült hangulatával megadta helyettünk a kritikát. — A hírneves vendéget nyílt jelenésekben és felvonások után 3—4-szer hívta lámpák elé a jó kedvű publikum. — Tegnap szerdán Stern Izsákban csillogtatta virtuozitását s ma utolsót játszik „Fipsz a hírneves nőszabó“ és „Barátságból“ czímű darabokban. Közönségünk szépen viselte magát a jeles művészszel szemben, amennyiben minden este nagy számmal kereste fel a Színházat. Ennek igen örülünk. Tavaly Blaha Lujza asszony, most Vízvári Gyula győződhetett meg arról, hogy e nagy alföldi város fel tud melegedni a művészet iránt s kész áldozni is. S e kiváló művészek ilyen meggyőződéssel távozván tőlünk, semmi kétségünk az iránt, hogy jó hírünk után a fővárosi művészvilág többi nagyjai is szívesen szerencséltetnek bennünket látogatásukkal. Szives örömmel látjuk őket bármikor. Végül meg kell jegyeznünk, hogy a vendégművészen kívül színészeink is játszottak ám mindegyik darabban. No hát elismerjük, hogy mostoha viszonyok között tengődik itt a társulat már több mint két hónapja, a tagok el lehetnek keseredve, de annyi slendrianizmust és lelkiismeretlenséget, mint amennyit e vendégszerep- TARCZA. Odalent a tóaljon. A hetvenes évek elején nem igen beszélt Vásárhelyen senki a tóaljról. Az akkori alföldfiumei vasút töltésén innen, messze kiterjedő síkon hiába kereste volna valaki a tó alját, azt nagyon bajos volt is keresni. Merész úszó ember lett légyen az, ki a tó alján mert volna kotorászni. Víz borította akkor pár évig az egész területet, s ami kilátszott belőle, az nem volt más, mint a Solti-tata hetyke kis gőzmalmának rézkéménye (annak is teteje) és a napkert sudaras fáinak a koronája. Oda jártunk le télen korcsolyázni és iszánkodni, nyáron pedig fürdeni és a csibort, merülyt fogni. A népkert nyárfái, melyeknek töve ki nem ázott, akkor is virítottak és a lombos koronák, ha megfutta őket a szél, hova hívogattak akkor is. Csakhogy akkor nem volt, aki vállalkozzék a veszélyes útra. Bezzeg máskép van most. A tóalj ma megint látható. A Hód-tó ismét csak a földrajz lapjain szerepel, oda van a víz és ma már más világ van odalenn. A legkövérebb búza terem a meghízott földben egy évben, a másikban pedig bodrosodik messze területen a piros magú királydinnye indája s takaros paraszt lányok kapálják — nótát kötve dalos ajkukon — a veteményeket. S a tóaljnak egy részében, a fákkal beültetett népkertből ismét integetnek a sudaras koronák s nem is kell hozzá semmi merészség, hogy az ember engedjen hivogatásuknak. Mert a tóaljon, a népkert az, hol Vásárhelyen történik valami. Aki újságot akar tudni, az menjen most le a népkertbe, megtud mindent; a népkert a központ, hová oly sokan vándorolnak, ott suttognak a bokrok sok mindenféléről, vagy letarolva és kipusztítva, helyt engednek a fürdő épületnek, vagy lövöldei czéloszlopnak , vagy gyengén meghajolnak, ha alattuk csinos színésznők terülnek elő szerepet tanulni s a szerep tanulásba belehaló kukkant nem messziről hangos szavával a kakuk, hogy : kakuk ! kakuk ! * Szegény kakuk madár! Már pár év óta hallgatom szavát odalent harmatos tavaszi reggeleken, csak az idén nem hallottam, ott, honnan eddig jött hívó szava. Nem ám, mert ásó, kapa merült a földbe, bokor, fa hajolt meg a csapások alatt, le lett tarolva a népkertnek az a része, és ime most már ott emelkedik a büszke fürdő épület, mely már csak arra vár, hogy betetejezzék. Vidám élet uralkodik ott a tóaljon, a népkert ama sarkán. Pár hét alatt az én kakukmadaram fészkén erős, kőfalas épület emelkedett, hatalmas, nagy arányokban. Kívülről bemenve, jobbra esik a női uszoda, balra a férfi uszoda hatalmas medenczéje. Ide jön majd a kis piaczról az a víz, melylyel annyit bajlódtak a múlt heteken borivó palócz Mikszáth, Kokkinghinából vagy tudja az isten honnan visszatérő Szemere Attila, egy vásárhelyi ember, vagy nem is egy, de kettő, három, az egész vásárhelyi közvélemény. És nem is arról a vízről folyt tulajdonkép a „béta“, hanem arról, ki a kispiacz ócska, poros és piszkos közterét 80000 frtos aranyvesszejével megütvén, Ilik Mózseskéiy vizet, arany gyöngyü vizet varázsolt elő nem is a sziklából, (mert könnyű és olcsó volt az Mózesnek) de a föld melléből, aranyért váltva meg minden kis talpalatnyi tért, a mennyire Zsigmondy le tudott hatolni. Onnan jön majd az a viz, melyben legelőször Mikszáthot, Szemerét, meg a többi névtelen izót kellene megfürdetni, 36 fokú melegben, hogy mondják meg, okos-e hát az a paraszt, ki artézi kutat furatott, melynek vizéből fürdőt is lehet csinálni ? Nem is volna rész a megnyitásnál azokat az utakat artézi vízben megfürdetni. * Fúrnak, faragnak a, ácsok a ligetben. Amint a nóta mondja : messze elhangzik a fejsze csapásuk. Bizony van ott most forgács elég, adnak ottan most csókért két köténynyel is. Csak legyen, aki hozzon. Van is olyan. Barna arczú, fehér fogú, tüzes szemű czigány lányok dolgoznak ott a kőművesek és ácsok mellett napszámot. Jó munkások. Nem is beszélnek annyit, mint a parasztlányok szoktak, de ha ránéznek a legényekre, hosszabban pihentetik amúgy is égető szemüket rajtuk. Hej pedig gyújtó az ilyen szempillantás s mikor hangzik a pöröly, villan a napfényben a zsindely és balta, a víg munka közepett felhangzik a tóaljról a magyar legény nótája: Czigány, czigány, mért vagy czigány? Mért jársz magyar legény után ? Hej azért járok én azután . Szebb a magyar, mint a czigány. A tóaljon, épen ott a népkerti fürdő mellett közvetlen közelben maradt ott valami a régi tóból. A békák hona ez. A gödörben, mely pedig jó nagy téren terül el, csúnya piszkos, sárga a víz. Ott terem benne a sás és nádas. Ha megindul a szél szárnya, olyan busán szól és sivít ez a kis nádierdő ott a vízben, mintha mondaná: ugyan minek vagyok én itt ? Nos hát nem lesz az sem ott sokáig, a népkerti fürdő tájékán nem lehet oly mniazmás vizű tó. A tavat ki fogják szélesbíteni és lesz belőle halastó, melyben vígan úszkálnak majd az aranyhalalak, épugy mint amoda át a fürdőben, a női részen, azok az aranyhalak, kik aranyos pikkely nélkül is — megtudják csinál a tempókat. * A tóaljon kezd most neki lendülni — mondom a haladás. Bent a városban nem épül a lóvonatu vasút, künn pedig még nem fütyül a szajol-kunszentmártoni, — hát haladjunk a tóaljon. Abból a népkerti kis tóból — az a terv, — hogy télire korcsolyázó hely legyen. Az ám, korcsolyázó hely. Nyáron úszni.