Vásárhely és Vidéke, 1898. július-december (16. évfolyam, 54-106. szám)
1898-07-03 / 54. szám
1898. július 3. VÁSÁRHELY ÉS VIDÉKE. 54. szám. kitől azt kérték, hogy alkalmazza őket akár mezei, akár kubik munkához és az ország bármely vidékére, csakhogy valamiképen keresethez jussanak. A miniszter a kérelemre szintén sürgönyileg válaszolt s elrendelte a polgármesternek, hogy tudassa a munkásokkal, illetve a távirati kérelem aláíróival: Budai Sándorral és Dajka Gáborral, hogy kérelmüket ezúttal nem teljesítheti, mivel az aratási munkálatok országszerte kezdeteket vettek, az arató munkások már mindenütt szerződtetve vannak, a földmunkálatok pedig épen az aratás miatt, mindenfelé szünetelnek. A polgármester aztán tudatta munkásainkkal a miniszter válaszát, kik nemsokára ismét felkeresték őt küldöttségileg s most már arra kérték, hogy tegyen a törvényhatósági közgyűléshez előterjesztést aziránt, hogy ők munkát és keresetet találjanak, mert máskülönben ínségnek néznek elé. íme, ezek azok a száraz tények, melyek a helyzetre teljes világosságot vetnek s melyeket felemlíteni kötelességünknek tartottuk. Nem tudjuk azt sem, hogy a polgármester, illetve a tanács mit szándékoznak tenni a kereset nélkül maradt munkások érdekében, de az bizonyos, hogy valamit tenni kell, mert azon a tényen, hogy városunkban 1000, vagy csak 500—600 ember is kenyér nélkül maradt, úgy könnyedén nem tehetjük által magunkat. Ennek a körülménynek következményei okvetlenül mutatkozni fognak s szerintünk az állapotokon segíteni szükséges az által, hogy munkát kell nyújtani a népnek. A következtetéseket az esetből azonban levonhatják nemcsak gazdáink, de a munkások is a jövőre vonatkozólag. Egy iskola bajai. — Az áll. polg. fiúiskoláról. — Városunk közönségét, ha semmi egyébért nem is, de föltétlenül megilleti az elismerés azon áldozatkészségéért, melyet a tanügy érdekében mindenkor tanúsított. Előljártak ebben a tekintetben az egyházak, melyek különösen a népnevelésügy érdekében munkálkodtak buzgón, mondhatni anyagi erejüket felülmúló áldozatkészséggel s nyomon követte az egyházak szép példáját a város törvényhatósága, mely segélyét soha és sehol nem vonta meg, ahol az iskolaügy érdekében valamit tenni kellett és tenni lehetett. Segélyezte mindig az elemi iskolák fenntartásáról gondoskodó egyházakat, segélyezte a főgimnáziumot s azontúl maga szervezte és tartotta fenn hosszas időn át a volt felső fiú- és volt felső leányiskolákat, melyektől segélyezését még akkor sem vonta meg, mikor ezen iskolák állami jelleggel felruházva, a közoktatásügyi kormány tulajdonába mentek át. Az állami óvónőképzőről és a földmíves iskoláról nem is szólunk, bár ezek is hangosan hirdetik Vásárhely város közönségének a tanügy iránti áldozatkészségét. És elmondhatjuk nyugodt lélekkel, hogy a hozott áldozatok nem voltak hiábavalók. Az iskolák legnagyobb része megfelelt a hozzájuk fűzött várakozásoknak, teljesítette feladatát és hivatását olyan mértékben, hogy az ellen a nyivánosság előtt felszólalnunk nem igen volt okunk. Kifogások, lényegtelenebb észrevételek az egyes iskolák vezetése és irányítása ellen voltak ugyan és merültek fel néha, melyeket az illető gondnokságok és felügyelő hatóságok mindig elintéztek a nélkül, hogy a közönségnek oka lett volna az elintézés módja ellen zúgolódni, de olyan tünetekkel még egyik iskola beléletében sem találkoztunk eddig, milyenek most az állami polgári fiúiskolánál tapasztalhatók. A dolgokat, melyek neveléstanügyi szempontból valóságosan botrányszámba mennek, nem részletezzük e helyen, de nagyjában felemlíteni kötelességünk mint az idei évzáró vizsgálatokon ugyanis kitűnt, a tanítás eredménye a legfontosabb reáltárgyaknál kritikán aluli és alább áll a semminél, amiről a vizsgálóbiztos nemcsak saját tapasztalatai révén győződhetett meg, de aminek hangosan adott kifejezést a nyilvános vizsgálaton a negyedik osztály egyik növendéke is, mikor kijelentette, hogy : — nem tudnak semmit, mert nem is tanították semmire. És ezt el kell hinnünk, mert a vizsgálat eredménye bizonyított a növendék állítása mellett. De bizonyított egyéb is. Az nevezetesen, hogy a magyar nyelvtanból és német nyelvből az illető szaktanár nem tudta felmutatni a növendékek évközi dolgozatait, ami vagy azt jelenti, hogy a növendékek egész éven át nem dolgoztak, vagy pedig annak a valószínűbb feltevésnek ad helyet, hogy dolgozatok voltak ugyan, de ezeket ellenőrzés szempontjából az illető tanár nem javította ki s egész éven át magánál hevertette. Bármelyik eset álljon fenn, tanügyi szempontból a legsúlyosabb hanyagságot és vétséget képezi. A felsorolt tények azonban annyira szorosan vett belügyeit képezik az iskolának, hogy azokkal mi e helyen nem is foglalkozunk, mivel tudomással bírunk arról, hogy a gondnokság tegnapi üléséből kifolyólag ez irányban már megtette a mulasztó tanár irányában a megtorló intézkedéseket. Ha nem van szavunk egy másik dologhoz. Szintén a vizsgák alatt történt ugyanis, hogy az iskola egyik szolgáját a tanfelügyelő formálisan kikergette az intézetből, mivel ott részegen, borközi állapotban ödöngött, a másik szolgának pedig szeptember elsejére szintén iszákossága miatt felmondatott s két tanár ellen is vizsgálat rendeltetik el. Hát engedelmet kérünk, ezeket a tüneteket és jelenségeket már elhallgatnunk nem lehet, mert hallgatásunkkal többet ártanánk az iskola jövőjének, mint esetleg használnánk. Erkölcsi kötelességünknek ismerjük rájuk mutatni ezekre a botrányos állapotokra, hogy ismerje meg azokat a nagyközönség is , hogy annál inkább kényszerítve legyen a felsőbb hatóság segíteni a tovább már tarthatatlan helyzeten. Ami az állami polgári fiúiskolánál történik, az egyszerűen nem járja, annak az állapotnak további takargatása és megtűrése erkölcsi lehetetlenség. Abban az iskolában a tanárok egy része, teljes elismeréssel adózunk a valóban tiszteletre méltó kivételnek, nemcsak kötelességét hanyagolja el az által, hogy nem tanít, de mag a viselet tekintetében sem lehet példányképe a tanítványainak, amire nézve egész csomó bizonyítékot sorolhatnánk elő, ha apróra részletezni óhajtanák a dolgokat s ha erről maga a kir. tanfelügyelő is nem bírna közvetlen tudomással. Hiányos a felügyelete annak az iskolának, mert ha nem volna az, akkor a dolgok nem fajulhattak volna annyira el és nevetségesen, ha ugyan nem felháborítóan monstruózus az igazgatása, melynek félszegségeit egyebek mellett bizonyítja az, hogy részeg alkalmazottak dülöngéznek a folyosókon s a tanárok egyike nem képes felmutatni a növendékek dolgozatait. És ami feltűnő az egész dologban, az nem egyéb, minthogy ezekről a botrányos állapotokról csak most szerez magának tudomást a gondnokság és a kir. tanfelügyelő, mert még csak feltételezni sem merjük, hogy ismerve az iskolában uralkodó állapotokat, azokat idáig behunyt szemekkel nézték volna. A haragvó Isten. — Irta: Pósa Lajos. — Kitört a szörnyű égi háború. Dörög az ég, a villámok czikáznak . . . A gazda térdre hull. És szomorú, Halk szava kél az esdeklő fohásznak : „Mi jó Atyánk, itt sírunk szent neveddel, Mindennapi kenyerünket ne vedd el !“ Harsogva szól a tornyos fellegekből Világ ura az esdeklő fohászra : Véges-végig a határon keresztül Jégköveit dörgés közt szórja, hányja. A gazda kél sápadtan és ijedten : „Süket az ég ! Az Isten is kegyetlen !“ S káromkodik, ahogy kifér a torkán, Ordítozik, mint a sebzett oroszlán. És futva-fut a pusztuló határba, Zilált hajjal, a villámló viharban . . . Keserveit az égre fölkiáltja, Mikor az ég nagy zengve-zugva harsan : „így, így, Uram, te nagy, erős, hatalmas ! Ne nézz nyomort, ne földi szenvedést! A könyező imádságra ne hallgass! Csak rajta, rajta ! Paskold a vetést! Hagyd el te is a népet, Istenünk, Ki téged már csak egymaga imádott! Mindenki ránk tör, te se légy velünk ! Verd a kalászt, gyümölcsöt és virágot! . . . Oly édes volt a pitypalatty danája, Éledt szivünk szép csattogó szavára. Az a kis fürj hálát zengett neked, Nekünk reményt... S most mind agyonvered ! Csak rajta, jobban ! . . . Elfogyott a jég ? Megállj, szedek ! . . . Van itt, Uram, elég ! Mind visszahányom, több köved ha nincs! Nyújtsd a kezed ! .. . Ne! Kapd el és suhints! Suhinthatsz már , nincs mit pusztítanod! Beteljesült te szent akaratod. . . . Én jó Atyám, nem perlek már veled, Te bölcs vagy , hát dicsértessék neved! Kicsépelted a telt szemű kalászt jól! Kivetted az ennivalót a szánkból! Most már aztán hulló csillag helyett Hullass az égből mindig kenyeret! És arra kérlek, mint mindenhatót: A semmiből fizesd meg az adót! Villámoddal, mely oly fülhasgató, Hasíts le sebtiben egy nagy faágat, Magának abból a földönfutó Vándorbotot, koldusbotot csinálhat!“ Dörög az Úr fönséges nagy haragja: „Ki nyitja ajkát vakmerő panaszra? Borulj le, féreg, a színem előtt! Mit lázadsz, hogy megvertem a mezőt? Azért fordul el tőletek kegyelmem, Mert nem hisz már a föld népe se bennem. Nem mond igaz szívből fakadt imát, Bálványt farag, arany borjút imád, Elhagyja a szabadság Istenét, Eladja a rabságnak mindenét, Eladja a lelkét s véle csúfot űz, Mely homlokomból pattant tiszta tűz. Levetkőzi magáról képemet, Nevem már-már csak agyrém, képzelet. Ledöntenétek égi trónomat, Éreztetem hát sújtó karomat ! Tudjátok meg, vakok, hitetlenek: Mindig voltam, mindig vagyok s leszek!“ A szerzetes. — AVásárhely és Vidéke“ eredeti tárcsája. — Irta: Bibó Lajos. Csendes, nyári alkonyat van. Az áldozó nap utolsó sugarai még egyszer fényt szórnak a hársak közül kiemelkedő klastrom zöld zsalus ablakaira s eltűnnek a távolban sötétlő erdő lombjai között. Megcsendül a templom ave Máriára hivó kis harangja s mikor annak utolsó hangjai is elenyésznek a virágillatos légben, leszáll az est. A klastrom folyosóira, melyeknek oldalait és tetőzetét is freskók borítják, valami csodálatosan nesztelen, szinte bántó némaság nehezedik, aminek titokzatosságát és rejtelmességét még inkább növelik a fekete taláros szerzetesek, kik az utolsó imádkozás után, egyetlen néma főhajtással üdvözölve egymást, visszatérnek