Vásárhely és Vidéke, 1904. július-december (22. évfolyam, 82-161. szám)

1904-07-01 / 82. szám

1904. julius 1. VÁSÁRHELY ÉS VIDÉKE. 82. szám. viseltetik iránta oly nagy bizalmatlansággal s ezért nem fogadta el a javaslatot sem. Az ellenzék zajosan megtapsolta Poló­­nyit nagy beszédéért. Beszédje alatt gróf Héderváry szor­galmasan jegyzett, miből mindenki azt kö­vetkeztette, hogy fel fog szólalni. Polónyi után ez meg is történt s az általános érdek­lődés rögtön a király személye körüli mi­niszter felé fordult. Egyenesen, őszinte nyílt­sággal tárta fel báni méltósága és miniszter­­elnöksége idejéből mindama dolgokat, a me­lyekre Polónyi czélzást tett. Semmi felett sem siklott el s mindegyikről őszinte nyilat­kozatot tett. Hieronymi Károly kereskedelmi mi­niszter is felelt Polónyinak személyes kérdés czimén s a vasutasok esküjét magyarázta meg a Háznak. A miniszterelnök fenyeget. — A­­Vásárhely és Vidéke­ eredeti távirata.­­ A képviselőház egy napi szünetelés után ma folytatta a költségvetési törvény­­javaslat tárgyalását, melynek megkezdése előtt azonban F­r­­­­­i­t­s­c­h alelnök bemutatta a Háznak a királyi kéziratot a kvóta ará­nyának megállapításáról s kérte annak egy­szerű tudomásul vételét. Ugrón Gábor és D­­­a­y Lajos azon­ban ezt ellenezték és a királyi kéziratnak napirendre tűzését javasolták, a mit Tisza gróf ellenzett, mivel szerinte a királyi dön­tés külömben sem változtatható meg s igy a napirendre tűzésnek semmi értelme nem volna. Polónyi Géza tiltakozott, mire Tisza elismerte ugyan, hogy a Háznak joga van felülbírálatot gyakorolni a királyi leirat fölött olyan értelemben, hogy megfelel-e az az alkotmányos kellékeknek, de azért nem látja szükségesnek a napirendre tűzést. Végre a Ház is a miniszterelnök álláspontjára he­lyezkedett, miután a kérdés hosszabb eszme­csere után tisztázódott. Ezután rátértek a költségvetés tárgyalá­sára, melyhez először Pintér Sándor szó­lott, majd Tisza gróf miniszterelnök be­szélt, beszédével sok helyen zajos és lármás felzúdulást keltve a baloldalon. Az elhangzott beszédekre reflektálván, kijelentette, hogy a kisbirtokosok nyomott helyzetén igyekezni fog segíteni olyképen, hogy azok olcsó hitelhez jussanak, a­mi az által válik lehetségessé, ha a szövetkezetek és takarékpénztárak között benső kapocs, továbbá, ha telepítési- és kölcsön­alap léte­­síttetik. Kijelenti azután, hogy a kormány a főpapoknak szívesen nyújt segédkezet a fel­vidéki hazafiatlan papok ártalmatlanná téte­lére. Azután zajos ellenmondások között a balkáni viszonyokról szólott, a­hol a béke egyedüli garancziáját abban látja, ha a Duna völgyén egy nagyhatalom áll fenn, mert Magyarország egyedül nem képes ezt a feladatot teljesíteni. Ezért van szükség a szövetségekre s ezért nem szabad elnyomni a nemzetiségek kultúráját. Az előforduló nemzetiségi mozgalmakért nem a népet kell büntetni, hanem az izgatókat s e czélból szükséges a törvényt is szigorítani. Végezetül megczáfolni igyekezett Ap­­ponyi gróf bizalmatlanságának indokait s bizonyítani a katonai költségtöbblet szüksé­ges voltát, kijelentve a kiegyezésre vonat­kozólag, hogy még abban az esetben, ha Ausztriában addig nem állana helyre a rend, nem enged békét rakni az ellenzék által a nemzet kezére sigy­ellenezni fogja az önálló vámterületet, mert a nemzet többsége a közös vámterületet óhajtja. (Viharos ellenmondások.) Beszédét aztán G­a­b­á­n­y­i Miklósnak egyik közbeszólására azzal a titokzatos fe­nyegetéssel végezte, hogy : — Őszire új képviselőválasz­tások lesznek, ha— muszáj, de nem lesznek, ha — nem muszáj!... A japáni nők. — A „Vásárhely és Vidéke“ tárczája. — Milyen a japáni asszony? Milyen a tár­sadalmi helyzete? Ezekre a kérdésekre nem sokan tudná­nak megfelelni az európai tudósok közül. Mi még mindig ott tartunk ugyanis, hogy a japáni nőt csak gésáknak tudjuk elképzelni. Pedig hát nem így áll a dolog. Az asszony­nak Japánban is megvan a maga családi és szocziális állása, sőt az asszony Japánban is csak úgy ér valamit, ha jó háziasszony. Mi lenne a férfiből, ha a menyecske egész nap a szamiszent pöngetné, vagy a rémregényeket falná? A japáni asszony megszabja nemcsak a maga ruháját, de a férje kimonóját is, a­melynek divatja az európai kultúra befolyása alatt sem változott meg s ma is csak olyan a kimonó, mint a­milyen évszázadokkal ezelőtt volt. Ilyen konzervatív Japánban a házasság intézménye is. A házasságokat ugyanis nem Amor, hanem évszázados jogok gyakorlásával a szülők kötik a „majd összetörődnek” elv alapján. A c­eremónia sem igen bonyolódott. Az esküvő annyiból áll, hogy a márkapár a leányosház legszebb szobájában leül s együtt megisznak három picziny csésze rizsbort, aztán elmennek az anyakönyvvezetőhöz, a­­ junius 30-án. A kiállítás külön csoportjaként terve­zett néprajzi rész rendezése ügyé­ben szerdán délelőtt városunkban megjelent dr. Seemayer Willibald, a nemzeti mú­zeum néprajzi osztályának igazgatója, ki is a művész-bizottságnak ez alkalomra összehitt gyűlésén ismertette a rendezendő csoport összeállításának módszerét. A csoportba beveendő legelső helyen mindaz, a­mi a földre, a város föld­jére vonatkozik, miután a föld elválaszt­hatatlan az embertől. Ide sorozandók mind­azon térképek, melyek a városnak és külső határának alakulását mutatják a különböző időkből. Bemutatandók fényképekben a vá­ki rövidesen bizonyítványt állít ki a házas­ságról. A válás még egyszerűbben megy. A férj kijelenti, hogy immáron ráunt a hites­társára és a hitestárs egyszerűen visszamegy az anyjához, zsebében egy három és fél sor hosszú válólevéllel. Nálunk az a meggyőződés él, hogy a japáni asszony élete csupa tánczból, dalo­lásból és játékból áll. Pedig hát ez ugyan­csak nem így van. A japáni asszony dolgo­zik, még­pedig sokat dolgozik. A maga kis, iczi-piczi dézsájában olyan tisztára kimossa a fehérneműt, mint a patyolat. A szegény­­sorsú japáni nő, a mi asszonyunknál sokkal terhesebb munkát végez, mert nemcsak a háztartás gondját kell viselnie, hanem dere­kasan ki kell vennie a részét a mezei mun­kákból is, a­melyek között a legnehezebb a rizsföldek megművelése, a melynél minden munkát bokáig érő pocsolyás vízben kell végeznie. Japán területe nem nagy s igy a népesség túlsára, tehát mindenkinek dolgoznia kell a megélhetésért. A szegénysorsú mesterember vagy ipa­ros leánya, a­kinek otthon sem dolgot, sem élelmet nem tudnak adni, az a házon kívül néz munka, kereset után. Vagy pinczérnő lesz egy útszéli csárdában, vagy kiszolgálónő valamelyik közkertben vagy teaházban. Er­kölcsi hírnevén nem esik ezáltal csorba. A japáni népnek fő jellemvonása az — június 30-án. Az áldás napja, hagyományos ünnepe a földnek Péter-Pál napja. Megérett a kalász, udvariasság mindenkivel, mindenrangú em­berrel, különösen a nőkkel szemben. A ben­­szülött japáni, főképp az olyan, a­ki még nem sajátította el a mi úgynevezett czivili­­zácziónkat, ugyanolyan választékos udvarias­sággal fog bánni egy teaházi pinczérnővel, mint egy született herczegnővel. Azok a mesék, melyeket némely japáni utazó, a nagyhírű Pierre Lottival élükön kitaláltak és gyönyörűségesen megírtak, nem egyebek le­gendáknál. A japáni erkölcsök se nem job­bak, se nem rosszabbak a budapestieknél, párisiaknál vagy berlinieknél. Az illendőség, tisztességtudás és az érintkezési formák finomsága ellenben hasonlíthatatlanul maga­sabb fokon áll, mint a felsorolt városokban. A művészi pályák is nyitva állanak a nők előtt. Az irodalom és festészet története nem egy nagy írónőről és művésznőről em­lékezik meg másfélezer év óta. A nő szerepe tulajdonképpen csak a családban alárendelt szerep. Ott a férj, az apa a korlátlan úr. De ha az apa meghal, a kormányzás joga az anyát illeti, még a nagykorú fiúgyermek fölött is. De a hajadon vagy gyermektelen özvegy teljesen független és úgy él, a­hogy jónak látja. Lehet geisha, énekesnő vagy geiko, tánczosnő. Járhat ven­dégszereplésekre, vagy elszerződhetik színtár­sulatokhoz, szóval pályája olyan lesz, aminőt teremteni tud magának . . . Kiállítási előkészü­lődések. — Néprajzi osztály a kiállításon. O­rosnak és külső határának egyes részei. Közreműködésre fölkérendők a műkedvelő fényképészek is. Másik csoportot képez mindaz, a­mi az emberre vonatkozik; itt bemutatandó minél több fényképben Hódmező-Vásárhely lakossága, külön táblán a lakosság családi nevei. Azután a lakás, a ház. Föltüntetendő 5—6 ház alaprajza, berendezése az udvaron és a ház belsejében. Következik a foglalkozások cso­portja, halászati eszközök, pásztorok szer­számai (karikás, faragások stb.), a földmive­­lés körébe tartozó gazdasági eszközök, díszí­tésül arató koszorúk. Sorra jönnek a jelleg­zetesebb ipari tárgyak, újak és régiek, a fazekas, szűrszabó, papucsos, szűcs stb. iparágak köréből. Czehládák, czéhkancsók, pecsétek. Bemutatandó a népképviselet a nemzeti múzeum által kölcsön adandó 10 figurán. A lakásberendezéseknél különös súly fektetendő népies készítményű régi bútorokra. Dr. Seemayer előterjesztései után elhatározta a bizottság, hogy miután a fen­tieknek minél szélesebb körben köztudomásra hozatala szükséges, eziránt a helybeli tanító urakat fogja megkérni, mint a­kiknek leg­több alkalmuk van a néppel közvetlen érint­kezni. A művész­bizottság a maga részéről is felhívja a város lakosságát az ügy iránti érdeklődésre s arra, hogy minél több tárgyat szíveskedjenek bejelenteni és kiállítani, any­­nyival inkább, mivel dr. Seemayer igaz­gató úr kijelentette, hogy a kiállítás arra alkalmas tárgyai megvételére a nemzeti múzeum néprajzi osztálya pár száz forintot szívesen áldoz. E tárgyakat a nemzeti múzeum néprajzi osztályánál két-három szekrényben fogják majd elhelyezni. Azt, hogy a bejelentett tárgyak kiállításra alkal­masak-e, megtekintés után a művész-bizott­ság bírálja el. Felhívja a bizottság továbbá városunk gazdáit, hogy most, az aratás alkalmával köttessenek arató koszorúkat és bugákat, miután ezek kiválóan alkalmasak a kiállítás díszítésére. Ezeket azután szíveskedjenek beküldeni a kiállítási irodába. Újdonságok. Az aratás hagyományos ünnepe. — Péter-Pál napja. —

Next