Vásárhelyi Hiradó, 1901. július-december (2. évfolyam, 53-104. szám)
1901-07-04 / 53. szám
VÁSÁRHELYI HÍRADÓ , 1901. július 4. 53. szám. statisztikai adatok szerint azt eddig nélkülözték ; létrejött másrészről azért, hogy legyen egy olyan tiszta magyar intézete hazánknak, amely meggátolja a nemzeti vagyonnak millió és millió számra való kivándorlását az országból, legalább azon dijak képében, amelyet hazánk népe fizet évenként az idegen külföldi biztositó társaságoknak. Ilyen és ezekhez hasonló hazafias czélok lebegtek az alapítók szemei előtt, mikor intézetünket megalkották s mi alulírottak is örömmel és hazafias lelkesedéssel sorakoztunk a részvényesek táborába, hogy ezen nagyfontosságú és nagy horderejű, valóban szép és nagy nemzeti feladatot teljesítő részvénytársaság életrekelését tőlünk telhetőleg elősegítsük.“ Egy pillanatig sem haboztam, a mozgalom mellé állami, mint ahogy nem kések az iparpártoló másik mozgalomhoz csatlakozni s mint ahogy nem késtem a földmivelésügyet a mennyiben befolyásomtól telt előmozdítani. Munkásságomban az a meggyőződés vezetett, hogy ezt a hazafias magyar részvénytársaságot, mivel sem biztosíthatjuk jobban, mintha részvényeit a magyar vidékeken a polgárok között terjesztjük, mert nem várt csapások esetén azok nem dobják özönével a pénzpiaczra a részvényüket, mint a kereskedők és a bankok. Terjesztettem hát a részvényeket s tudtommal vagy 200 drb el is kelt belőle itt nállunk. Azonkívül öt hónap alatt vagy 30,000 korona ára díjváltót kapott a „Hazai biztosító részvénytársaság“ Hunvásárhelyről biztosításért. Mikor már jól ment sor, én tőle megváltam. Látva az intézet szép sikerét, különösen a magyar vidékeken, a külföldi és a versenyintézetek, elárasztották Hunvásárhelyt is messze földről ide hozott legügyesebb ügynökeikkel, hogy az elvesztett teret visszanyerjék s minden kigondolható tisztességes és tisztességtelen módszerhez hozzá nyúltak, melyeket itt részletezni nem akarok, csak azt említem fel, hogy a Hazai vállalat tisztviselői közzé beléptek idegen társulatok kipróbált régi tisztviselői, fizetéseiket az előbbi társaságoknál megtartva. Itt aztán a könyveket meghamisították, pénzeket sikkasztottak és sikkaszttattak másokkal. Elemi csapások járta vidékeken óriási biztosításokat eszközöltek, sőt ismeretlen tettesek a Hazai által biztosított osztagokat és épületeket gyújtogatták. Mi sem természetesebb, minthogy ezt a magyar intézetet oda juttatták, ahol most van. Bizonyára nem gondolták a lelkes alapítók, hogy annyi bűnnel és oly sok üldöztetéssel találkozzanak, és hogyha mindenik ellen folyamatba tennék a megtorlási eljárást, elvonnák czéljától és felemésztenék meglevő kis tőkéjét is. Ezek után vannak emberek, akik örömmel hirdetik, hogy bukó télen a magyar vállalat. A megbuktató gazok, a tisztességtelen versenyzők bűneit a lelkes alapítóknak tudják be, örülnek a mások szerencsétlenségén s a kárvallást gúnnyal emlegetik. Érdemül hozzák fel, hogy abban nekik semmi részök. Ez hát az én vétkem Garzó úr, hogy egy hazafias vállalat létrehozásában részt vettem? Ilyen hát az ön logikája, hogyha megégett az osztag, az a bűnös, aki összerakta s nem az aki meggyujtotta! ? Tetszik az ilyen logika némelyeknek, de bizonyos, hogy az rossz indulatra vall. A Hazai körül szerzett tapasztalataim azt a meggyőződést érlelték meg bennem, hogy a biztosítási intézményt Magyarországon még hazaibbá, sőt helybelivé kell tenni. Minden törvényhatóság maga vegye kezelése alá a biztosítást s a törvényhatóság területén biztosítók viseljék egymás kárát, ha a biztosításból megtakarított kész haszon már nem fedezné azt. Statisztikailag ki tudom mutatni, hogy városunkban ötvened résznyi kár sincs, mint amennyi biztosítási díjat évenként tőlünk elvisznek a biztosító társaságok. Igen, de elesik akkor Fári egy szép summa jutaléktól, nem különben Beregi, mint ahogy elestek egy részétől hasznuknak abban az évben, mikor még én a Hazai ügyet nálunk 5 hónapig pártfogoltam és vezettem. Ezért volt az én működésem káros egyesek szemében ! A város adósságainak konvertálására nézve pedig csak ennyit mondok el. Egy társaságban felvetettük az eszmét, hogy miként lehetne itt nálunk a művészetet megkedveltetni s különösen egy városi képtárat alapítani. A városnak sok az adóssága, magas kamatot fizet. Ha évenkint konvertálás folytán csak egy százalékot takarítana is meg, az 30 ezer koronát tenne ki, ezen összegnek megfelelő tőkéből, mi körülbelül 600 ezer koronára rúgna fel, lehetne csinálni képtárat is, állandó színházat, jutna közvágóhídra, kórházra és sok minden egyébre, ami most nincs. Vállalkoztam, hogy utána nézek a dolognak, de se Münchenben, se Frankfurtban, se Kölnben, se Brüsszelben nem kísérte siker tudakozódásomat, elmentem tehát Londonba, mert Párisban is hiába jártam, s itt ezért értem. Két hónap múlva megtettem az ajánlatot, hogy 50 esztendőn keresztül évi 30 ezer koronát van módomban megtakarítani a városnak. A konvertálandó kölcsönt aranyban, levonás nélkül kaphatja a város, de a költségeket 1%-ban fizesse meg. A tisztelt pénzügyi bizottság Fári úr szavára még csak meg se kérdezett, szóba se álltak velünk s egyszerre oda lett a képtár, színház, vágóhíd és kórház, mert hát Fári az Istennek se engedi ezt másnak megcsinálni. Ő pedig bizonyosan nem tudja, mert hiszen még nem volt módjában, hogy tapasztalatait városunkon kívül öregbítse. Ez a Fári úr érdeme s ezzel dicsekszik csatlósa Garzó Imre. S ezért ítél el engem Garzó Imre, a ki a lélek élettanához adalékokat is ir, hogy én városomnak hasznára akartam s akarok lenni. Ami pedig szereplésemet mint a Vásárhelyi Híradó felelős szerkesztője illeti, szintén nyugodtan merem a közönség ítélete alá bocsátani. Mindazért, ami lapomban eleddig megjelent, helyt álltam és állok. Az bizonyos, hogy keztyűs kézzel a klikk tagjait nem simogattam, mert hiszen lapom megindításakor éppen Garzó Imre volt az, aki lapom ellen kirohant. Elkeserített az, hogy éppen azon az oldalon, ahol tulajdonképpen a város javán kellene munkálkodni, nem tapasztalható egyéb, mint önzés, elkeseredett, de a városi ügyekben meg nem engedett pártpolitika. A klikk név alatt összeakaszkodott érdekcsoport egyebet sem tesz, mint a város nyakán ül és a saját emelkedésén és önző hasznán munkálkodik. Ez ellen küzdök és küzdünk és fogunk küzdeni, meg nem tántoríttatva sem fenyegetésektől, sem leleplezéssel való ijesztgetésektől. Hiába ír Garzó Imre, a nagy lélekismerő és erkölcsbíró mérhetetlen sok közéleti tényczikket, nekem csak az a válaszom, hogy a saját házuk előtt söpörjön. Egyébként, amilyen joga van Garzó Imrének, hogy a szövetkezet lapjában mások közéleti szereplését elbírálja, éppen olyan Fantazmagória. A „Vásárhelyi Híradó“ eredeti tárczája. Nagy és nehéz gyakorlatról jöttünk haza, már volt vagy négy óra, amikor a legénység a párolgó csajkák elé ülhetett, hogy mohó étvágygyal elfogyaszthassa déli menázsiját. A szakácsnak akadt dolga, alig győzte, pedig három órára volt az ebéd ideje, azelőtt való napon a napi parancsban meghatározva. De hát egy pár „herstellt“jel, amelylyel nem számoltak, meghosszabbodott a gyakorlat. Fáradtan hult le mindenki, az egyszerű, de tiszta vaságyakra; alig hogy leverték magukról az út piszkos porát, Morpheusnak sok karja lehet, mert nem telt bele egy negyed óra, már aludt az egész kaszárnya. Mi a tiszti „messzébe“ vonultunk, legényeinkkel megtisztogattattuk magunkat, tiszta, száraz fehérneműt váltottunk, és a patkó alakra terített asztal körül foglaltunk helyet. Jól esett ezredesünk figyelmessége, mely minden egyes teríték elé egy jégbe hűtött „sprinczczert“ tétetett. Javában folyt a lefolyt gyakorlat egyes fázisainak megbeszélése, amikor egyszerre nyílik az ajtó, és belép az ezredes. Magas, vállas alak, igen elegáns katonás tartásu, jóságos öreg úr, aki inkább atyja volt az ezred tisztikarának, mint rettegett ezredese. Persze, mind felállottunk, s könnyed meghajtás után ismét asztalhoz ültünk, hogy az időközben már felszolgált párolgó levesből kivegyük a magunk részét. Jól esett, hogyne, hisz reggel három órakor keltünk fel, mert már négykor volt kivonulás, s a ki tudja katonáék rendjét az tisztában van azzal is, ha négyre van a kivonulás elrendelve, háromkor hajnalban már talpon van a kaszárnya. Mindazonáltal vígan voltunk az ebéd alatt, az ezredes és a mellette ülő törzstisztek szívesen mulattak el, egy-egy bajtárs kisebb botlásán . . . mondhatom nem érdektelen egy ilyen társaság, amint mindegyik a köteles tisztelettudás határán belül valódi bajtársi pajtáskodás közepette, majd komoly sakfejtegetéseivel, majd pedig humoros incselkedéssel igyekszik az unalom ördögével megbirkózni. Fekete kávé után az ezredes „Mahlzeit“-et kívánva, visszavonult, utána a törzstisztek és lassan-lassan kiürült a tág tiszti étkező és a kövér ábrázatú szakácsnő meg az ordonáncz vették kezelésbe az ételmaradékokat, meg a termet, melyet seprőkkel, vizes kannákkal alaposan megkezeltek. Nyugalomra tértünk hát mi is, oly jól esett, előtte való napon, éjjel társaságban voltunk, a főjegyzőjék adtak valami házibál félét, csak úgy éjfél tájt vetődtünk haza felé, három órakor már talpon voltunk, ez sok egy magyarnak, utóvégre is Morpheusnak is kell adózni .... elnyomott az álom. Ah, az álom. Mily édes érzés, a fáradt test megpihen, feledve minden gond, minden bánat, az sorra veszi a közelmúlt történeteit, zagyva összevisszaságban, édes kéjjel érezett .... ah az álom. Eszembe jutott az a sok bál, az a töméntelen mulatság, amelyen egy ilyen fiatal, hadnagynak keresztül kell mennie. A fényesen kivilágított termek, a sok díszes egyenruha, a kivágott fehér és színes toilettek, az a ragyogó szépségű asszonysokadalom, kápráztató a maga összességében, csoda-e ha az ilyen magamfajtájú fiatal hadnagyocska elveszti néha napján a szivét... a szivét, mondom . . . vigyáztam reá, jó barátom volt Amor Istenke, aki a minden szivek leghatalmasabb disponense és megfogadtam az ő tanácsát, ha szavaltam is szerelemről, egész szivemet sohasem adtam oda. Egy szép nap kora reggelen, éppen gyakorlat előtt voltunk, mialatt szolgám a beámat főzte, asztalomon mesés rendetlenség uralgott, kivettem a szívemet, olyan helyes kis jószág is az, forgattam jobbra is balra is. Mint kis gyermek a játékszerrel, úgy bántam a szívemmel, akkor még együtt volt a szívem, nem hiányzott belőle egy szemernyi sem, élesre fent kardommal addig simogattam, míg kedvem kerekedett feldarabolni őt. Oly szépen, oly nyugodtan tűrte bármit is cselekedtem vele. Nem tudom, hány darabra oszthattam, de igen nagyon sok kis részecskére hullott, szét, alig tudtam megint összeállítani, rózsalánczczal kötöttem össze. A kis lánczocskákat pedig egy erős végbe fogtam össze, úgy tettem vissza a szívemet helyére, de elég elővigyázó voltam, a láncz végét jól megerősíteni, hogy az elválaszthatlanul maradjon ott meg. Pillangó módra kerültem egyik mulatságból a másikba, egyik bál a másikat váltotta fel. Tánczoltam, kurizáltam, mutattam, vallottam rettenetes sokat. Fiatal az ember és szerelmes. Hány kislánynak adtam a szívemből, Isten a megmondhatója. Sokáig kitartott a szívemből, sok részre osztottam. Egy szép napon este, társaságban egy remek szép leány mellé kerülök, szürcsölgetjük a theát, mely aztán teljesen feleslegesen befűtött, amúgy isten igazában. Adva van egy szép leány, egy fiatal hadnagyocska, thea-estély, sokáig együttlét, nem nagy probléma-fejtegető tehetség kell ahhoz, hogy