Vásárhelyi Hiradó, 1901. július-december (2. évfolyam, 53-104. szám)

1901-07-04 / 53. szám

VÁSÁRHELYI HÍRADÓ , 1901. július 4. 53. szám. statisztikai adatok szerint azt eddig nélkü­lözték ; létrejött másrészről azért, hogy le­gyen egy olyan tiszta magyar intézete ha­zánknak, amely meggátolja a nemzeti va­gyonnak millió és millió számra való kiván­dorlását az országból, legalább azon dijak képében, amelyet hazánk népe fizet éven­ként az idegen külföldi biztositó társaságok­nak. Ilyen és ezekhez hasonló hazafias czé­­lok lebegtek az alapítók szemei előtt, mikor intézetünket megalkották s mi alulírottak is örömmel és hazafias lelkesedéssel sorakoz­tunk a részvényesek táborába, hogy ezen nagyfontosságú és nagy horderejű, valóban szép és nagy nemzeti feladatot teljesítő rész­vénytársaság életrekelését tőlünk telhetőleg elősegítsük.“ Egy pillanatig sem haboztam, a moz­galom mellé állami, mint a­hogy nem kések az iparpártoló másik mozgalomhoz csatla­kozni s mint a­hogy nem késtem a földmi­­velésügyet a mennyiben befolyásomtól telt előmozdítani. Munkásságomban az a meggyőződés vezetett, hogy ezt a hazafias magyar rész­vénytársaságot, mivel sem biztosíthatjuk jobban, mintha részvényeit a magyar vidé­keken a polgárok között terjesztjük, mert nem várt csapások esetén azok nem dobják özönével a pénzpiaczra a részvényüket, mint a kereskedők és a bankok. Terjesztettem hát a részvényeket s tudtommal vagy 200 drb el is kelt belőle itt nállunk. Azonkívül öt hónap alatt vagy 30,000 korona ára díj­­váltót kapott a „Hazai biztosító részvény­­társaság“ Hunvásárhelyről biztosításért. Mi­kor már jól ment sor, én tőle megváltam. Látva az intézet szép sikerét, különö­­sen a magyar vidékeken, a külföldi és a verseny­intézetek, elárasztották Hunvásár­­helyt is messze földről ide hozott legügye­sebb ügynökeikkel, hogy az elvesztett teret visszanyerjék s minden kigondolható tisztes­séges és tisztességtelen módszerhez hozzá nyúltak, melyeket itt részletezni nem aka­rok, csak azt említem fel, hogy a Hazai vállalat tisztviselői közzé beléptek idegen társulatok kipróbált régi tisztviselői, fizeté­seiket az előbbi társaságoknál megtartva. Itt aztán a könyveket meghamisították, pén­zeket sikkasztottak és sikkaszttattak má­sokkal. Elemi csapások járta vidékeken óri­ási biztosításokat eszközöltek, sőt ismeret­len tettesek a Hazai által biztosított oszta­gokat és épületeket gyújtogatták. Mi sem természetesebb, minthogy ezt a magyar in­tézetet oda juttatták, ahol most van. Bizonyára nem gondolták a lelkes ala­pítók, hogy annyi bűnnel és oly sok üldöz­tetéssel találkozzanak, és hogyha mindenik ellen folyamatba tennék a megtorlási eljárást, elvonnák czéljától és felemésztenék meglevő kis tőkéjét is. Ezek után vannak emberek, a­kik örömmel hirdetik, hogy bukó télen a ma­gyar vállalat. A megbuktató gazok, a tisz­tességtelen versenyzők bűneit a lelkes ala­pítóknak tudják be, örülnek a mások sze­rencsétlenségén s a kárvallást gúnnyal em­legetik. Érdemül hozzák fel, hogy abban nekik semmi részök. Ez hát az én vétkem Garzó úr, hogy egy hazafias vállalat létre­hozásában részt vettem? Ilyen hát az ön logikája, hogyha megégett az osztag, az a bűnös, aki össze­rakta s nem az aki meg­­gyujtotta! ? Tetszik az ilyen logika néme­lyeknek, de bizonyos, hogy az rossz indu­latra vall. A Hazai körül szerzett tapasztalataim azt a meggyőződést érlelték meg bennem, hogy a biztosítási intézményt Magyarorszá­gon még hazaibbá, sőt helybelivé kell tenni. Minden törvényhatóság maga vegye kezelése alá a biztosítást s a törvényhatóság terüle­tén biztosítók viseljék egymás kárát, ha a biztosításból megtakarított kész haszon már nem fedezné azt. Statisztikailag ki tudom mutatni, hogy városunkban ötvened résznyi kár sincs, mint a­mennyi biztosítási díjat évenként tőlünk elvisznek a biztosító társa­ságok. Igen, de elesik akkor Fári egy szép summa jutaléktól, nem különben Beregi, mint a­hogy elestek egy részétől hasznuk­nak abban az évben, mikor még én a Hazai ügyet nálunk 5 hónapig pártfogoltam és ve­zettem. Ezért volt az én működésem káros egyesek szemében ! A város adósságainak konvertálására nézve pedig csak ennyit mondok el. Egy társaságban felvetettük az eszmét, hogy miként lehetne itt nálunk a művésze­tet megkedveltetni s különösen egy városi képtárat alapítani. A városnak sok az adós­sága, magas kamatot fizet. Ha évenkint konvertálás folytán csak egy százalékot ta­karítana is meg, az 30 ezer koronát tenne ki, ezen összegnek megfelelő tőkéből, mi körülbelül 600 ezer koronára rúgna fel, le­hetne csinálni képtárat is, állandó színházat, jutna közvágóhídra, kórházra és sok minden egyébre, a­mi most nincs. Vállalkoztam, hogy utána nézek a do­lognak, de se Münchenben, se Frankfurtban, se Kölnben, se Brüsszelben nem kísérte si­ker tudakozódásomat, elmentem tehát Lon­donba, mert Párisban is hiába jártam, s itt ezért értem. Két hónap múlva megtettem az ajánlatot, hogy 50 esztendőn keresztül évi 30 ezer koronát van módomban megtakarí­tani a városnak. A konvertálandó kölcsönt aranyban, levonás nélkül kaphatja a város, de a költségeket 1%-ban fizesse meg. A tisztelt pénzügyi bizottság Fári úr sza­vára még csak meg se kérdezett, szóba se álltak velünk s egyszerre oda lett a képtár, színház, vágóhíd és kórház, mert hát Fári az Istennek se engedi ezt másnak megcsi­nálni. Ő pedig bizonyosan nem tudja, mert hiszen még nem volt módjában, hogy ta­pasztalatait városunkon kívül öregbítse. Ez a Fári úr érdeme s ezzel dicsekszik csat­lósa Garzó Imre. S ezért ítél el engem Garzó Imre, a ki a lélek élettanához adalé­kokat is ir, hogy én városomnak hasznára akartam s akarok lenni. Ami pedig szereplésemet mint a Vá­sárhelyi Híradó felelős szerkesztője illeti, szintén nyugodtan merem a közönség ítélete alá bocsátani. Mindazért, ami lapom­ban eleddig megjelent, helyt álltam és állok. Az bizonyos, hogy keztyűs kézzel a klikk tagjait nem simogattam, mert hiszen lapom megindításakor éppen Garzó Imre volt az, aki lapom ellen kirohant. Elkeserített az, hogy éppen azon az oldalon, ahol tulajdon­képpen a város javán kellene munkálkodni, nem tapasztalható egyéb, mint önzés, elke­seredett, de a városi ügyekben meg nem en­gedett pártpolitika. A klikk név alatt össze­akaszkodott érdekcsoport egyebet sem tesz, mint a város nyakán ül és a saját emelke­désén és önző hasznán munkálkodik. Ez el­len küzdök és küzdünk és fogunk küzdeni, meg nem tántoríttatva sem fenyegetésektől, sem leleplezéssel való ijesztgetésektől. Hiába ír Garzó Imre, a nagy lélekismerő és er­­kölcsbíró mérhetetlen sok közéleti tény­czik­­ket, nekem csak az a válaszom, hogy a sa­ját házuk előtt söpörjön. Egyébként­, amilyen joga van Garzó Imrének, hogy a szövetkezet lapjában mások közéleti szereplését elbírálja, éppen olyan Fantazmagória. A „Vásárhelyi Híradó“ eredeti tárczája. Nagy és nehéz gyakorlatról jöttünk haza, már volt vagy négy óra, amikor a legénység a párolgó csajkák elé ülhetett, hogy mohó étvágygyal elfogyaszthassa déli menázsiját. A szakácsnak akadt dolga, alig győzte, pedig három órára volt az ebéd ideje, azelőtt való napon a napi parancsban meghatározva. De hát egy pár „herstellt“­­jel, amelylyel nem számoltak, meghosszab­bodott a gyakorlat. Fáradtan hu­lt le min­denki, az egyszerű, de tiszta vaságyakra; alig hogy leverték magukról az út piszkos porát, Morpheusnak sok karja lehet, mert nem telt bele egy negyed óra, már aludt az egész kaszárnya. Mi a tiszti „messzébe“ vonultunk, le­gényeinkkel megtisztogattattuk magunkat, tiszta, száraz fehérneműt váltottunk, és a patkó alakra terített asztal körül foglaltunk helyet. Jól esett ezredesünk figyelmessége, mely minden egyes teríték elé egy jégbe hűtött „sprinczczert“ tétetett. Javában folyt a lefolyt gyakorlat egyes fázisainak megbe­szélése, a­mikor egyszerre nyílik az ajtó, és belép az ezredes. Magas, vállas alak, igen elegáns katonás tartásu­, jóságos öreg úr, a­ki inkább atyja volt az ezred tiszti­karának, mint rettegett ezredese. Persze, mind felállottunk, s könnyed meghajtás után ismét asztalhoz ültünk, hogy az időközben már felszolgált párolgó levesből kivegyük a magunk részét. Jól esett, hogyne, hisz reggel három órakor keltünk fel, mert már négykor volt kivonulás, s a ki tudja katonáék rendjét az tisztában van azzal is, ha négyre van a ki­vonulás elrendelve, háromkor hajnalban már talpon van a kaszárnya. Mindazonáltal vígan voltunk az ebéd alatt, az ezredes és a mellette ülő törzs­tisztek szívesen mulattak el, egy-egy baj­társ kisebb botlásán . . . mondhatom nem ér­dektelen egy ilyen társaság, a­mint mind­egyik a köteles tisztelettudás határán belül valódi bajtársi pajtáskodás közepette, majd komoly sakfejtegetéseivel, majd pedig humo­ros incselkedéssel igyekszik az unalom ör­dögével megbirkózni. Fekete kávé után az ezredes „Mahl­­zeit“-et kívánva, visszavonult, utána a törzs­tisztek és lassan-lassan kiürült a tág tiszti étkező és a kövér ábrázatú szakácsnő meg az ordonáncz vették kezelésbe az ételmara­dékokat, meg a termet, melyet seprőkkel, vizes kannákkal alaposan megkezeltek. Nyugalomra tértünk hát mi is, oly jól esett, előtte való napon, éjjel társaságban voltunk, a főjegyzőjék adtak valami házi­bál félét, csak úgy éjfél tájt vetődtünk haza felé, három órakor már talpon voltunk, ez sok egy magyarnak, utóvégre is Morpheus­nak is kell adózni .... elnyomott az álom. Ah, az álom. Mily édes érzés, a fá­radt test megpihen, feledve minden gond, minden bánat, az sorra veszi a közelmúlt történeteit, zagyva összevisszaságban, édes kéjjel érezett .... ah az álom. Eszembe jutott az a sok bál, az a töméntelen mulatság, amelyen egy ilyen fiatal, hadnagynak keresztül kell mennie. A fényesen kivilágított termek, a sok díszes egyenruha, a kivágott fehér és színes toi­­lettek, az a ragyogó szépségű asszonysoka­­dalom, kápráztató a maga összességében, csoda-e ha az ilyen magamfajtájú fiatal had­nagyocska elveszti néha napján a szivét... a szivét, mondom . . . vigyáztam reá, jó ba­rátom volt Amor Istenke, aki a minden szi­vek leghatalmasabb disponense és megfo­gadtam az ő tanácsát, ha szavaltam is sze­relemről, egész szivemet sohasem adtam oda. Egy szép nap kora reggelen, éppen gyakorlat előtt voltunk, mialatt szolgám a b­eámat főzte, asztalomon mesés rendetlen­ség uralgott, kivettem a szívemet, olyan he­lyes kis jószág is az, forgattam jobbra is balra is. Mint kis gyermek a játékszerrel, úgy bántam a szívemmel, akkor még együtt volt a szívem, nem hiányzott belőle egy szemernyi sem, élesre fent kardommal addig simogattam, míg kedvem kerekedett felda­rabolni őt. Oly szépen, oly nyugodtan tűrte bármit is cselekedtem vele. Nem tudom, hány darabra oszthattam, de igen nagyon sok kis részecskére hullott, szét, alig tudtam megint összeállítani, ró­­zsalánczczal kötöttem össze. A kis lánczocs­­kákat pedig egy erős végbe fogtam össze, úgy tettem vissza a szívemet helyére, de elég elővigyázó voltam, a láncz végét jól megerősíteni, hogy az elválaszthatlanul ma­radjon ott meg. Pillangó módra kerültem egyik mulat­ságból a másikba, egyik bál a másikat vál­totta fel. Tánczoltam, kurizáltam, mutattam, vallottam rettenetes sokat. Fiatal az ember és szerelmes. Hány kis­lánynak adtam a szívemből, Isten a megmondhatója. Sokáig kitartott a szívemből, sok részre osztottam. Egy szép napon este, társaságban egy re­mek szép leány mellé kerülök, szürcsölget­jük a theát, mely aztán teljesen feleslege­sen befű­tött, amúgy isten igazában. Adva van egy szép leány, egy fiatal hadnagyocs­ka, thea-estély, sokáig együttlét, nem nagy probléma-fejtegető tehetség kell ahhoz, hogy

Next