Vasárnapi Hírek, 1989. július-december (5. évfolyam, 27-53. szám)
1989-11-12 / 46. szám
Kíváncsi versolvasók Arra a kérdésre, hogy ki olvas ma verseket, kézenfekvő a válasz: senki. Kár, hogy ilyen kézenfekvő — az okok után kutatva az ember legelőbb ebbe az olcsó természetességbe ütközik. A versek, a költészet visszaszorításában ugyanis a felületes közhiedelemnek és a kulturált, de szintén felületes okoskodásnak is szerep jutott. Félművelt fő- és mellékfoglalkozású irodalmárok, a kultúrszociológia világnézettől mentes munkásai terjesztik ezt a vélekedést, amely persze nem alaptalan, de a felemás tünetgyűjtemények sorolása általában többet árt, mint használ. Mára szinte közmegegyezés alakult ki a könyvkiadásban a szerkesztők és terjesztők között, hogy verseskönyveket nem lehet kiadni, mert a köteteket nem lehet eladni, nem kell az embereknek. Maga a költészet is válságban van, nincsenek markáns művek, a mai versek nem képesek válaszolni a kor mai kérdéseire. Túl azon, hogy az ilyesféle vélekedések valótlanok, túl azon, hogy a kiadást nem szabhatja meg az eladás, jellegzetesen demagóg, s így persze antidemokratikus jelenségeket pártol ez az érvelés. Visszatetsző, ha azok panaszkodnak az emberek ízlésére, akik éppen formálják azt, és éppen akkor hivatkoznak a sekélyességre, amikor szolgálatába állnak. Visszatérve az eredeti kérdésre, hogy ki olvas ma verseket — én azt remélem, másféle válasz is adható. Megpróbálkozom egy változat megfogalmazásával. Az olvas ma verseket, aki kíváncsi, és nemcsak arra, hogy ki lesz a köztársaság elnöke és mennyibe kerül az országnak a világkiállítás nevű új, megalomán csapda. Aki az ember belső történetére is kíváncsi és érzéseinek is szeretne nevet adni. Aki az egész világra tekint, a társadalmira és kozmikusra egyszerre, és a mindennapok ezer meg ezer tárgyias ténye között botladozva is eszébe jut újra meg újra: ki vagyok én, milyen vagyok és miért, mi a részem a létezésben. S mindez nem holmi fennköltséggel, ünnepi elvontságban, hanem egészen közönségesen, olyan közvetlenséggel és komolysággal, ahogyan egy darab kenyérért nyúl az ember. Az olvas ma verseket, aki nemcsak válaszokat keres kíváncsi kérdéseire, hanem a kérdésekben is örömét leli, akit nemcsak a végcél izgat, hanem az út, tehát megint csak az egész, az együtt, az egyszerre — aki képes a csodálkozásra, vagy védeni szeretné ezt a képességét. Horgas Béla Dodó szeme csillogott a Színész lesz scsőrmester A főisikolán volt aki megkérdezte, nem változtat-e nevet. De ő úgy döntött, megtartja az eredetit, a Jászai Lászlót, csak hát elé biggyesztve három betűt, ifj. Így illik ez, ha valaki az apját követi, aki már több mint három évtizede ismert színész. Jászai László, a veszprémi Petőfi Színház művésze, ifj. Jászai László a Színház és Filmművészeti Főiskola harmadéves növendéke, Horvai István és Kapás Dezső tanítványa. — Nem nyomasztó a pályakezdő színésznek a Jászai név? Nemcsak az édesapjára gondolok, hanem arra is, hogy tovább viszi Jászai Mari örökségét. — A dédnagyapám testvére volt. Képeit, érmékeit apám őrzi veszprémi lakásában. Nem akarok nevet változtatni, de nem szeretnék szégyent hozni őseimre, sem Jászai Marira, sem az apámra. — Könnyű volt ezzel a névvel bejutni a főiskolára? — Amikor elérkezett a pályaválasztás ideje, mivel szeretek barkácsolni, úgy gondoltam, faipari szakközépiskolába megyek. Fiam neked gimibe kell járni — mondta apám —, és én ott kezdtem tanulni. Megkértek, hogy szavaljak, felléptem iskolai ünnepélyeken és úgy döntöttem, jelentkezem a főiskolára. Apám le akart beszélni, figyelmeztetett, hogy ha százszor születne újra, nem lenne még egyszer színész. De hozzátette, mégsincs más az életben, amit csinálna. Bevallom, nem voltam jó tanuló. Főleg a matek ment rosszul. Az állatokat imádtam. Apa segített felkészülni a főiskolára és intett, hogy kell egy öltöny is, amiben odamegyek a felvételire. Apám fiatalkori ruháját alakíttattuk át és szörnyen zavarba jöttem, mert a főiskolán mindenki farmerben jelent meg. A vizsgabizottság is nyugtatgatott, hogy lazítsam meg a nyakkendőmet. Azzal együtt a második rostán kiestem. Beiratkoztam (M. Nagy Péter febr.) Gór Nagy Mária színiiskolájába és elmentem az állatkertbe madárházi őrnek. Csőrmesternek kereszteltek el. Volt egy kedvencem, egy koronás galamb, aki Dodó névre hallgatott, jóban voltunk, mert csipegethetett az uzsonnámból. Én ott is készültem a főiskolára és mondtam a monológokat Dodónak. Csillogott a szeme. Ő volt az én első közönségem. Aztán a második felvételi sem sikerült, pedig már farmerbenmentem. A harmadik rostavizsgánál buktam el. Akkor a Nemzeti Színház Stúdiójába iratkoztam be. Harmadszorra sikerült bejutnom a főiskolára. — A Kőszívű ember fiai Richárd szerepében ma már a közönség is megismerhette. Sikerrel mutatkozott be az Arany János Színház társulatának előadásában. — Horvai tanár úr egyszer felolvasott a főiskolán egy levelet, hogy Baradlay Richárd szerepére főiskolás fiút keresnek. Boldog voltam, amikor Meczner János és Korcsmáros György engem választott. Csak kár, hogy ritkán megy a darab, hiszen az együttes most a József Attila Színházban „társbérlő”. Pedig olyan jó színpadon, lenni... ■■ Sebes Erzsébet 1989. NOVEMBER 12., VASÁRNAP Határ Győző hazatért Eldugva megtűrt művek Holnap, hétfőn ünnepli 75. születésnapját az 1956 vége óta Angliában élő magyar író, költő, publicista: Határ Győző. Ezekben a hetekben szerte az országban — például Pécsett a Művészetek Házában ma, november 12-én délelőtt 10 órakor, a Jelenkor-matiné keretében — találkozik olvasóival, diákokkal, kortársaival. Az elmúlt hetet a fővárosban töltötte. Csütörtökön a Kossuth Klubban számos hallgatója, sok fiatal, megannyi neves magyar író, költő és irodalmár ült a székeken. Hallatlanul finom és különleges eleganciával érkezett a terembe, s hallgatta, amit róla tartanak az irodalmárok, s ahogyan műveit mondják a színészek. Egyre azt figyeltem, mi ül ki az arcára, mi tükröződik szemeiben. De az óvó nagy bajusz, a huncut kék szemek megőrizték Határ Győző talányosságát. Idén februárban pár napot már Magyarországon töltött, azonban a Vasárnapi Hírekben közreadott akkori beszélgetésünkkor nyomatékosan kijelentette, hogy tekintsem úgy, mintha nem is járt volna itthon. Csak Weöres Sándor temetésére érkezett Budapestre. — Miért volt akkor ez a szigor? — Nagyon konok, nyakas ember vagyok — be kell vallanom —, s feltettem magamban, hogy addig nem látogatok haza, amíg öt nagy könyvem közül valamelyiket ki nem adják. Most a Golghelogi című drámaciklusom már a nyomdában van, lapjait hajtogatják, nemsokára kötik, s talán mielőtt visszarepülök Angliába, már olvasóim kezébe is kerülhet belőle néhány példány, így most már nemcsak mellékes, apró írásaimat jelentetik meg, hanem jelentős művemet is. Remélem, hogy az a rendszer, amely iparkodott eldugva tolerálni a nyugaton élő magyar irodalom képviselőinek bemutatását, háttérbe szorul, és nem lesz képes megakadályozni, hogy ez a nagyközönség elé kerülhessen. A Golghelogi az Úr születése utáni 1000. évben játszódik. A címszereplő egy vízimolnár fia, aki kalandos életében egyre megkísérti a bűnt, s végül mégis angyallá változik. E könyve 1976-ban jelent meg, s egyike azoknak, amely Határ Győző második írói életének darabja. Második, írom, hiszenkétböröndnyi elkobzott könyvet temetett be a lebombázott Hadik laktanya. Horthy börtönéből szabadulva újrakezdett riói életének első könyve a 33 éves korában megjelent Heliane volt, s annak megjelenése után újra elvesztette jogát a „megjelenéshez”. Határ megismerkedett Rákosi börtöneivel is, mígnem 1956 végén Angliába emigrált. „Megültem börtöneid Magyarország, és már nincs türelmem hozzád... — írja. Azóta munkáit külföldi kiadók jelentették meg eltekintve pár, kisebb jelentőségű írásától, amelyet itthon is olvashattunk. Az író úgy fogalmazott, hogy jól tudja, olvasótábora igen kicsi, de exkluzív. Kiadott vagy harminc kötetet, ez hoszszában legalább 113 centit tesz ki, s jó esetben ötven év kell ahhoz, hogy munkái bekerüljenek a magyarországi irodalomkedvelők olvasmányélményei közé. — Kapott-e visszajelzést arról, hogy kik olvassák munkáit? — Amíg Magyarországgal semmiféle kapcsolatot nem lehetett tartani, kizárólag az Amerikában és Európa más országaiban élő magyarokra támaszkodhattam. Sokan hozzám szegődtek körútjaim során, s tőlük sok visszajelzést kaptam. Jó ideje azonban Magyarországról is fölkeresnek levélben, telefonon, személyesen. „Igyekvő szívvel, lélekkel, lelkem egész igyekezetével iparkodom belenyugodni, hogy soha ne tudjam meg, ez az én kis takaros ouvre-om, ami utánam marad, melyik létmódban lesz majd végezettel, elfonnyad-e a tehetség hervatag állapotában és alápereg, vagy pedig felkap a ténylegesség, a tevőlegesség táltos határa, és mint valós mennyiség és egész szám belefoglaltatik a magyar irodalom corpusába. Mire ez kiderül, mindnyájótok elől elszagolom a föld ibolyáit” — ekképpen fejezte be az utolsó szó jogán Határ Győző első nyilvános találkozását a közönséggel a Kossuth Klubban. — Nem titok, hogy néhány napja, amikor megérkezett, tele volt kétségekkel, igen hektikusnak értékelte a hazatérte körüli dolgokat. Mi történt azóta? — Találkozóról találkozóra szaladok, naponta négy-öt randevúm van, írótársaimat, régi barátaimat látogatom meg, de sok fiatal íróval is fölvettem a kapcsolatot. Elsősorban azokkal, akik elküldték munkáikat nekem. Sok magyar író könyvéről írtam, mondtam recenziót. Talán jövőre megjelenik egy 800 oldalas könyvem, amely vagy száz új magyar műről írt recenziómat tartalmazza majd. Ez a hektikus állapot azért is van, mert mégiscsak először térhetem haza. Bízom abban, hogy a jövőben rendszeresebben és hosszabb időre utazhatok majd Magyarországra, s fővárosi színházak is műsorukra tűzik drámáimat. Elsőként Határ Győző kapta az új kitüntetést, a Magyar Köztársaság Babérkoszorúval ékesített csillagrendjét. Tudom, nem számított semmilyen állami kitüntetésre, a Magyar Írók Szövetségének meghívására, könyve kiadására saját költségén érkezett haza. — Mit tart arról, hogy kitüntették? — Nagyon megtisztel, elfogadtam, de egy megszorítással: megőrzöm halálig, akkor majd érvényerőre lép, jogos lesz, addig hadd élem az életem úgy, ahogy eddig éltem, jutalmazhatatlanul! Bogyay Katalin : ... (Kovács István felv.) Határ Győző, Cseres Tibor és Mészöly Dezső a Kossuthklubban A levelezőlapon, amelyet a napokban kaptam, csak ennyit kérdezett az olvasó: „Látott már ön szemüveges angyalt?” Nem is csak kérdés volt ez, hanem egy kicsit felelősségrevonás is. A múltkorjában azt írtam ugyanis egy énekkarról, hogy olyanok voltak a tagjai, akár a sejtelmes fényben felröppenő angyalok, meg megcsillant a szemüvegkeret is a kislányok szemén ... Hát erre érkezett a kérdés, láttam-e már szemüveges angyalt? Mert ugye, köztudomású, hogy az angyalok nem viselnek szemüveget. Rajzolnak nekik hatalmas galambszárnyat, szőkén lobogó hajat, bokáig érő fehér ruhát, selymeset, csillogót, fénykoszorút fejük körül, de szemüveget soha. Lehet, hogy amikor divatba jöttek az angyalábrázolások, még nem is volt szemüveg. De miért ne hordhatnának az angyalok is szemüveget? Ezeknek a modern angyaloknak már szárnyakat sem rajzolnak, glóriájuk sincs, legyen szemüvegük legalább. Hogy miért kardoskodom én emellett? Elmondom. Az unokám, a kis Szandra a napokban arról panaszkodott, hogy olvasás közben megfájdul a feje, és enyhén könnyezik a szeme. Nosza, vitte a mamája a szemorvoshoz, aki megállapította, hogy szemüveget kell használnia az olvasáshoz. A kislány szomorúan vette tudomásul. „Nagyapa, hogy nézek majd ki szemüveggel az orromon?” — bújt hozzám pityeregve. „Ezután én nem is kosárlabdázhatok az iskolában? ...” Vigasztalni kezdtem. Azt állítottam, hogy szemüveggel szinte élvezet az olvasás. Nekem is szemüvegem van. Meg, hogy az most nagy divat A lányoknál különösen. Hogy nemtud majd kosárlabdázni? Ugyan, kit érdekel az ilyesmi?... Észrevettem közben, hogy nem nagyon sikerült megvigasztalnom. Gyengécskék az érveim. Valami határozottabbat kell állítanom, ,meg kell vele okvetlenül kedveltetnem a szemüveget, mert egy hét múlva elkészíti az Ofotért. Már ki is választotta a keretet. „Nekem a kék jól megy a szőke hajamhoz. Kék keretet választottam. És kissé szögleteset. Mit gondolsz nagyapa, milyen leszek a szemüveggel?” „Jaj de örülök neki!Hiszen manapság a szemüveg a legnagyobb divat. Sőt, mondhatnám: hóbort!” — hazudtam kapva az alkalmon, s elmondtam, hogy Amerikában például olyanok is szemüveget hordanak, akik különben remekül látnak, s szemüvegre nem is volna szükségük. Készülnek divatos szemüvegek délelőttre, déli találkákra, esti sétára, színházba járásra, hangversenyre, táncra, sportra. Ez nagyon egészséges viselet és mindenkinek csak ajánlani lehet. Védi a szemet, értelmessé varázsolja az arcot, ugyanakkor sejtelmessé, titokzatossá, kifürkészhetetlenné a tekintetet, s emiatt főleg a lányoknak érdemes szemüveget hordaniuk. „Ha én lány volnék, bizonyára lenne több tucat szemüvegem. Vannak már olyan keretek is, amelyek töprengővé varázsolják az arcot, vannak olyanok, amelyek rideggé, elutasítóvá. No mármost, ha jön egy udvarló, akkor nem kell azon töprengenünk, hogyan rázzuk le vagy hogyan édesgessük magunk mellé. Az erre alkalmas szemüveg megteszi. Hát nem nagyszerű?...” Mondtam, csak mondtam, mindezt persze vigasztalásnak szánva. Be kell vallanom: összevissza hazudoztam, csakhogy megvigasztaljam egyetlen kis unokámat, s elviselhetővé tegyem számára a szemüvegviselést. Azt is közöltem: úgy tudom, törvény is készül, amely intézkedik majd, hogy olvasni nem is szabad senkinek szemüveg nélkül. S ez elhihető, hiszen manapság annyi törvény készül. Mondtam azt is, hogy manapság az angyalok is szemüveget hordanak, így került sor arra a jellemzésre az énekkarról. Angyalok szemüveggel. Nem rossz. Végül a napokban elkészült a keret, benne az üveg, s elment érte a kisunokám, hogy hazahozza. Nem szólt róla, de az egész család tudta. Izgalom és szívdobogás. Lestük, mikor próbálja fel. Én olvasást színlelve ültem vedlett fotelemben, s lopva fel-felpillantottam. Szandra a tükör elé perdült, próbálgatta a szemüveget, forgolódott, közben grimaszokat vágott, a haját igazgatta, mosolygott, durcáskodott. Arca közben kipirult, s örömmel láttam, hogy tetszik neki a szemüveg. Azt hiszem, örökre megőrzöm magamban ezt a képet a tükör előtti első szemüvegpróbáról. És válaszul most én kérdezhetem a levélírótól: „Látott ön már szemüveges angyalt?” Mert én igen. Előzetes A rémület éjszakája Amerikai film. Rendezte: John Carpenter. Gyermekkorunkban gyakorta fordult elő, hogy testvérünk vagy pajtásunk, a pincelabirintusban vagy a padlás gerendái között behúzódott egy kiszögellés mögé... Tudtuk, hogy ott van, tudtuk, hogy egyszer csak valahonnét előtoppan, és azt mondja: „Bükk!” Tudtuk — mondom —, biztosan számítottunk rá, és mégis, amikor egyszer csak elénk penderült, megijedtünk. Valahogy így voltam A rémület éjszakája című filmmel is. Szinte kockáról kockára ki lehetett következtetni, hogy mi fog történni, s mégis, ahogy a dolog megtörtént, az ijesztő volt. A „rémület éjszakája” egyébként a mindenszentekről halottak napjára virradó éjszaka. A történet dramaturgiája csehovi. Ha a film első jeleneteiben egy elmebeteg megszökik a gyógyintézetből, akkor előbb-utóbb — akárcsak az első felvonásiban falon függő puska — gyilkolni fog. Ez be is következik, de erről ne többet. Akinek nem elegendők a mindennapok ijesztései, az nézze meg John Carpenter filmjét, és borzongjon rajta kedve szerint. Láthatja — többek között — Jamie Lee Curtis művésznőt, aki nem más mint kedvencünk, Toni Curtis tehetséges leánya. (morvay) Liz Taylor ajánlata kezdje kivel... Egyre nagyobb zavarban van mostanában az olvasó. Elárasztanak minket azokkal a könyvekkel, amelyekhez régebben csak csepegtetve jutottunk hozzá, a világsztárok memoárjaival. A legújabbról a szépséges és legendás hírű Elizabeth Taylor tekint ránk révedező szemmel, s ötvenen túl is gyönyörűen. Nem egyedül voltam, aki lapozgatás nélkül letettem érte a 140 forintot. Bosszúság akkor ért, amikor olvasni kezdtem a Kövéren — soványan, boldogan című 338 oldalas könyvet. Mert ebben csak I.iz életéről, pályájáról, művészetéről esik, kevés szó, azaz a képekkel együtt 120 oldalnyi. A többi fogyókúrarectpt. Szó esik arról, kell ehhez egy kis jutalom, biztatás, mérleg, hatalmas tükör és persze túl kell tenni magunkat a nagy rablásokon. Hát azért ez nem olyan újdonság. De Liz témnagyakorlatai sem, a vállkörzés, vagy a hasizom-erősítés. S aztán jön a nagy szenzáció, az 50 különleges fogyókúrarecept. A reggeli kezdődhet két kiwivel, az ebéd lehet hideg ráksaláta, a vacsora pedig egy 10-18 dekás roston sült galamb, örülünk, hogy ezt megtudtuk, mert mindehhez nálunk igazán nem nehéz hozzájutni. De egy biztos, hogy aki ezért a könyvért — amely a Zeneműkiadó újdonsága — kifizette a pénzt, mérgében megkezdte a fogyókúráit. (i. e.)