Vasárnapi Hírek, 1989. július-december (5. évfolyam, 27-53. szám)

1989-11-12 / 46. szám

Kíváncsi versolvasók Arra a kérdésre, hogy ki olvas ma verseket, kézen­fekvő a válasz: senki. Kár, hogy ilyen kézenfekvő — az okok után kutatva az ember legelőbb ebbe az olcsó természetességbe ütkö­zik. A versek, a költészet visszaszorításában ugyanis a felületes közhiedelemnek és a kulturált, de szintén felü­letes okoskodásnak is szerep jutott. Félművelt fő- és mellékfoglalkozású irodalmárok, a kultúrszociológia vi­lágnézettől mentes munkásai terjesztik ezt a vélekedést, amely persze nem alaptalan, de a felemás tünetgyűjte­mények sorolása általában többet árt, mint használ. Má­ra szinte közmegegyezés alakult ki a könyvkiadásban a szerkesztők és terjesztők között, hogy verseskönyveket nem lehet kiadni, mert a köteteket nem lehet eladni, nem kell az embereknek. Maga a költészet is válságban van, nincsenek markáns művek, a mai versek nem ké­pesek válaszolni a kor mai kérdéseire. Túl azon, hogy az ilyesféle vélekedések valótlanok, túl azon, hogy a kiadást nem szabhatja meg az eladás, jellegzetesen demagóg, s így persze antidemokratikus jelenségeket pártol ez az érvelés. Visszatetsző, h­a azok panaszkodnak az emberek ízlésére, akik éppen formál­ják azt, és éppen akkor hivatkoznak a sekélyességre, amikor szolgálatába állnak. Visszatérve az eredeti kérdésre, hogy ki olvas ma ver­seket — én azt remélem, másféle válasz is adható. Megpróbálkozom egy változat megfogalmazásával. Az olvas ma verseket, aki kíváncsi, és nemcsak arra, hogy ki lesz a köztársaság elnöke és mennyibe kerül az országnak a világkiállítás nevű új, megalomán csapda. Aki az ember belső történetére is kíváncsi és érzéseinek is szeretne nevet adni. Aki az egész világra tekint, a társadalmira és kozmikusra egyszerre, és a mindenna­pok ezer meg ezer tárgyias ténye között botladozva is eszébe jut újra meg újra: ki vagyok én, milyen vagyok és miért, mi a részem a létezésben. S mindez nem hol­mi fennköltséggel, ünnepi elvontságban, hanem egészen közönségesen, olyan közvetlenséggel és komolysággal, ahogyan egy darab kenyérért nyúl az ember. Az olvas ma verseket, aki nemcsak válaszokat keres kíváncsi kérdéseire, hanem a kérdésekben is örömét le­li, akit nemcsak a végcél izgat, hanem az út, tehát me­gint csak az egész, az együtt, az egyszerre — aki ké­pes a csodálkozásra, vagy védeni szeretné ezt a ké­pességét. Horgas Béla Dodó szeme csillogott a Színész lesz s­­csőrmester A főisikolán volt aki megkérdezte, nem változ­tat-e nevet. De ő úgy dön­tött, megtartja az eredetit, a Jászai Lászlót, csak hát elé biggyesztve három­ be­tűt, ifj. Így illik ez, ha valaki az apját követi, aki már több mint három év­tizede ismert színész. Já­szai László, a veszprémi Petőfi Színház művésze, ifj. Jászai László a Szín­ház és Filmművés­zeti Főis­kola harmadéves növendé­ke, Horvai István és Kapás Dezső tanítványa. — Nem nyomasztó a pálya­kezdő színésznek a Jászai név? Nemcsak az édesapjára gon­dolok, hanem arra is, hogy tovább viszi Jászai Mari örök­ségét. — A dédnagyapám testvére volt. Képeit, érmékeit apám őrzi veszprémi lakásában. Nem akarok nevet változtatni, de nem szeretnék szégyent hozni őseimre, sem Jászai Marira, sem az apámra. — Könnyű volt ezzel a név­vel bejutni a főiskolára? — Amikor elérkezett a pá­lyaválasztás ideje, mivel sze­retek barkácsolni, úgy gondol­tam, faipari szakközépiskolá­ba megyek. Fiam neked gimi­­be kell járni — mondta apám —, és én ott kezdtem tanulni. Megkértek, hogy szavaljak, fel­léptem iskolai ünnepélyeken és úgy döntöttem, jelentkezem a főiskolára. Apám le akart beszélni, figyelmeztetett, hogy ha százszor születne újra, nem lenne még egyszer színész. De hozzátette, mégsincs más az életben, amit csinálna. Beval­lom, nem voltam jó tanuló. Főleg a matek ment rosszul. Az állatokat imádtam. Apa segített felkészülni a főiskolá­ra és intett, hogy kell egy öl­töny is, amiben odamegyek a felvételire. Apám fiatalkori ruháját alakíttattuk át és szörnyen zavarba jöttem, mert a főiskolán mindenki farmer­ben jelent meg. A vizsgabi­zottság is nyugtatgatott, hogy lazítsam meg a nyakkendő­met. Azzal együtt a második rostán kiestem. Beiratkoztam (M. Nagy Péter feb­r.) Gór Nagy Mária színiiskolá­jába és elmentem az állatkert­be madárházi őrnek. Csőrmes­­ternek kereszteltek el. Volt egy kedvencem, egy koronás galamb, aki Dodó névre hall­gatott, jóban voltunk, mert csi­­pegethetett az uzsonnámból. Én ott is készültem a főisko­lára és mondtam a monológo­kat Dodónak. Csillogott a sze­me. Ő volt az én első közön­ségem. Aztán a második fel­vételi sem sikerült, pedig már farmerben­­mentem. A harma­dik rostavizsgánál buktam el. Akkor a Nemzeti Színház Stú­diójába iratkoztam be. Har­madszorra sikerült bejutnom a főiskolára. — A Kőszívű ember fiai Richárd szerepében ma már a közönség is megismerhette. Sikerrel mutatkozott be az Arany János Színház társula­tának előadásában. — Horvai tanár úr egyszer felolvasott a főiskolán egy le­velet, hogy Baradlay Richárd szerepére főiskolás fiút keres­nek. Boldog voltam, amikor Meczner János és Korcsmá­­ros György engem válasz­tott. Csak kár, hogy ritkán megy a darab, hiszen az együt­tes most a József Attila Szín­házban „társbérlő”. Pedig olyan jó színpadon, lenni... ■■ Sebes Erzsébet 1989. NOVEMBER 12., VASÁRNAP Határ Győző hazatért Eldugva megtűrt művek Holnap, hétfőn ünnepli 75. születésnapját az 1956 vége óta Angliában élő magyar író, költő, publicista: Határ Győző. Ezekben a hetekben szerte az országban — például Pécsett a Művészetek Házában ma, november 12-én délelőtt 10 órakor, a Jelenkor-matiné keretében — találkozik olvasóival, diákok­kal, kortársaival. Az elmúlt hetet a fővárosban töltötte. Csütörtökön a Kos­suth Klubban számos hallgatója, sok fiatal, megannyi neves magyar író, költő és irodalmár ült a székeken. Hallatlanul finom és külön­leges eleganciával érkezett a terembe, s hallgatta, amit ró­la tartanak az irodalmárok, s ahogyan műveit mondják a színészek. Egyre azt figyeltem, mi ül ki az arcára, mi tükrö­ződik szemeiben. De az óvó nagy bajusz, a huncut kék szemek megőrizték Határ Győ­ző talányosságát. Idén februárban pár napot már Magyarországon töltött, azonban a Vasárnapi Hírek­ben közreadott akkori beszél­getésünkkor nyomatékosan kijelentette, hogy tekintsem úgy, mintha nem is járt vol­na itthon. Csak Weöres Sán­dor temetésére érkezett Buda­pestre. — Miért volt akkor ez a szi­gor? — Nagyon konok, nyakas ember vagyok — be kell val­lanom —, s feltettem magam­ban, hogy addig nem látoga­tok haza, amíg öt nagy köny­vem közül valamelyiket ki nem adják. Most a Golghelogi című drámaciklusom már a nyomdában van, lapjait hajto­gatják, nemsokára kötik, s ta­lán mielőtt visszarepülök Ang­liába, már olvasóim kezébe is kerülhet belőle néhány pél­dány, így most már nemcsak mellékes, apró írásaimat je­lentetik meg, hanem jelentős művemet is. Remélem, hogy az a rendszer, amely iparko­dott eldugva tolerálni a nyu­gaton élő magyar irodalom képviselőinek bemutatását, háttérbe szorul, és nem lesz képes megakadályozni, hogy ez a nagyközönség elé kerül­hessen. A Golghelogi az Úr születé­se utáni 1000. évben játszódik. A címszereplő egy vízimolnár fia, aki kalandos életében egy­re megkísérti a bűnt, s végül mégis angyallá változik. E könyve 1976-ban jelent meg, s egyike azoknak, amely Határ Győző második írói életének darabja. Második, írom, hiszen­­kétböröndnyi elkobzott köny­vet temetett be a lebombázott Hadik laktanya. Horthy bör­tönéből szabadulva újrakez­dett riói életének első könyve a 33 éves korában megjelent Heliane volt, s annak megje­lenése után újra elvesztette jo­gát a „megjelenéshez”. Határ megismerkedett Rákosi börtö­neivel is, mígnem 1956 végén Angliába emigrált. „Megültem börtöneid Magyarország, és már nincs türelmem hozzád... — írja. Azóta munkáit kül­földi kiadók jelentették meg eltekintve pár, kisebb jelentő­ségű írásától, amelyet itthon is olvashattunk. Az író úgy fogalmazott, hogy jól tudja, olvasótábora igen kicsi, de exkluzív. Kiadott­ vagy harminc kötetet, ez hosz­­szában legalább 113 centit tesz ki, s jó esetben ötven év kell ahhoz, hogy munkái bekerül­jenek a magyarországi iroda­lomkedvelők olvasmányélmé­nyei közé. — Kapott-e visszajelzést ar­­­ról, hogy kik olvassák mun­káit? — Amíg Magyarországgal semmiféle kapcsolatot nem le­hetett tartani, kizárólag az Amerikában és Európa más országaiban élő magyarokra támaszkodhattam. Sokan hoz­zám szegődtek körútjaim so­rán, s tőlük sok visszajelzést kaptam. Jó ideje azonban Ma­gyarországról is fölkeresnek levélben, telefonon, személye­sen. „Igyekvő szívvel, lélekkel, lelkem egész igyekezetével iparkodom belenyugodni, hogy soha ne tudjam meg, ez az én kis takaros ouvre-om, ami utánam marad, melyik lét­módban lesz majd végezettel, elfonnyad-e a tehetség her­­vatag állapotában és alápereg, vagy pedig felkap a tényle­gesség, a tevőlegesség táltos határa, és mint valós mennyi­ség és egész szám belefoglal­­tatik a magyar irodalom cor­pusába. Mire ez kiderül, mind­­nyá­jótok elől elszagolom a föld ibolyáit” — ekképpen fe­jezte be az utolsó szó jogán Határ Győző első nyilvános találkozását a közönséggel a Kossuth Klubban. — Nem titok, hogy néhány napja, amikor megérkezett, te­le volt kétségekkel, igen hek­­tikusnak értékelte a hazatérte körüli dolgokat. Mi történt azóta? — Találkozóról találkozóra szaladok, naponta négy-öt randevúm van, írótársaimat, régi barátaimat látogatom meg, de sok fiatal íróval is fölvettem a kapcsolatot. Első­sorban azokkal, akik elküld­ték munkáikat nekem. Sok magyar író könyvéről írtam, mondtam recenziót. Talán jö­vőre megjelenik egy 800 olda­las könyvem, amely vagy száz új magyar műről írt recenzió­mat tartalmazza majd. Ez a hektikus állapot azért is van, mert mégiscsak először térhe­tem haza. Bízom abban, hogy a jövőben rendszeresebben és hosszabb időre utazhatok majd Magyarországra, s fő­városi színházak is műsorukra tűzik drámáimat. Elsőként Határ Győző kap­ta az új kitüntetést, a Magyar Köztársaság Babérkoszorúval ékesített csillagrendjét. Tu­dom, nem számított semmi­lyen állami kitüntetésre, a Magyar Írók Szövetségének meghívására, könyve kiadásá­ra saját költségén érkezett ha­za. — Mit tart arról, hogy ki­tüntették? — Nagyon megtisztel, elfo­gadtam, de egy megszorítás­sal: megőrzöm halálig, akkor majd érvény­erőre lép, jogos lesz, addig hadd élem az éle­tem úgy, ahogy eddig éltem, jutalmazhatatlanul! Bogyay Katalin : ... (Kovács István felv.) Határ Győző, Cseres Tibor és Mészöly Dezső a Kossuth­klubban A levelezőlapon, amelyet a napokban kaptam, csak ennyit kérdezett az olva­só: „Látott már ön szemüveges an­gyalt?” Nem is csak kérdés volt ez, hanem egy kicsit felelősségrevonás is. A múlt­­korjában azt írtam ugyanis egy ének­karról, hogy olyanok voltak a tagjai, akár a sejtelmes fényben felröppenő an­gyalok, meg­ megcsillant a szemüvegke­ret is a kislányok szemén ... Hát erre érkezett a kérdés, láttam-e már szemüveges angyalt? Mert ugye, köztudomású, hogy az angyalok nem vi­selnek szemüveget. Rajzolnak nekik ha­talmas galambszárnyat, szőkén lobogó hajat, bokáig érő fehér ruhát, selymeset, csillogót, fénykoszorút fejük körül, de szemüveget soha. Lehet, hogy amikor divatba jöttek az angyalábrázolások, még nem is volt szemüveg. De miért ne hordhatnának az angya­lok is szemüveget? Ezeknek a modern angyaloknak már szárnyakat sem rajzol­nak, glóriájuk sincs, legyen szemüvegük legalább. Hogy miért kardoskodom én emellett? Elmondom. Az unokám, a kis Szandra a napok­ban arról panaszkodott, hogy olvasás közben megfájdul a­ feje, és enyhén könnyezik a szeme. Nosza, vitte a ma­mája a szemorvoshoz, aki megállapítot­ta, hogy szemüveget kell használnia az olvasáshoz. A kislány szomorúan vette tudomásul. „Nagyapa, hogy nézek majd ki szemüveggel az orromon?” — bújt hozzám pityeregve. „Ezután én nem is kosárlabdázhatok az iskolában? ...” Vigasztalni kezdtem. Azt állítottam, hogy szemüveggel szinte élvezet az ol­vasás. Nekem is szemüvegem van. Meg, hogy az most nagy divat A lányoknál különösen. Hogy nem­­tud majd kosár­labdázni? Ugyan, kit érdekel az ilyes­mi?... Észrevettem közben, hogy nem nagyon sikerült megvigasztalnom. Gyengécskék az érveim. Valami határozottabbat kell állítanom, ,meg kell vele okvetlenül ked­­veltetnem a szemüveget, mert egy hét múlva elkészíti az Ofotért. Már ki is vá­lasztotta a keretet. „Nekem a kék jól megy a szőke hajamhoz. Kék keretet vá­lasztottam. És kissé szögleteset. Mit gon­dolsz nagyapa, milyen leszek a szem­üveggel?” „Jaj de örülök neki!­Hiszen manap­ság a szemüveg a legnagyobb divat. Sőt, mondhatnám: hóbort!” — hazudtam kapva az alkalmon, s elmondtam, hogy Amerikában például olyanok is szemüve­get hordanak, akik különben remekül látnak, s szemüvegre nem is volna szük­ségük. Készülnek divatos szemüvegek délelőttre, déli találkákra, esti sétára, színházba járásra, hangversenyre, táncra, sportra. Ez nagyon egészséges viselet és mindenkinek csak ajánlani lehet. Védi a szemet, értelmessé varázsolja az arcot, ugyanakkor sejtelmessé, titokzatossá, ki­­fürkészhetetlenné a tekintetet, s emiatt főleg a lányoknak érdemes szemüveget hordaniuk. „Ha én lány volnék, bizonyá­ra lenne több tucat szemüvegem. Van­nak már olyan keretek is, amelyek töp­­rengővé varázsolják az arcot, vannak olyanok, amelyek rideggé, elutasítóvá. No mármost, ha jön egy udvarló, akkor nem kell azon töprengenünk, hogyan rázzuk le vagy hogyan édesgessük ma­gunk mellé. Az erre alkalmas szemüveg megteszi. Hát nem nagyszerű?...” Mondtam, csak mondtam, mindezt persze vigasztalásnak szánva. Be kell vallanom: összevissza hazudoztam, csak­hogy megvigasztaljam egyetlen kis uno­kámat, s elviselhetővé tegyem számára a szemüvegviselést. Azt is közöltem: úgy tudom, törvény is készül, amely intéz­kedik majd, hogy olvasni nem is sza­bad senkinek szemüveg nélkül. S ez el­hihető, hiszen manapság annyi törvény készül. Mondtam azt is, hogy manapság az angyalok is szemüveget hordanak, így került sor arra a jellemzésre az ének­karról. Angyalok szemüveggel. Nem rossz. Végül a napokban elkészült a keret, benne az üveg, s elment érte a kisuno­­kám, hogy hazahozza. Nem szólt róla, de az egész család tudta. Izgalom és szív­dobogás. Lestük, mikor próbálja fel. Én olvasást színlelve ültem vedlett fotelem­ben, s lopva fel-felpillantottam. Szandra a tükör elé perdült, próbál­gatta a szemüveget, forgolódott, köz­ben grimaszokat vágott, a haját igazgat­ta, mosolygott, durcáskodott. Arca köz­ben kipirult, s örömmel láttam, hogy tetszik neki a szemüveg. Azt hiszem, örökre megőrzöm magamban ezt a ké­pet a tükör előtti első szemüvegpróbá­ról. És válaszul most én kérdezhetem a levélírótól: „Látott ön már szemüveges angyalt?” Mert én igen. Előzetes A rémület éjszakája Amerikai film. Rendezte: John Carpenter. Gyermekko­runkban gyakorta fordult elő, hogy testvérünk vagy pajtá­sunk, a pincelabirintusban vagy a padlás gerendái között behúzódott egy kiszögellés mögé... Tudtuk, hogy ott van, tudtuk, hogy egyszer csak valahonnét előtoppan, és azt mondja: „Bükk!” Tudtuk — mondom —, biztosan számí­tottunk rá, és mégis, amikor egyszer csa­k elénk penderült, megijedtünk. Valahogy így voltam A rémület éjszakája című filmmel is. Szinte koc­káról kockára ki lehetett kö­vetkeztetni, hogy mi fog tör­ténni, s mégis, ahogy a dolog megtörtént, az ijesztő volt. A „rémület éjszakája” egyéb­ként a mindenszentekről ha­lottak napjára virradó éjsza­ka. A történet dramaturgiája csehovi. Ha a film első jelene­teiben egy elmebeteg megszö­­­kik a gyógyintézetből, akkor előbb-utóbb — akárcsak az el­ső felvonásiban falon függő puska — gyilkolni fog. Ez be is következik, de erről ne töb­bet. Akinek nem elegendők a mindennapok ijesztései, az nézze meg John Carpenter filmjét, és borzongjon rajta kedve szerint. Láthatja — töb­bek között — Jamie Lee Cur­tis művésznőt, aki nem más mint kedvencünk, Toni Curtis tehetséges leánya. (morvay) Liz Taylor ajánlata kezdje ki­vel... Egyre nagyobb zavarban van mostanában az olvasó. Eláraszta­nak minket azokkal a könyvek­kel, amelyekhez régebben csak csepegtetve jutottunk hozzá, a vi­lágsztárok memoárjaival. A leg­újabbról a szépséges és legendás hírű Elizabeth Taylor tekint ránk révedező szemmel, s ötvenen túl is gyönyörűen. Nem egyedül vol­tam, aki lapozgatás nélkül letet­tem érte a 140 forintot. Bosszúság akkor ért, amikor olvasni kezd­tem a Kövéren — soványan, bol­dogan című 338 oldalas könyvet. Mert ebben csak I.iz életéről, pá­lyájáról, művészetéről esik, kevés szó, azaz a képekkel együtt 120 oldalnyi. A többi fogyókúrare­­ctpt. Szó esik arról, kell ehhez egy kis jutalom, biztatás, mérleg, hatalmas tükör és persze túl kell tenni magunkat a nagy rablá­sokon. Hát azért ez nem olyan újdonság. De Liz témnagyakorlatai sem, a vállkörzés, vagy a has­izom-erősítés. S aztán jön a nagy szenzáció, az 50 különleges fogyó­kúrarecept. A reggeli kezdődhet két kiwivel, az ebéd lehet hideg ráksaláta, a vacsora pedig egy 10-1­8 dekás roston sült galamb, örülünk, hogy ezt megtudtuk, mert mindehhez nálunk igazán nem nehéz hozzájutni. De egy biztos, hogy aki ezért a könyvért — amely a Zeneműkiadó újdonsá­ga — kifizette a pénzt, mérgében megkezdte a fogyókúráit. (i. e.)

Next