Vasárnapi Hírek, 1991. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1991-06-09 / 23. szám

Kit fogad a befogadó? Odeon — Kőbányán Ha pénz nincs is, ötlet, vállalkozói kedv és néhány elszánt ember mindig akad a kulturális berkekben, hogy bizonyítsák: nem ismernek lehetetlent. Egy vadonatúj név a palettán: Odeon Színházi Alapítvány. Borbély Sándor, akit koráb­ban a Rock Színházban ismer­hettünk meg, az utóbbi időben szabadúszóként vívta meg csa­táját és négyes fogatuk Ka­­rinthy-műsorával a Thália Színház kamaratermében si­kert aratott. Eközben persze a „Minden másképpen van” lét­rehozói és szereplői megta­pasztalhatták, hogy milyen ne­hézségek tornyosulnak azok előtt a fiatal művészek előtt, akik akár szerzőként, akár elő­adóként saját utat óhajtanak járni. Innen az új vállalkozás alapötlete is. Adva van a fő­város tizedik kerületének ifjú­sági kulturális centruma, amely kitűnő színházteremmel rendelkezik. Mondhatni, az Is­ten is színháznak teremtette. Dávid Tibor igazgató szemé­lyében pedig az alapítványt tenni szándékozó fiatal művé­szek jó partnerre találtak. Az elhatározást így gyorsan tettek követték a napokban. Megala­kult az Odeon Színházi Alapít­vány, amelyhez mint Borbély Sándor ügyvezető titkártól megtudtuk, máris több támo­gatást sikerült szerezniük. Kezdetben olyan színházként fognak működni, amely a leg­jobb kamara jellegű produk­cióknak ad otthont. De szak­mai műhelyként is funkcionál­nak majd. Eleinte gyermek- és ifjúsági produkciókat tervez­nek, de az elszegényedő okta­táshoz is segítséget nyújta­nak ,különböző korosztályok­nak, rendhagyó irodalomórákat kínálnak. A kérdés csupán az, hogy a Belvárosra centralizálódott színházi és kulturális életben a fizetőképes kereslet csökke­nése mellett, továbbá az egyre szaporodó kulturális vállalko­zások között hogyan tudják e terveket valóra váltani. Az alapítók bíznak a siker­ben. Balogh Bodor Attila, Bor­bély Sándor, Dávid Tibor és Wiegmann Alfréd méltán op­timista, hiszen a kilencta­gú alapítványi kuratóriumba olyan szaktekintélyeket sike­rült megnyerniük, mint Men­­sáros László és Sarlós Róbert, az Egyesült Államokban élő magyar színháztörténész, vagy Kovácsi János filmrendező. Az anyagi és gyakorlati segítséget ajánlók száma is szaporodik. Garanciát pedig a minőség, az állandó magas színvonal meg­teremtésében látják és abban, hogy egy vidéki városnyi ke­rületbe nemcsak művelődési, szórakozási lehetőséget hoznak, de színvonalas közösségi for­mát, valamint vonzó társas lé­tet is ígérnek a leendő szín­­házbaráti kör életre hívásával. n. á. Magyar főnöke volt a nácivadásznak Bűnösök és igazak Simon Wiesenthal sorsa, drámai történetei talán tevé­kenységénél, műveinél is ti­tokzatosabbak és még mindig tartogatnak meglepetést. Most, hogy könyve Az igazság mal­mai címmel az Európa Kiadó gondozásában megjelent és személyesen is találkozhattunk vele, élvezhettük egyéniségé­nek gazdagságát. Szavaiból megismerhettük azt is, amit írása mindig hirdetett: soha­sem a bosszú, hanem az igaz­ságtétel vezette lépéseit. Ezért állt ki bátran azok mellett is, akiket rosszindulatúan, igaz­ságtalanul megvádoltak. Fény derült egy mindeddig csak sejtett titkára is. Tudtuk, hogy bárhol járunk a világ­ban, mindenütt találkozhatunk magyarokkal. Az „ügyek” kör­nyékén mindig magyarok is jelen vannak, nemegyszer fő­szerepben. Így volt ez Wie­senthal életében is. Amikor ugyanis Salzburgban a felsza­badulása után elkezdte máig tartó tevékenységét, a főnöke nem más volt, mint a magyar Himler Márton, az amerikai hadsereg főtisztje, aki a há­borús bűnösök felkutatására kapott parancsot a szövetsége­sektől. Az ő beosztottjaként találko­zott Simon Wiesenthal a bű­nösökkel és az igazakkal, End­re László, Baki László, Szála­­si, vagy Sztójay kihallgatásain a gyávaság és önhittség mutat­ványaival, de ott ismerhette meg az igazak dokumentumait és cselekedeteit is. Himler Márton asztalán ugyanis már ott volt például Angelo Rotta és Márton Áron bátor és ön­feláldozó kiállásának sok-sok dokumentuma... (Illés) (Lenyó László felvétele) Simon Wiesenthal dedikálja könyvheti kötetét Vonzó, színes és várhatóan sikeres produkciósorozat in­dult el Tiboldi Mária és mű­vésztársai közreműködésével Show-Service címmel. Hangu­latos operettestet élvezhetnek a Belvárosi Kultúrpalota ven­dégei június 1-jétől október 5-ig. A hajdani belvárosi ka­szinó, amely jó ideig a BM Kulturális Központja volt, hangulatos, díszes és jól be­játszható színpaddal rendelke­zik. Ezen a színpadon lépnek fel esténként Szalay Antal és zenekara kíséretében és mes­terien előadott önálló zenekari produkciói mellett Jankovics József, Farkas Bálint és Vá­sári Mónika. Tiboldi Máriának pedig egy olyan egyedi, látvá­nyos, szórakoztató, idegenfor­galmi attrakciót sikerült létre­hoznia, amelyben nemcsak az operett kedvelőit kápráztatják el, hanem azokat is, akik élve­zik, szeretik a cigánymuzsikát. A műfaj egyik legjobb meste­rét és zenekarát hallgathatják, mert Szalay Antal nemcsak a művészek kísérőjeként szere­pel, hanem a legnehezebb ze­nekari darabokat is hallhatjuk vezetése mellett a zenekartól. A jól szerkesztett műsor első része után felszolgált pezsgő mámorosan felpörgeti a máso­dik részt, ha lehet még forróbb lendületű show kezdődik, amelyben a táncnak, dalnak, muzsikának egyaránt fontos funkciója van. Tiboldi Mária, aki háziasszonya, főszereplője „szóvivője” az estének, bíz­vást sorolhatja ezt a pozíciót emlékezetes szereplései kö­zé... Húsvét előtt azzal jött haza a felesé­gem, hogy majdnem vett egy gyönyörű kisnyulat Attila unokánknak. Ha egy szóval azt mondom: és miért nem vetted meg, akkor már megy vissza és megve­szi, mert a nagymamák azt hiszik, hogy húsvéti nyúl nélkül nem igazi a húsvét. De én csak azt mondtam, szemrehá­nyóan, bosszúsan és fájdalmasan. — Hát nem emlékszel? Persze, hogy emlékezett. Arra a nagyon régi húsvétra, amikor a gyerekeink­­voltak kicsinyek, Tibor és Attila. Akkor még élt keresztapám, aki­ről nemrégen meséltem itt e hasábokon, nyulakat tenyésztett és pávákat, őzeket tartott kertjében, a maga örömére és gyönyörűségére. És egy régi húsvét előtt keresztanyám hozott fel a gyerekeknek egy gyönyörű szürke nyulacskát. Egy kis gombolyag volt, kedves, meleg, puha, szeretnivaló. Na, dédelgették is fiaim. Teljes volt a húsvéti öröm. Száz nyúl közül megismertük volna, mert amikor ugrált, a farka alatt fehér folt virított. És­­persze, hogy ugrált, hiszen vittük ma­gunkkal mindenhová. Nem vendégségbe, de a kirándulásainkra. Akkor volt új el­ső autónk, egy szürke Trabant, illett a kocsihoz, és ugye, a nyulacskának kell a szabad természet, a futkosás, az öröm. Én titokban arra gondoltam, egyszer, egy ilyen alkalommal majd csak megszaba­dulunk tőle. De miért írom így, miért nem nevezem nevén, hiszen volt becsü­letes neve is: Fülöpke, egy akkor futó televíziós sorozat nyúlsztárját is Fülöp­­kének hívták. Gondoltam reménykedve, hogy egyszer majd Fülöpkében felébred a természet utáni vágy és elmegy vad­nyúlnak a budai hegyekbe. Hiszen a Normafa melletti nagyrét volt kirándu­lásaink színtere. Elengedtük kis kedven­cünket, a gyerekek labdáztak, futkostak. Fülöpke nézte őket, s azután eliszkolt vagy száz méterre. Ott megállapodott. Leült a fűbe. Jöttek a kirándulók. — Nini, egy igazi nyúl — kiáltottak és menten elhatározták, hogy elfogják e kó­bor nyulacskát. De ekkor Fülöpke fel­kapta tappancsait és visszamenekült hoz­zánk. És én meghatott lettem. Lám, ez a nyúl tudja, hogy neki itt ló helye mikö­­zöttünk. Még csak az kellene, hogy el­veszne, hogy önállósítaná magát, mit csinálna akkor a család, kisírnánk a sze­münket nyulacskánk után. Amúgy odahaza, a jó időben, már kint lakott az erkélyen. De csak egy rács rá- Takács Tibor Hová tegyük a nyulat? lasztotta el a szobától, átugrotta, s bejött közénk. Társasági lény volt, akkor is az, ha nem foglalkoztak vele gyerekeink. Leült közénk és esténként nézte a tele­víziót. Jól van, nem kell elhinni, hogy így volt, pedig a színtiszta valót mon­dom. Fülöpke belopózott a szívünkbe, családtag lett, s nőtt, növekedett. De hát a nyulacska elég kellemetlen szagokat hagyott maga után. S gyere­keink öröme és gondozási vágya is alább­hagyott. Kimondatott az elhatározás, s ebben anyósom járt az élen, hogy Fülöp­­két el kell tenni a háztól. Bennem az merült föl, hogy vissza­­kell adni Feri bá­csinak, meg Eta keresztanyámnak. De hogy lehet visszaadni ilyen ajándékot? Még megharagszanak. Azért mégis leve­let írtam, hogy ugyan mondják már, mit csináljunk a nyállal? A válaszban az volt, ami persze szíven döfött, de mégis kézenfekvő volt: egyétek meg! Itt is ez lenne a sorsa. A gyerekeknek nem kell tudni arról, hogy mit esznek. Május közepén jártunk, amikor a­­vá­­lasz megérkezett. S a következő vasárnapon Fülöpke fel­­tálaltatott. Nyúlpaprikás lett belőle. Én azóta szeretem a nyúlpaprikást, hogy elolvastam Tersánszky Józsi Jenő Legenda a nyúlpaprikásról szóló köny­vét, igaz, csak a vadnyúlhoz szoktam hozzá s mindig egyedül ettem, mert a családból senki más nem ette. iDe Fü­löpke szelíd nyúl volt. Ránéztem a tálra és összefacsarodott a szívem. Na, gondol­tam, ez nehéz ebéd lesz. De mutattam, hogy vidám vagyok, s hogy milyen jó ebéd került asztalunkra. Hanem a fiaim egyre-másra kérdezték: — Apa, ez micsoda? — vallatott Attila. — Mit eszünk? — érdeklődött Tibiké. — Jót — feleltem —, s különben is, ta­láljátok ki, hogy mi van ebédre? Ez már máskor is bevált. Ha ismeret­len étel került az asztalra, ki kellett ta­lálniuk, hogy mi. „Kitalálták”, megették, s csak másnap mondták meg nekik, hogy valójában mit is ettek. Attila a kicsik lelkesedésével azt mondta: — Csirke! — Na látod — feleltem —, egyből ki­találtad. Tibikét nem lehetett becsapni. — Ez olyan, mint a nyúl. Csakugyan, hol van Fülöpke? Reggel még itt szalad­gált ... — Biztosan kiszökött — bizonygatta a nagymama. — Ez a Fülöpke — sírták el magukat a gyerekek! — Hogy lehetett megfőzni? — szipogtak és nem nyúltak az ételhez. Bizony, én sem kóstoltam meg. Már elfelejtettem, hogy milyen más ebédet főzött gyorsan a főzésre mindig kapható nagymama, de azt tudom, hogy akkor elhatároztam: soha többé húsvé­ti nyúl nem kerülhet a házunkba. Se mihozzánk, se Attila unokámhoz. Mert családtagot nem eszünk, még ak­kor se, ha nyúl. Mütyürke vagy művész A pesti Nagykörúton bóklásztam. Az egyik legforgalma­sabb helyen emelt mozi „természetesen” amerikai filmet ját­szik, ebből azonban kár volna mélyenszántó következtetést levonni. Más ragadta meg a figyelmem. Ott ugyanis, ahol na­ponta tízezrek haladnak el, a kirakatban a következők lát­hatók: Hajrás és fülklipsz, csontból faragott gyűrű és nyakba va­ló bőrszíj, csuklóra köthető ezüstlánc és öltözőasztal sarkát díszítő kerámia, szivárványos színekben tündöklő bugyi és in­tim betét, Revlon rúzs és Givenchy kölni, papír zsebkendő és glicerinszappan. A mellékutcában elrejtett butik kínálata. És mi található a szomszédos kirakatban, ahol régente a követ­kező filmet harangozták be látványos fényképek? Gyógy­tea, minden, mennyiségben. Gyomorégés és székrekedés ellen, ko­leszterinszintet csökkentő és epergörcsöt enyhítő, vesekövet ol­dó és kellemesebb közérzetet teremtő — a természetgyógyá­szati szaküzlet választéka. A kirakatbérlő kereskedők nyilván jól megfizetik a szol­gáltatást, eljárásukat eszem ágában sincs elítélni. A mozi üzemvezetőjét is igyekszem megérteni. Vajon miként gondol­kozhatott, amikor úgy vélte, hogy lemondhat a beharangozó fényképekről? Azt hitte, hogy az amerikai filmnek amúgy sem kell reklám? Nem tudja talán, hogy az amerikai film általá­ban veszteséges nálunk, egy-két hollywoodi produkció viszont tarolja a nyereséget? Vagy eleve abból indult ki, hogy halálra van ítélve a magyar mozi, s amíg kimúlik, addig sem árt né­mi pénzt keresni — legalább a kirakatok révén? Haldoklik a mozi? Válasz helyett egy másik példa, ezúttal már megnevezem a vetítőhelyet. Az újjávarázsolt Szindbádban huzamosabb ide­ig Fassbinder-filmeket játszottak. Az utcán életnagyságú ké­pek hirdették a világhírű német rendező nálunk kevésbé is­mert alkotásait. Fassbinder, nyakában az egyik sztárja, Bar­bara Sukowa, Fassbinder szemüvege mögül ránk tekint és hívogatóan int befelé. Az előcsarnokban megint csak hatal­mas fényképek, az emeleti galérián rögtönzött kiállítás, kávé­házi hangulat teszi otthonosabbá a környezetet. A költségek több százezer forintra rúgnak, a bemu­tatósorozatra fordított energia sincs arányban a várható bevétellel. Körülbelül egy hónap alatt kétezer néző látta az ötletesen beharangozott ré­tegfilmeket, hiszen a nagyteremben csupán százhúsz szék van, a kisteremben pedig alig negyven. Megérte? Aki ezekben a hetekben megfordult Budapest egyik leg­szebb mozijában, azt tapasztalhatta, hogy esténként a nagyob­bik terembe mindig be kellett vinni tíz-húsz széket — prüsz­költ is az ügyeletes tűzoltó —, a kisebbikbe már csak az irodá­ból jutott ülőalkalmatosság. Egy kétmilliós városban sikernek számít ez a csöndes vetítéssorozat. Azt jelenti ugyanis, hogy van kétezer híve a valóság igényesebb közelítésének. S ha ősz­szel netán sikerül majd megszerezni az ismertebb és népsze­rűbb Fassbinder-filmek játszási jogát is, akkor a most befek­tetett pénz és áldozatkészség megtérülhet. Tanulság? Félő, hogy a mozi sorsát nem az üzemvezetők döntik el. Mindazonáltal jó volna hinni, hogy egy világváros­ban lesz jövője annak az intézménynek, ahol a kirakatban nem fülbevalók, hanem színészek csinálnak kedvet a filmhez. Zöldi László Sosem látott filmek VAKRÉMÜLET Mia Farrow híres színésznő. Anyja világsztár volt, apja „csak" ismert rendező, egyik férje Frank Sinatra, mostani élettársa Woody Allen. Nem­csak magánélete változatos, hanem filmes pályafutása is. A Vakrémület című krimi pél­dául emberábrázoló képességé­ről árulkodik. Szerepe szerint baleset éri, megvakul. A rehabilitációs ke­zelés után tér haza, szerettei közé. Az ismerős falak, búto­rok között tanulja a közleke­dést, a kapcsolatteremtést. Vol­taképpen jól érzi magát, csak­hogy a ház fölött viharfelhők gyülekeznek. Pszichopata le­selkedik a családra, tagjait csakhamar ki is irtja. A bosz­­szút vajon túléli-e a világtalan lány? A hozzátartozók halála után számíthat-e valakire...? A Vakrémület valóságos ju­talomjáték egy kitűnő színész­nő számára. A rendező egyéb­ként Richard Fleischer. Róla annyit érdemes tudni, hogy Hollywood egyik legtapasztal­tabb iparosa. Videokazettán hozzáférhető vállalkozását mi­nősíti, hogy ő hozta teő alá magyar mozikban hátborzon­gató sikerrel vetített, híres­hírhedt krimit, A bostoni foj­­togatót is. (Mokép Video) 'Hmm fjf — _ ' ír* ^D Ez is Amerika Amerikai film. Rendezte: Romano Vanderbes. Stars and stripes — a szójáték magyarul is csaknem kijön: csillagok és csíkok — ezt mondják az ame­rikaiak lobogójukról, ez volt hadseregük lapjának címe a második világháború alatt. Ám mit gondoljunk, ha egyes zász­lókon az ötven csillag helyét egyetlen hatalmas horogkereszt foglalja el. Márpedig vannak ilyen zászlók Amerikában, pontosabban az Egyesült Álla­mokban. Ilyeneket lenget a szél annak a tábornak az ün­nepélyén, amelyben a fehér faj magasabbrendűségére, a más­­színűek gyűlöletére nevelik a gyermekeket, a jövendő Ku- Klux-i Klan-tagokat, példát mu­tatván a zsenge elmék, lelkek mérgezésének magasiskolájá­ból. Amerikában mindent pro­fi módra csinálnak. Profi mó­don­ tanítják a fajgyűlöletet, oktatják a gyilkolás legkülön­bözőbb módjait, a­­koldulás legrafináltabb metódusait, pro­fi módon művelik a szerelmet, ha igény van rá, akár egy ti­zenhárom méteres limuzinban, a dühöngő New York-i forga­lom kellős közepén. Abszolút profi munka az Ez is Amerika, a holland származású rendező filmje, pontosabban Ez Ame­rika című korábbi filmjének folytatása is. Egy európai sze­mével vizslat körül az Újvi­lágban, s megmutat jó néhány dolgot, ami a számunkra, a vén földrész polgárai számára, hol mulattató, hol riasztó, és szinte mindig elképzelhetetlen. A filmet a forgalmazó csak 16 éven felülieknek ajánlja. Én hozzátenném: erős idegzetű és komoly gondolkodású felnőt­teknek. Sajnos, ezek az adatok nincsenek a személyi okmány­ban. (Panoráma 90) (morvay)

Next