Vasárnapi Hírek, 1991. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-09 / 23. szám
Kit fogad a befogadó? Odeon — Kőbányán Ha pénz nincs is, ötlet, vállalkozói kedv és néhány elszánt ember mindig akad a kulturális berkekben, hogy bizonyítsák: nem ismernek lehetetlent. Egy vadonatúj név a palettán: Odeon Színházi Alapítvány. Borbély Sándor, akit korábban a Rock Színházban ismerhettünk meg, az utóbbi időben szabadúszóként vívta meg csatáját és négyes fogatuk Karinthy-műsorával a Thália Színház kamaratermében sikert aratott. Eközben persze a „Minden másképpen van” létrehozói és szereplői megtapasztalhatták, hogy milyen nehézségek tornyosulnak azok előtt a fiatal művészek előtt, akik akár szerzőként, akár előadóként saját utat óhajtanak járni. Innen az új vállalkozás alapötlete is. Adva van a főváros tizedik kerületének ifjúsági kulturális centruma, amely kitűnő színházteremmel rendelkezik. Mondhatni, az Isten is színháznak teremtette. Dávid Tibor igazgató személyében pedig az alapítványt tenni szándékozó fiatal művészek jó partnerre találtak. Az elhatározást így gyorsan tettek követték a napokban. Megalakult az Odeon Színházi Alapítvány, amelyhez mint Borbély Sándor ügyvezető titkártól megtudtuk, máris több támogatást sikerült szerezniük. Kezdetben olyan színházként fognak működni, amely a legjobb kamara jellegű produkcióknak ad otthont. De szakmai műhelyként is funkcionálnak majd. Eleinte gyermek- és ifjúsági produkciókat terveznek, de az elszegényedő oktatáshoz is segítséget nyújtanak ,különböző korosztályoknak, rendhagyó irodalomórákat kínálnak. A kérdés csupán az, hogy a Belvárosra centralizálódott színházi és kulturális életben a fizetőképes kereslet csökkenése mellett, továbbá az egyre szaporodó kulturális vállalkozások között hogyan tudják e terveket valóra váltani. Az alapítók bíznak a sikerben. Balogh Bodor Attila, Borbély Sándor, Dávid Tibor és Wiegmann Alfréd méltán optimista, hiszen a kilenctagú alapítványi kuratóriumba olyan szaktekintélyeket sikerült megnyerniük, mint Mensáros László és Sarlós Róbert, az Egyesült Államokban élő magyar színháztörténész, vagy Kovácsi János filmrendező. Az anyagi és gyakorlati segítséget ajánlók száma is szaporodik. Garanciát pedig a minőség, az állandó magas színvonal megteremtésében látják és abban, hogy egy vidéki városnyi kerületbe nemcsak művelődési, szórakozási lehetőséget hoznak, de színvonalas közösségi formát, valamint vonzó társas létet is ígérnek a leendő színházbaráti kör életre hívásával. n. á. Magyar főnöke volt a nácivadásznak Bűnösök és igazak Simon Wiesenthal sorsa, drámai történetei talán tevékenységénél, műveinél is titokzatosabbak és még mindig tartogatnak meglepetést. Most, hogy könyve Az igazság malmai címmel az Európa Kiadó gondozásában megjelent és személyesen is találkozhattunk vele, élvezhettük egyéniségének gazdagságát. Szavaiból megismerhettük azt is, amit írása mindig hirdetett: sohasem a bosszú, hanem az igazságtétel vezette lépéseit. Ezért állt ki bátran azok mellett is, akiket rosszindulatúan, igazságtalanul megvádoltak. Fény derült egy mindeddig csak sejtett titkára is. Tudtuk, hogy bárhol járunk a világban, mindenütt találkozhatunk magyarokkal. Az „ügyek” környékén mindig magyarok is jelen vannak, nemegyszer főszerepben. Így volt ez Wiesenthal életében is. Amikor ugyanis Salzburgban a felszabadulása után elkezdte máig tartó tevékenységét, a főnöke nem más volt, mint a magyar Himler Márton, az amerikai hadsereg főtisztje, aki a háborús bűnösök felkutatására kapott parancsot a szövetségesektől. Az ő beosztottjaként találkozott Simon Wiesenthal a bűnösökkel és az igazakkal, Endre László, Baki László, Szálasi, vagy Sztójay kihallgatásain a gyávaság és önhittség mutatványaival, de ott ismerhette meg az igazak dokumentumait és cselekedeteit is. Himler Márton asztalán ugyanis már ott volt például Angelo Rotta és Márton Áron bátor és önfeláldozó kiállásának sok-sok dokumentuma... (Illés) (Lenyó László felvétele) Simon Wiesenthal dedikálja könyvheti kötetét Vonzó, színes és várhatóan sikeres produkciósorozat indult el Tiboldi Mária és művésztársai közreműködésével Show-Service címmel. Hangulatos operettestet élvezhetnek a Belvárosi Kultúrpalota vendégei június 1-jétől október 5-ig. A hajdani belvárosi kaszinó, amely jó ideig a BM Kulturális Központja volt, hangulatos, díszes és jól bejátszható színpaddal rendelkezik. Ezen a színpadon lépnek fel esténként Szalay Antal és zenekara kíséretében és mesterien előadott önálló zenekari produkciói mellett Jankovics József, Farkas Bálint és Vásári Mónika. Tiboldi Máriának pedig egy olyan egyedi, látványos, szórakoztató, idegenforgalmi attrakciót sikerült létrehoznia, amelyben nemcsak az operett kedvelőit kápráztatják el, hanem azokat is, akik élvezik, szeretik a cigánymuzsikát. A műfaj egyik legjobb mesterét és zenekarát hallgathatják, mert Szalay Antal nemcsak a művészek kísérőjeként szerepel, hanem a legnehezebb zenekari darabokat is hallhatjuk vezetése mellett a zenekartól. A jól szerkesztett műsor első része után felszolgált pezsgő mámorosan felpörgeti a második részt, ha lehet még forróbb lendületű show kezdődik, amelyben a táncnak, dalnak, muzsikának egyaránt fontos funkciója van. Tiboldi Mária, aki háziasszonya, főszereplője „szóvivője” az estének, bízvást sorolhatja ezt a pozíciót emlékezetes szereplései közé... Húsvét előtt azzal jött haza a feleségem, hogy majdnem vett egy gyönyörű kisnyulat Attila unokánknak. Ha egy szóval azt mondom: és miért nem vetted meg, akkor már megy vissza és megveszi, mert a nagymamák azt hiszik, hogy húsvéti nyúl nélkül nem igazi a húsvét. De én csak azt mondtam, szemrehányóan, bosszúsan és fájdalmasan. — Hát nem emlékszel? Persze, hogy emlékezett. Arra a nagyon régi húsvétra, amikor a gyerekeinkvoltak kicsinyek, Tibor és Attila. Akkor még élt keresztapám, akiről nemrégen meséltem itt e hasábokon, nyulakat tenyésztett és pávákat, őzeket tartott kertjében, a maga örömére és gyönyörűségére. És egy régi húsvét előtt keresztanyám hozott fel a gyerekeknek egy gyönyörű szürke nyulacskát. Egy kis gombolyag volt, kedves, meleg, puha, szeretnivaló. Na, dédelgették is fiaim. Teljes volt a húsvéti öröm. Száz nyúl közül megismertük volna, mert amikor ugrált, a farka alatt fehér folt virított. Éspersze, hogy ugrált, hiszen vittük magunkkal mindenhová. Nem vendégségbe, de a kirándulásainkra. Akkor volt új első autónk, egy szürke Trabant, illett a kocsihoz, és ugye, a nyulacskának kell a szabad természet, a futkosás, az öröm. Én titokban arra gondoltam, egyszer, egy ilyen alkalommal majd csak megszabadulunk tőle. De miért írom így, miért nem nevezem nevén, hiszen volt becsületes neve is: Fülöpke, egy akkor futó televíziós sorozat nyúlsztárját is Fülöpkének hívták. Gondoltam reménykedve, hogy egyszer majd Fülöpkében felébred a természet utáni vágy és elmegy vadnyúlnak a budai hegyekbe. Hiszen a Normafa melletti nagyrét volt kirándulásaink színtere. Elengedtük kis kedvencünket, a gyerekek labdáztak, futkostak. Fülöpke nézte őket, s azután eliszkolt vagy száz méterre. Ott megállapodott. Leült a fűbe. Jöttek a kirándulók. — Nini, egy igazi nyúl — kiáltottak és menten elhatározták, hogy elfogják e kóbor nyulacskát. De ekkor Fülöpke felkapta tappancsait és visszamenekült hozzánk. És én meghatott lettem. Lám, ez a nyúl tudja, hogy neki itt ló helye miközöttünk. Még csak az kellene, hogy elveszne, hogy önállósítaná magát, mit csinálna akkor a család, kisírnánk a szemünket nyulacskánk után. Amúgy odahaza, a jó időben, már kint lakott az erkélyen. De csak egy rács rá- Takács Tibor Hová tegyük a nyulat? lasztotta el a szobától, átugrotta, s bejött közénk. Társasági lény volt, akkor is az, ha nem foglalkoztak vele gyerekeink. Leült közénk és esténként nézte a televíziót. Jól van, nem kell elhinni, hogy így volt, pedig a színtiszta valót mondom. Fülöpke belopózott a szívünkbe, családtag lett, s nőtt, növekedett. De hát a nyulacska elég kellemetlen szagokat hagyott maga után. S gyerekeink öröme és gondozási vágya is alábbhagyott. Kimondatott az elhatározás, s ebben anyósom járt az élen, hogy Fülöpkét el kell tenni a háztól. Bennem az merült föl, hogy visszakell adni Feri bácsinak, meg Eta keresztanyámnak. De hogy lehet visszaadni ilyen ajándékot? Még megharagszanak. Azért mégis levelet írtam, hogy ugyan mondják már, mit csináljunk a nyállal? A válaszban az volt, ami persze szíven döfött, de mégis kézenfekvő volt: egyétek meg! Itt is ez lenne a sorsa. A gyerekeknek nem kell tudni arról, hogy mit esznek. Május közepén jártunk, amikor aválasz megérkezett. S a következő vasárnapon Fülöpke feltálaltatott. Nyúlpaprikás lett belőle. Én azóta szeretem a nyúlpaprikást, hogy elolvastam Tersánszky Józsi Jenő Legenda a nyúlpaprikásról szóló könyvét, igaz, csak a vadnyúlhoz szoktam hozzá s mindig egyedül ettem, mert a családból senki más nem ette. iDe Fülöpke szelíd nyúl volt. Ránéztem a tálra és összefacsarodott a szívem. Na, gondoltam, ez nehéz ebéd lesz. De mutattam, hogy vidám vagyok, s hogy milyen jó ebéd került asztalunkra. Hanem a fiaim egyre-másra kérdezték: — Apa, ez micsoda? — vallatott Attila. — Mit eszünk? — érdeklődött Tibiké. — Jót — feleltem —, s különben is, találjátok ki, hogy mi van ebédre? Ez már máskor is bevált. Ha ismeretlen étel került az asztalra, ki kellett találniuk, hogy mi. „Kitalálták”, megették, s csak másnap mondták meg nekik, hogy valójában mit is ettek. Attila a kicsik lelkesedésével azt mondta: — Csirke! — Na látod — feleltem —, egyből kitaláltad. Tibikét nem lehetett becsapni. — Ez olyan, mint a nyúl. Csakugyan, hol van Fülöpke? Reggel még itt szaladgált ... — Biztosan kiszökött — bizonygatta a nagymama. — Ez a Fülöpke — sírták el magukat a gyerekek! — Hogy lehetett megfőzni? — szipogtak és nem nyúltak az ételhez. Bizony, én sem kóstoltam meg. Már elfelejtettem, hogy milyen más ebédet főzött gyorsan a főzésre mindig kapható nagymama, de azt tudom, hogy akkor elhatároztam: soha többé húsvéti nyúl nem kerülhet a házunkba. Se mihozzánk, se Attila unokámhoz. Mert családtagot nem eszünk, még akkor se, ha nyúl. Mütyürke vagy művész A pesti Nagykörúton bóklásztam. Az egyik legforgalmasabb helyen emelt mozi „természetesen” amerikai filmet játszik, ebből azonban kár volna mélyenszántó következtetést levonni. Más ragadta meg a figyelmem. Ott ugyanis, ahol naponta tízezrek haladnak el, a kirakatban a következők láthatók: Hajrás és fülklipsz, csontból faragott gyűrű és nyakba való bőrszíj, csuklóra köthető ezüstlánc és öltözőasztal sarkát díszítő kerámia, szivárványos színekben tündöklő bugyi és intim betét, Revlon rúzs és Givenchy kölni, papír zsebkendő és glicerinszappan. A mellékutcában elrejtett butik kínálata. És mi található a szomszédos kirakatban, ahol régente a következő filmet harangozták be látványos fényképek? Gyógytea, minden, mennyiségben. Gyomorégés és székrekedés ellen, koleszterinszintet csökkentő és epergörcsöt enyhítő, vesekövet oldó és kellemesebb közérzetet teremtő — a természetgyógyászati szaküzlet választéka. A kirakatbérlő kereskedők nyilván jól megfizetik a szolgáltatást, eljárásukat eszem ágában sincs elítélni. A mozi üzemvezetőjét is igyekszem megérteni. Vajon miként gondolkozhatott, amikor úgy vélte, hogy lemondhat a beharangozó fényképekről? Azt hitte, hogy az amerikai filmnek amúgy sem kell reklám? Nem tudja talán, hogy az amerikai film általában veszteséges nálunk, egy-két hollywoodi produkció viszont tarolja a nyereséget? Vagy eleve abból indult ki, hogy halálra van ítélve a magyar mozi, s amíg kimúlik, addig sem árt némi pénzt keresni — legalább a kirakatok révén? Haldoklik a mozi? Válasz helyett egy másik példa, ezúttal már megnevezem a vetítőhelyet. Az újjávarázsolt Szindbádban huzamosabb ideig Fassbinder-filmeket játszottak. Az utcán életnagyságú képek hirdették a világhírű német rendező nálunk kevésbé ismert alkotásait. Fassbinder, nyakában az egyik sztárja, Barbara Sukowa, Fassbinder szemüvege mögül ránk tekint és hívogatóan int befelé. Az előcsarnokban megint csak hatalmas fényképek, az emeleti galérián rögtönzött kiállítás, kávéházi hangulat teszi otthonosabbá a környezetet. A költségek több százezer forintra rúgnak, a bemutatósorozatra fordított energia sincs arányban a várható bevétellel. Körülbelül egy hónap alatt kétezer néző látta az ötletesen beharangozott rétegfilmeket, hiszen a nagyteremben csupán százhúsz szék van, a kisteremben pedig alig negyven. Megérte? Aki ezekben a hetekben megfordult Budapest egyik legszebb mozijában, azt tapasztalhatta, hogy esténként a nagyobbik terembe mindig be kellett vinni tíz-húsz széket — prüszkölt is az ügyeletes tűzoltó —, a kisebbikbe már csak az irodából jutott ülőalkalmatosság. Egy kétmilliós városban sikernek számít ez a csöndes vetítéssorozat. Azt jelenti ugyanis, hogy van kétezer híve a valóság igényesebb közelítésének. S ha őszszel netán sikerül majd megszerezni az ismertebb és népszerűbb Fassbinder-filmek játszási jogát is, akkor a most befektetett pénz és áldozatkészség megtérülhet. Tanulság? Félő, hogy a mozi sorsát nem az üzemvezetők döntik el. Mindazonáltal jó volna hinni, hogy egy világvárosban lesz jövője annak az intézménynek, ahol a kirakatban nem fülbevalók, hanem színészek csinálnak kedvet a filmhez. Zöldi László Sosem látott filmek VAKRÉMÜLET Mia Farrow híres színésznő. Anyja világsztár volt, apja „csak" ismert rendező, egyik férje Frank Sinatra, mostani élettársa Woody Allen. Nemcsak magánélete változatos, hanem filmes pályafutása is. A Vakrémület című krimi például emberábrázoló képességéről árulkodik. Szerepe szerint baleset éri, megvakul. A rehabilitációs kezelés után tér haza, szerettei közé. Az ismerős falak, bútorok között tanulja a közlekedést, a kapcsolatteremtést. Voltaképpen jól érzi magát, csakhogy a ház fölött viharfelhők gyülekeznek. Pszichopata leselkedik a családra, tagjait csakhamar ki is irtja. A boszszút vajon túléli-e a világtalan lány? A hozzátartozók halála után számíthat-e valakire...? A Vakrémület valóságos jutalomjáték egy kitűnő színésznő számára. A rendező egyébként Richard Fleischer. Róla annyit érdemes tudni, hogy Hollywood egyik legtapasztaltabb iparosa. Videokazettán hozzáférhető vállalkozását minősíti, hogy ő hozta teő alá magyar mozikban hátborzongató sikerrel vetített, híreshírhedt krimit, A bostoni fojtogatót is. (Mokép Video) 'Hmm fjf — _ ' ír* ^D Ez is Amerika Amerikai film. Rendezte: Romano Vanderbes. Stars and stripes — a szójáték magyarul is csaknem kijön: csillagok és csíkok — ezt mondják az amerikaiak lobogójukról, ez volt hadseregük lapjának címe a második világháború alatt. Ám mit gondoljunk, ha egyes zászlókon az ötven csillag helyét egyetlen hatalmas horogkereszt foglalja el. Márpedig vannak ilyen zászlók Amerikában, pontosabban az Egyesült Államokban. Ilyeneket lenget a szél annak a tábornak az ünnepélyén, amelyben a fehér faj magasabbrendűségére, a másszínűek gyűlöletére nevelik a gyermekeket, a jövendő Ku- Klux-i Klan-tagokat, példát mutatván a zsenge elmék, lelkek mérgezésének magasiskolájából. Amerikában mindent profi módra csinálnak. Profi módon tanítják a fajgyűlöletet, oktatják a gyilkolás legkülönbözőbb módjait, akoldulás legrafináltabb metódusait, profi módon művelik a szerelmet, ha igény van rá, akár egy tizenhárom méteres limuzinban, a dühöngő New York-i forgalom kellős közepén. Abszolút profi munka az Ez is Amerika, a holland származású rendező filmje, pontosabban Ez Amerika című korábbi filmjének folytatása is. Egy európai szemével vizslat körül az Újvilágban, s megmutat jó néhány dolgot, ami a számunkra, a vén földrész polgárai számára, hol mulattató, hol riasztó, és szinte mindig elképzelhetetlen. A filmet a forgalmazó csak 16 éven felülieknek ajánlja. Én hozzátenném: erős idegzetű és komoly gondolkodású felnőtteknek. Sajnos, ezek az adatok nincsenek a személyi okmányban. (Panoráma 90) (morvay)