Vasárnapi Hírek, 1996. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1996-06-30 / 26. szám

1996. június 30 ­ Könnyű idehaza panaszkodni Keleti György honvédelmi miniszter nyilatkozik a Vasárnapi Híreknek Keleti György hagyományosan a kormány legnépszerűbb miniszterei közé tartozik. Az elmúlt hónapban kirobbant úgynevezett MiG-botrány - az 59. Szentgyörgyi Dezső Harcászati Repülőezred MiG-29-es va­dászrepülőgépeinek parlamenti engedély nélküli lengyelországi éles­lövészete­­ óta azonban támadások kereszttüzébe került, s a Népsza­vában a héten megjelent közvélemény-kutatás adatai szerint népszerű­ségi indexe példátlan mértékben, tíz százalékponttal visszaesett. - Megítélése szerint mennyiben függ össze a MiG-üggyel népszerűségének csökkenése? - Nyilván nem múlik el a közvéle­ményben nyomtalanul, ha hosszú he­teken keresztül csak arról hall és ol­vas, hogy az ellenzék egyes politiku­sai szerint a honvédelmi miniszter al­kotmánysértő. Az utóbbi néhány hét­ben tudatos és jól előkészített támadás érte a tárcát - elsősorban a minisztert, de másokat is. Ennek persze a MiG-ügy kapcsán volt is alapja, de az esemé­nyek már túlmutattak azon. Nem vála­szoltunk a személyeskedésekre, betar­tottuk a vizsgálóbizottság által megál­lapított játékszabályt, hogy a vizsgálat befejeztéig ne nyilatkozzon az ügyről senki. Mások nem tartották be. - Egyébként az ön számára fontos a népszerűségi mutató? Számít arra, hogy újra emelkedni fog? - Persze, hogy fontosnak tartom, egy­fajta visszajelzés. Meg kell várni a többi közvélemény-kutatást is, de - megmondom őszintén - számítok rá, hogy azokban is lesz visszaesés. Azt gondolom, valahogyan vissza kell küz­denem magam. Tíz pontot nagyon ne­héz visszaszerezni, de - mást nem is mondhatok - nem szövegeléssel, ha­nem munkával el kell érni, hogy ren­deződjön a kép. - Van az ellenzék által megfogalma­zott kritikák és vádak tartalmában olyasmi, amivel egyetért? - Az ellenzék megállapításaiban nyil­vánvalóan vannak csúsztatások. Az al­kotmánysértést ugyanis nem a honvé­delmi miniszter követte el, ezt az első pillanattól kezdve mondtam, csak ép­pen visszafogottan. Az alkotmánysér­tést az követte el, aki Lengyelországba irányította a gépeket. Amikor a minisz­ter tudomást szerzett az ügyről, írt egy levelet a vezérkari főnöknek, és visz­­szarendelte őket. A miniszter törvé­nyi kötelezettségét teljesítette, a civil kontrollt gyakorolta. Politikai felelős­ségemet egy pillanatig sem vitatom, étt egyesek úgy próbálták a helyzetétl beál­­lítani, mintha én lennék a Magyar Hon­védség parancsnoka. Olyan intézkedé­seket kértek rajtam számon, melyeket a vezérkari főnök jogosult megtenni, s ezt nem tartom a legkorrektebb eljárás­nak. Azt gondolom, hogy demokráciá­ban nem csak az az ellenzéki képvi­selő feladata, hogy lőjön a kormány­ra, hanem az is, hogy az ország és a honvédelem érdekében együttműköd­jön a miniszterrel. - Az ellenzéknek nyilván mégis egyik elsődleges feladata, hogy ha a kor­mány egyik népszerű minisztere ellen politikai támadást lehet intézni, ak­kor ezt megtegye. - Egy percig sem vitatom. De én is vol­tam ellenzéki képviselő, ilyen módsze­rekkel mégsem éltem. - Több ízben írt arról a sajtó, hogy a minisztériumi apparátus és a hivatá­sos állomány között feszültségek ta­pasztalhatóak. Nem lehet, hogy a MiG-botrány ennek a feszültségnek a tü­nete, hogy a honvédség kétfejűségéből következett a baki? - Ez azt jelentené, hogy az egyik fél, idézőjelben mondom, bosszút állt. De én ezt nem hiszem. Kétségtelen, hogy van párhuzamos ügyintézés, erre mi is rájöttünk, külföldiek is felhívták rá a figyelmünket. Most azonban nem ez volt a baj, itt világosan elválasztható, hogy kinek mi a feladata. Nem azért hi­báztatok magamban néhány katonai ve­zetőt - és nem akarom áthárítani a fe­lelősséget a katonákra, ahogyan azt néhányan mondják -, mert nem sze­rezték be a parlamenti hozzájárulást, hanem mert nekik is kötelességük lett volna figyelemmel kísérni, hogy minden rendben van-e. Úgy tűnik - és ez nem­csak a parancsnokságra, a minisztéri­umra is érvényes -, egyesek nem értik, hogy mi a parlament hatásköre, mit jelent a civil kontroll. Ebben az ügy­ben a minisztériumban többen azt mondták: nyugi, m­ajd kimászunk belő­le. Amire én azt mondtam: nem má­szunk ki, és ha azt gondolod, hogy lehet, akkor nem tudod, mi a demokrácia. - Ez kinek a felelőssége? Parancsra nem lehet emberek gondolkodását át­alakítani, de politikai intézkedéseket lehet tenni a változás érdekében. - Nem véletlenül készültem másfél­két éve arra, hogy Végh Ferencet kine­veztessem első számú katonának, ő az Egyesült Államokban is folytatott ta­nulmányokat, két évig olyan katonák között élt, akiknek természetes az, ami itt még nem mindenkinek. Neki is meg kellett tanulnia, át kellett programoznia magát. Azt hiszem, ez lesz a jövő. Hoz­záteszem, nagyon sokan támadnak, emiatt­ is. i _iki- A hivattásos'állományból? 'vu - Igen. Sokan úgy érzik, túlzottan elő­térbe helyezem azokat, akik Nyugaton végeztek iskolát. Erre az a válaszom, hogy ha a NATO-ba igyekszünk, akkor NATO-komform gondolkodású veze­tőkre van szükség. Ugyanakkor a Ma­gyar Honvédségnél mindenki előtt adott a lehetőség, hogy megpályázzon egy-egy nyugati tanulmányutat, és soha senkit nem akadályoztak abban, hogy nyelvet tanuljon. Csak hát ez áldozat. Könnyű idehaza egy székben ülve arról panaszkodni, hogy ez a miniszter nem törődik velem, mert én Kijevben vagy Leningrádban végeztem. De ez a mi­niszter igenis törődik velük: nyugati Lényi László felvétele tárgyalásaink során folyamatosan ke­ressük a képzési lehetőségeket, a ne­héz gazdasági helyzet ellenére millió­kat áldozunk arra, hogy nyelvet ta­nulhassanak. Nem megy egyik napról a másikra: lesz olyan, aki csak hat év múlva tanul meg angolul, és akkor fog szép katonai karriert befutni. Persze több az eszkimó, mint a fóka: nálunk is az a gond, hogy jóval keve­sebb magas katonai beosztás van, mint ahányan el szeretnék érni. El kell ismerni, hogy van olyan korosz­tály, amely kiszorul: az ötven fölöttiek, az ötvenöt felé járók. - Jönnek a fiatalok? - Végh Ferenc negyvenhét éves. Ma írtam alá a hadműveleti főcsoportfőnök kinevezését, aki még fiatalabb tiszt. - A miniszter csinálja a sereg káder­munkáját? - A miniszter nem egyedül csinálja a kádermunkát. Soha senkit nem nevez­tem úgy ki, hogy a vezérkari főnöknek azt mondtam volna: azt akarom, hogy valaki ide vagy oda kerüljön. Én még nevet nem hoztam szóba, csak az álta­luk javasolt személyek közül választok. Ennyi a döntési felelősségem. - A Magyar Narancs egy összeállítá­sában tisztekre hivatkozva éppen annak az ellenkezőjéről beszéltek, mint ön. Szerintük az ön minisztersége alatt megkezdődött a rendszerváltás előtti garnitúra visszaáramlása, úgynevezett ejtőernyősök kerültek a Hadtörténeti Intézetbe, mások az ötvenöt éves kor­határ elérése után is - szakértőként, tanácsadóként - maradtak a minisz­tériumban.­­ Az ötvenöt év nagyon szigorú határ, erről a parlament döntött. Ám az embe­rek egy része ötvenöt évesen még alko­tóképes, s luxus lenne elengedni őket. Az egyik megoldás tényleg az - és a jövőben is az lesz, előre megmondom -, hogy ha valaki alkalmas a munkavég­zésre, és feladatát köztisztviselőként, nyugdíjasként is elláthatja, akkor ma­rad. De tíznél több ilyen esetet senki nem tud mondani. Nincs is lehetőségem kinevezni bárkit a Hadtörténeti Múze­umba, nem az én jogköröm. Én a főigaz­gatót nevezem ki, a többi az ő dolga. A minisztériumban 1994 nyarán felállt egy szervezet, melynek tagjai közt van­nak olyanok, akik akkor még aktívak voltak, és ma köztisztviselőként dolgoz­nak itt, de ez sem több öt-hat embernél. - Pontosan hogyan valósítja meg a miniszter a civil kontrollt? Irányítja vagy felügyeli a hadsereget? - Ez a honvédelmi törvényben szabá­lyozva van. A törvény a vezérkari fő­nöknek nagyon széles jogkört biztosít. A miniszter egyedi irányítási aktusok­kal szólhat közbe. Tehát nem én veze­tem a Magyar Honvédséget. Visszautal­nék a MiG-ügyre: amikor én május 16- án reggel a dolgot megtudtam, behív­tam a jogi és igazgatási főosztály ve­zetőjét. Nem az történt, hogy felvettem a telefont és habzó szájjal visszarendel­tem őket. Azt mondtam, hogy készítsen elő egy levelet, amelyben a törvényben megszabott jogkörömet nem túllépve intézkedem a hazarendelésről. Csak ezt lehet csinálni: nem vonhatom el a hon­védség parancsnokától törvényes jog­köreit. Van persze informális rész is: a vezérkari főnök úrral rendszeresen le­ülök és megbeszélem az aktuális dolgo­kat. Ha azt tapasztalnám Végh úrnál - de biztos vagyok benne, hogy nem fo­gom -, hogy a megbeszéltekkel ellenté­tesen jár el, akkor a beszélgetések egy­­egy levél átadására korlátozódnának. De ilyesmiről nincs szó. Nádori Péter „Van párhuzamos ügyintézés” A HÍREK HÁTTERÉBEN Kemény párnák, puha csaták Ne higgyük azt, hogy a ház­szabály-módosítással kap­csolatos ötpárti tiltakozás jelentéktelen a hét esemé­nyei között. Szerdán Isépy, Szabó Iván, Szájer, Torgyán és Demeter Ervin közösen ültek a sajtó elé. Hapci, Vi­dor, Kuka, Morgó és Szende bőgve panaszolták be Hófe­hérkénél Szundit és Tudort, hogy el akarják venni kedvenc játékukat, a tükröt. A napirend előttiek korlátozása csökkentené az ellenzék szereplését a parlamenti közvetítésekben. Nem fontosabb persze, mint a tornádó, vagy Suchman tánca. Vagy a megfeneklett alkot­mányozás. Vagy az, hogy az áfa-csalás szap­panoperájának újabb százmilliós epizódja fut. Vagy az, hogy az összeférhetetlenség is úgy alakul, hogy már csak az szégyenérzet össze­férhetetlen. De az ötpárti közös­ülés mégis fi­gyelmet érdemel, s nem csak politikai perver­zió, ahogyan gondolnánk. Mert ez kérem egy ellenzéki nagykoalíció puha előjátéka. A poli­tika az öregkor szexe, s akinek nem adatott meg, hogy az Úr előbb vegye el képességeit, mint vágyait, az rátérhet a verbális szexre. (Csak szaván ne fogják.) Önálló, közös alter­natívája nem volt az Ötöknek, de volt öt ön­álló hiúsága, ezért szövetségük mindig megfe­neklett. Most viszont az öt sértett hiúság kö­zös akolba került, hiszen a koalíció einstan­­dolja a „napirend előttit”. Persze mindenki óvatosan másról beszél. E csipetcsapat egysé­gesen lép fel, de úgy, hogy tenni azért ne kell­jen igazán. Egy pillanatig a tükör előtt gyö­nyörködik magában az ötpárti egység, mi meg csak azt nem tudjuk, hogy egymást, vagy a kormányzó pártokat utálják-e jobban? A de­mokrácia kemény ágyában ezért vívnak puha csatát. Amikor Gál Zoltán arca szétfolyt a képer­nyőn (stuperral a zsebében), elmagyarázta, hogy milyen időrabló a napirend előttiek soro­zata, és kifejtette (volt előtte a komputer is), hogy 5 több mint 2, és hogy mindez a demok­ráciát veszélyezteti, tudtuk: nagy-nagy hábo­rú lesz. És jön. Háborogjanak bár a nyugdíja­sok, a tanárok, csak hadd rettegjen az a nyo­morult választó az utcán a kutyáktól, a bűnö­zőktől penészedjen az idei búza és rohadjon a tavalyi hagyma, mi megmutatjuk: bár ama kettő egybenőtt, de minket ötünket meg egy anya szült. Tehát: csoportkép szerdán. Melyi­kük blamálja jobban a másikat? Szabó Iván és Isépy együtt a harcban. (A párt nevét a bíróság már elosztotta.) Egyikük már túl, másikuk még innen Szenes Andreán, Szájer szinte Tor­gyán ölében. Demeter Ervin csak titokban, (kvázi asztal alatt) szorongatja a hűtlen Szabó Iván kezét. Persze ez még nem a tettek ideje, ezért az öt macho akaratszavakkal vizionál. A kétpárti álliberálisok végromlásba döntik a magyar demokráciát. De mi nem hagyjuk! - idézik fel a március 14-i riadó hangját. Legin­kább Isépynek lódult meg a fantáziája. Vagy otthon hagyta cavintonját, vagy Szabó Iván nem figyelmeztette, hogy csak a végszavazást bojkottálják és nem a parlamentet, azt ecsetel­te, hogy ősszel, mikor idelátogat János Károly spanyol király és szólni fog a parlamentben, csak a kormánypártok lesznek jelen, az ellen­zék nem. (Ekkora öngólt utoljára Maczó Ágnes rúgott, amikor hirtelen felindulásból letiltotta magáról a televíziót.) Azért csak gondoljuk el: A király kérdezi Gönczöt: Hol van az én jó Ta­másom? Göncz dadog: Tamás ugyan nincs itt, de Dénes János sincs már, hogy jelvényt tűz­zön a királyi hajtókára, meg Szabad György sem, így János Károlyt senki sem madamozza le csibészesen, és Torgyán sincs, hogy a plafon­ba lőjön, amitől János Károly mindjárt otthon érezné magát. Szegény Szájer is mondott vala­mit, de az jogászias volt. Isépyt nem lehetett túlszárnyalni. Hack Péter másnap a jegyző­könyveket emlegeti, meg azt, hogy ez túlzás, de nem válaszolt Isépy kérdésére: Mi lesz, ha jön a király? Thoma László Nem lesz felelősségrevonás A kormánypárti és ellenzéki képviselők vitái kísérték végig a parlament honvédelmi bizottsága III. ellenőrzési albizott­ságának a MiG-botrányban folytatott vizsgálatát, s a né­hány nappal ezelőtt elkészült jelentéshez terjedelmes ki­sebbségi ellenvéleményt fűztek az utóbbiak. Mint ismeretes, ez év május 13-án a Magyar Honvédség egy MiG-29-es va­dászrepülőkből álló alegysége éleslövészeti gyakorlatra Lengyelországba repült, ám erre úgy került sor, hogy a ha­tárátlépéshez szükséges, alkotmányban előírt parlamenti jóváhagyás hiányzott. Keleti György honvédelmi miniszter elmondása szerint csak május 16-án reggel értesült a hely­zetről, ekkor levelet írt a honvédség parancsnokának (az azóta nyugállományba vonult Németh Sándornak), s intéz­kedett az alegység azonnali hazahívásáról. Az Országgyűlés Honvédelmi Bizottsága az ügy kipatta­nása után megbízta ellenőrzési albizottságát, hogy folytas­son vizsgálatot az ügyben. A bizottság megállapította: „az országgyűlési döntést igénylő kiképzési feladatok ellárásának gyakorlata nem megfelelő”, s hogy „változtatni kell azon a szemléleten, mely szerint a parlamenti jóváhagyás megszerzése szüksé­ges rossz”. A többségi álláspont szerint „arra vonatkozóan semmilyen adat nem merült fel, hogy a csapatok a minisz­ter engedélyével hagyták volna el az országot. A miniszter úgy járt el, ahogy tőle a jogszabályok betartása érdekében elvárható, ezért felelőssége csak annyiban vethető fel, amennyiben egy jogállam miniszterétől ez elvárható. Le­mondásának felajánlásával eleget tett az íratlan szabá­lyokban megfogalmazott kötelességének és kvázi felvállal­ta a politikai felelősséget. ” A jelentés megfogalmazza, hogy „Borsits László helyet­tes államtitkár nem megfelelő alapossággal felügyelte a parlamenti előterjesztés kidolgozását és az időbeni végre­hajtását”, s hogy a „napi jelentéseket megkapó vala­mennyi felelős vezetőnek észlelnie kellett volna” a mulasz­tást, azonban esetleges felelősségrevonásra nem tesz ajánlást. A jelentés utal arra is, hogy az alkotmánysértés az alegység útnak indításával valósult meg, s ezért nem mind­egy, hogy az erre vonatkozó konkrét parancsot ki adta ki. A kisebbségi vélemény szerint azonban „a katonai ve­zetés esetében nem állapítható egyértelmű szakmai fele­lősség, hiszen a HM Kollégiuma parancsként értelmezhe­tő módon elrendelte a csapatmozgásokat”. Leszögezik, hogy Keletit és Fodor István politikai államtitkárt az ügyben politikai felelősség terheli, utóbbit azért is, mert­­, „a frakcióvezetőknek írt levelében elhallgatta, hogy par­lamenti felhatalmazás nélkül külföldi éleslövészetre ke­rült sor. ” A kisebbségi vélemény kitér arra a többség által is nehez­ményezett körülményre, hogy a bizottság egyes dokumen­tumokat - Póda Jenő (MDF) bizottsági tag becslése szerint mintegy 40 százalékukat - nem eredeti, hanem letakará­sokkal manipulált változatban kapott meg. A többség ezt „akceptálható szándéknak” minősítette, mely, a kisebbség szerint azonban „Fodor István államtitkárt politikai fele­lősség terheli, amiért szóbeli uatsítására Simon György ez­redes manipulált dokumentumokat készített”. A kisebbség szerint a „végső ellenmondás” is a manipu­lált iratok körül válik világossá: eszerint Keleti György­nek valójában május 16-a előtt is tudnia kellett a gyakor­latról, ezért „kártyavárként omlik össze a magyarázat...” - tmk - 5. oldal Kínai és torgyánista gesztusok Volt a minap egy kínai fogadás Bu­dapesten, a házigazdák abból az al­kalomból rendezték, hogy a nagykö­vet végleg elutazik állomáshelyéről. Az eseménynek három „poénja” is volt, sorban előadnám őket. Egyrészt, ami engem személy sze­rint illet, a nagykövetet vagy húsz éve ismerem. A magyar fővárosban hajdan, a 70-es évek végén beosztott diplomataként bukkant fel, összebarátkoztunk, már csak azért is, mert én, nemrég hazajőve Kínából (ahol MTI-tudósítóként működtem), meglehetősen sokat firkáltam az ő országáról. Azt hittem, az irántam meg­nyilvánuló érdeklődés kizárólag diplomáciai eredetű és érdekű, de csakhamar rájöttem, hogy nem az. Ebben a hitemben később olyannyira meg kellett erősödnöm, hogy ha visszagondolok rá, ma is elérzékenyülök. A hajdani nagykövet, hírét véve annak, hogy megint kül­földre megyek tudósítónak (ezúttal Londonba), felhí­vott, hogy feleségével együtt adnának egy búcsúvacso­rát nekünk, csak kettőnknek, a nejemnek is nekem. A továbbiak megértéséhez tudni kell a következőket. Amikor Kínában éltem (1974-77), semmi néven ne­vezendő emberi kapcsolatot nem volt lehetséges kí­naiakkal létesíteni. Az újságíróknak csak funkcio­nárius partnereik voltak, azok meg mindig úgy tettek, mintha családjuk, magánéletük nem is lett volna. Az ilyesmi szóba nem kerülhetett, mint ahogyan az sem, vannak-e szenvedélyei, hobbijai az illetőnek, mit csi­nál munka után, hol nyaral vagy hasonlók. De azon a bizonyos búcsúvacsorán két olyan kínai ember ült Budapesten, a Gorkij fasorban, az asztal mellett, akik, talán a társaság intim volta miatt is, megnyíltak. Csen és felesége kéretlenül is elmesélték, hogyan ismer­kedtek meg az ötvenes években - kínai ösztöndíjasként - Budapesten, hogyan andalogtak kéz a kézben a Du­­na-parton, mit terveznek most, ha hazatérnek, milyen lakásgondja van a gyereküknek Pekingben és így to­vább. Ezt egy diplomatától vártam volna a legkevés­bé. De a Csen házaspár ott, az asztalnál, egyszerűen házaspár volt, két közönséges ember, tele ifjúkori em­lékkel, amiket szívesen és gátlás nélkül tálaltak fel a kacsa, a rákok, az édes-savanyú hal (hű, még most is nyalom a tíz ujjam!) mellé. Amikor most, 15 év múltán koccintottam velük, haj­dani, ma már egészen természetesnek számító, akkor „forradalmian emberi” gesztusaik jutottak eszembe. És velem koccintott - az egészségükre - Torgyán József is. (Ez a második felvonás.) Ami természetes volt, mert noha a szóban forgó fogadáson a magyar politikai elit erősen „alulreprezentált” volt, Tor­gyán most sem hiányzott. Dacára annak, hogy poli­tikusi tevékenységének egy korábbi szakaszában a „legnagyobb magyar Tajvan-lobbystaként” tündö­költ, elhozta Budapestre a világ egyik legnagyobb (és legtehetősebb) antikommunista szervezetének, a tajvani székhelyű Antikommunista Világligának a kongresszusát is. Ezt nyilván önös számításból (is) tette, hiszen a liga a 90-es évek elejére, a tábor meg­szűnésével fantommá vált, semmi sem indokolta a létezését. De Torgyán József rugalmas ember, nem ragadt meg Tajvannál, annál az ötleténél, hogy a magyar felvirágzást tajvani tőkéből lehetne finan­szírozni. Megjelenése a „kommunista Kína” nagy­­követségén, minden lehetséges alkalommal, szab­ványszerűvé vált: már-már hajlamos vagyok azt hinni, hogy ő, aki szenvedélyesen üldözi a „külföldi liberális karvalytőkét”, ebből a kategóriából a taj­vaniak mellett a kommunista kínaiakat is kivonta, megteremtvén így - legalább - a saját lelke békéjét kínai ügyekben. Ugyanő, ugyanezen a fogadáson, jelentékeny kí­nai és magyar asszisztencia mellett, nemcsak a ház­igazdák felé mosolygott, tett egy kedves politikai gesztust Szabó Iván, az MDF-ből kiszakadt MDNP frissen megválasztott elnöke (egy másik vendég) fe­lé. Szabó épp távozóban volt Csen partijáról, ami­kor a kisgazdavezér megragadta könyökét, és széles vigyor kíséretében a következőket mondta neki: „Te Iván, még én sem tudtam volna megcsinálni azt, hogy egy fedél alá terelem az összes parlamenti képviselőmet, párttagomat és szimpatizánsomat, és elérem, hogy teljes egyhangúsággal engem válasz­­szanak elnökké! Ennyi ember, nahát! Úgy tudom, voltak vagy huszonöten. ” Aczél Endre

Next