Vasárnapi Hírek, 1996. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1996-06-30 / 26. szám
1996. június 30 Könnyű idehaza panaszkodni Keleti György honvédelmi miniszter nyilatkozik a Vasárnapi Híreknek Keleti György hagyományosan a kormány legnépszerűbb miniszterei közé tartozik. Az elmúlt hónapban kirobbant úgynevezett MiG-botrány - az 59. Szentgyörgyi Dezső Harcászati Repülőezred MiG-29-es vadászrepülőgépeinek parlamenti engedély nélküli lengyelországi éleslövészete óta azonban támadások kereszttüzébe került, s a Népszavában a héten megjelent közvélemény-kutatás adatai szerint népszerűségi indexe példátlan mértékben, tíz százalékponttal visszaesett. - Megítélése szerint mennyiben függ össze a MiG-üggyel népszerűségének csökkenése? - Nyilván nem múlik el a közvéleményben nyomtalanul, ha hosszú heteken keresztül csak arról hall és olvas, hogy az ellenzék egyes politikusai szerint a honvédelmi miniszter alkotmánysértő. Az utóbbi néhány hétben tudatos és jól előkészített támadás érte a tárcát - elsősorban a minisztert, de másokat is. Ennek persze a MiG-ügy kapcsán volt is alapja, de az események már túlmutattak azon. Nem válaszoltunk a személyeskedésekre, betartottuk a vizsgálóbizottság által megállapított játékszabályt, hogy a vizsgálat befejeztéig ne nyilatkozzon az ügyről senki. Mások nem tartották be. - Egyébként az ön számára fontos a népszerűségi mutató? Számít arra, hogy újra emelkedni fog? - Persze, hogy fontosnak tartom, egyfajta visszajelzés. Meg kell várni a többi közvélemény-kutatást is, de - megmondom őszintén - számítok rá, hogy azokban is lesz visszaesés. Azt gondolom, valahogyan vissza kell küzdenem magam. Tíz pontot nagyon nehéz visszaszerezni, de - mást nem is mondhatok - nem szövegeléssel, hanem munkával el kell érni, hogy rendeződjön a kép. - Van az ellenzék által megfogalmazott kritikák és vádak tartalmában olyasmi, amivel egyetért? - Az ellenzék megállapításaiban nyilvánvalóan vannak csúsztatások. Az alkotmánysértést ugyanis nem a honvédelmi miniszter követte el, ezt az első pillanattól kezdve mondtam, csak éppen visszafogottan. Az alkotmánysértést az követte el, aki Lengyelországba irányította a gépeket. Amikor a miniszter tudomást szerzett az ügyről, írt egy levelet a vezérkari főnöknek, és viszszarendelte őket. A miniszter törvényi kötelezettségét teljesítette, a civil kontrollt gyakorolta. Politikai felelősségemet egy pillanatig sem vitatom, étt egyesek úgy próbálták a helyzetétl beállítani, mintha én lennék a Magyar Honvédség parancsnoka. Olyan intézkedéseket kértek rajtam számon, melyeket a vezérkari főnök jogosult megtenni, s ezt nem tartom a legkorrektebb eljárásnak. Azt gondolom, hogy demokráciában nem csak az az ellenzéki képviselő feladata, hogy lőjön a kormányra, hanem az is, hogy az ország és a honvédelem érdekében együttműködjön a miniszterrel. - Az ellenzéknek nyilván mégis egyik elsődleges feladata, hogy ha a kormány egyik népszerű minisztere ellen politikai támadást lehet intézni, akkor ezt megtegye. - Egy percig sem vitatom. De én is voltam ellenzéki képviselő, ilyen módszerekkel mégsem éltem. - Több ízben írt arról a sajtó, hogy a minisztériumi apparátus és a hivatásos állomány között feszültségek tapasztalhatóak. Nem lehet, hogy a MiG-botrány ennek a feszültségnek a tünete, hogy a honvédség kétfejűségéből következett a baki? - Ez azt jelentené, hogy az egyik fél, idézőjelben mondom, bosszút állt. De én ezt nem hiszem. Kétségtelen, hogy van párhuzamos ügyintézés, erre mi is rájöttünk, külföldiek is felhívták rá a figyelmünket. Most azonban nem ez volt a baj, itt világosan elválasztható, hogy kinek mi a feladata. Nem azért hibáztatok magamban néhány katonai vezetőt - és nem akarom áthárítani a felelősséget a katonákra, ahogyan azt néhányan mondják -, mert nem szerezték be a parlamenti hozzájárulást, hanem mert nekik is kötelességük lett volna figyelemmel kísérni, hogy minden rendben van-e. Úgy tűnik - és ez nemcsak a parancsnokságra, a minisztériumra is érvényes -, egyesek nem értik, hogy mi a parlament hatásköre, mit jelent a civil kontroll. Ebben az ügyben a minisztériumban többen azt mondták: nyugi, majd kimászunk belőle. Amire én azt mondtam: nem mászunk ki, és ha azt gondolod, hogy lehet, akkor nem tudod, mi a demokrácia. - Ez kinek a felelőssége? Parancsra nem lehet emberek gondolkodását átalakítani, de politikai intézkedéseket lehet tenni a változás érdekében. - Nem véletlenül készültem másfélkét éve arra, hogy Végh Ferencet kineveztessem első számú katonának, ő az Egyesült Államokban is folytatott tanulmányokat, két évig olyan katonák között élt, akiknek természetes az, ami itt még nem mindenkinek. Neki is meg kellett tanulnia, át kellett programoznia magát. Azt hiszem, ez lesz a jövő. Hozzáteszem, nagyon sokan támadnak, emiatt is. i _iki- A hivattásos'állományból? 'vu - Igen. Sokan úgy érzik, túlzottan előtérbe helyezem azokat, akik Nyugaton végeztek iskolát. Erre az a válaszom, hogy ha a NATO-ba igyekszünk, akkor NATO-komform gondolkodású vezetőkre van szükség. Ugyanakkor a Magyar Honvédségnél mindenki előtt adott a lehetőség, hogy megpályázzon egy-egy nyugati tanulmányutat, és soha senkit nem akadályoztak abban, hogy nyelvet tanuljon. Csak hát ez áldozat. Könnyű idehaza egy székben ülve arról panaszkodni, hogy ez a miniszter nem törődik velem, mert én Kijevben vagy Leningrádban végeztem. De ez a miniszter igenis törődik velük: nyugati Lényi László felvétele tárgyalásaink során folyamatosan keressük a képzési lehetőségeket, a nehéz gazdasági helyzet ellenére milliókat áldozunk arra, hogy nyelvet tanulhassanak. Nem megy egyik napról a másikra: lesz olyan, aki csak hat év múlva tanul meg angolul, és akkor fog szép katonai karriert befutni. Persze több az eszkimó, mint a fóka: nálunk is az a gond, hogy jóval kevesebb magas katonai beosztás van, mint ahányan el szeretnék érni. El kell ismerni, hogy van olyan korosztály, amely kiszorul: az ötven fölöttiek, az ötvenöt felé járók. - Jönnek a fiatalok? - Végh Ferenc negyvenhét éves. Ma írtam alá a hadműveleti főcsoportfőnök kinevezését, aki még fiatalabb tiszt. - A miniszter csinálja a sereg kádermunkáját? - A miniszter nem egyedül csinálja a kádermunkát. Soha senkit nem neveztem úgy ki, hogy a vezérkari főnöknek azt mondtam volna: azt akarom, hogy valaki ide vagy oda kerüljön. Én még nevet nem hoztam szóba, csak az általuk javasolt személyek közül választok. Ennyi a döntési felelősségem. - A Magyar Narancs egy összeállításában tisztekre hivatkozva éppen annak az ellenkezőjéről beszéltek, mint ön. Szerintük az ön minisztersége alatt megkezdődött a rendszerváltás előtti garnitúra visszaáramlása, úgynevezett ejtőernyősök kerültek a Hadtörténeti Intézetbe, mások az ötvenöt éves korhatár elérése után is - szakértőként, tanácsadóként - maradtak a minisztériumban. Az ötvenöt év nagyon szigorú határ, erről a parlament döntött. Ám az emberek egy része ötvenöt évesen még alkotóképes, s luxus lenne elengedni őket. Az egyik megoldás tényleg az - és a jövőben is az lesz, előre megmondom -, hogy ha valaki alkalmas a munkavégzésre, és feladatát köztisztviselőként, nyugdíjasként is elláthatja, akkor marad. De tíznél több ilyen esetet senki nem tud mondani. Nincs is lehetőségem kinevezni bárkit a Hadtörténeti Múzeumba, nem az én jogköröm. Én a főigazgatót nevezem ki, a többi az ő dolga. A minisztériumban 1994 nyarán felállt egy szervezet, melynek tagjai közt vannak olyanok, akik akkor még aktívak voltak, és ma köztisztviselőként dolgoznak itt, de ez sem több öt-hat embernél. - Pontosan hogyan valósítja meg a miniszter a civil kontrollt? Irányítja vagy felügyeli a hadsereget? - Ez a honvédelmi törvényben szabályozva van. A törvény a vezérkari főnöknek nagyon széles jogkört biztosít. A miniszter egyedi irányítási aktusokkal szólhat közbe. Tehát nem én vezetem a Magyar Honvédséget. Visszautalnék a MiG-ügyre: amikor én május 16- án reggel a dolgot megtudtam, behívtam a jogi és igazgatási főosztály vezetőjét. Nem az történt, hogy felvettem a telefont és habzó szájjal visszarendeltem őket. Azt mondtam, hogy készítsen elő egy levelet, amelyben a törvényben megszabott jogkörömet nem túllépve intézkedem a hazarendelésről. Csak ezt lehet csinálni: nem vonhatom el a honvédség parancsnokától törvényes jogköreit. Van persze informális rész is: a vezérkari főnök úrral rendszeresen leülök és megbeszélem az aktuális dolgokat. Ha azt tapasztalnám Végh úrnál - de biztos vagyok benne, hogy nem fogom -, hogy a megbeszéltekkel ellentétesen jár el, akkor a beszélgetések egyegy levél átadására korlátozódnának. De ilyesmiről nincs szó. Nádori Péter „Van párhuzamos ügyintézés” A HÍREK HÁTTERÉBEN Kemény párnák, puha csaták Ne higgyük azt, hogy a házszabály-módosítással kapcsolatos ötpárti tiltakozás jelentéktelen a hét eseményei között. Szerdán Isépy, Szabó Iván, Szájer, Torgyán és Demeter Ervin közösen ültek a sajtó elé. Hapci, Vidor, Kuka, Morgó és Szende bőgve panaszolták be Hófehérkénél Szundit és Tudort, hogy el akarják venni kedvenc játékukat, a tükröt. A napirend előttiek korlátozása csökkentené az ellenzék szereplését a parlamenti közvetítésekben. Nem fontosabb persze, mint a tornádó, vagy Suchman tánca. Vagy a megfeneklett alkotmányozás. Vagy az, hogy az áfa-csalás szappanoperájának újabb százmilliós epizódja fut. Vagy az, hogy az összeférhetetlenség is úgy alakul, hogy már csak az szégyenérzet összeférhetetlen. De az ötpárti közösülés mégis figyelmet érdemel, s nem csak politikai perverzió, ahogyan gondolnánk. Mert ez kérem egy ellenzéki nagykoalíció puha előjátéka. A politika az öregkor szexe, s akinek nem adatott meg, hogy az Úr előbb vegye el képességeit, mint vágyait, az rátérhet a verbális szexre. (Csak szaván ne fogják.) Önálló, közös alternatívája nem volt az Ötöknek, de volt öt önálló hiúsága, ezért szövetségük mindig megfeneklett. Most viszont az öt sértett hiúság közös akolba került, hiszen a koalíció einstandolja a „napirend előttit”. Persze mindenki óvatosan másról beszél. E csipetcsapat egységesen lép fel, de úgy, hogy tenni azért ne kelljen igazán. Egy pillanatig a tükör előtt gyönyörködik magában az ötpárti egység, mi meg csak azt nem tudjuk, hogy egymást, vagy a kormányzó pártokat utálják-e jobban? A demokrácia kemény ágyában ezért vívnak puha csatát. Amikor Gál Zoltán arca szétfolyt a képernyőn (stuperral a zsebében), elmagyarázta, hogy milyen időrabló a napirend előttiek sorozata, és kifejtette (volt előtte a komputer is), hogy 5 több mint 2, és hogy mindez a demokráciát veszélyezteti, tudtuk: nagy-nagy háború lesz. És jön. Háborogjanak bár a nyugdíjasok, a tanárok, csak hadd rettegjen az a nyomorult választó az utcán a kutyáktól, a bűnözőktől penészedjen az idei búza és rohadjon a tavalyi hagyma, mi megmutatjuk: bár ama kettő egybenőtt, de minket ötünket meg egy anya szült. Tehát: csoportkép szerdán. Melyikük blamálja jobban a másikat? Szabó Iván és Isépy együtt a harcban. (A párt nevét a bíróság már elosztotta.) Egyikük már túl, másikuk még innen Szenes Andreán, Szájer szinte Torgyán ölében. Demeter Ervin csak titokban, (kvázi asztal alatt) szorongatja a hűtlen Szabó Iván kezét. Persze ez még nem a tettek ideje, ezért az öt macho akaratszavakkal vizionál. A kétpárti álliberálisok végromlásba döntik a magyar demokráciát. De mi nem hagyjuk! - idézik fel a március 14-i riadó hangját. Leginkább Isépynek lódult meg a fantáziája. Vagy otthon hagyta cavintonját, vagy Szabó Iván nem figyelmeztette, hogy csak a végszavazást bojkottálják és nem a parlamentet, azt ecsetelte, hogy ősszel, mikor idelátogat János Károly spanyol király és szólni fog a parlamentben, csak a kormánypártok lesznek jelen, az ellenzék nem. (Ekkora öngólt utoljára Maczó Ágnes rúgott, amikor hirtelen felindulásból letiltotta magáról a televíziót.) Azért csak gondoljuk el: A király kérdezi Gönczöt: Hol van az én jó Tamásom? Göncz dadog: Tamás ugyan nincs itt, de Dénes János sincs már, hogy jelvényt tűzzön a királyi hajtókára, meg Szabad György sem, így János Károlyt senki sem madamozza le csibészesen, és Torgyán sincs, hogy a plafonba lőjön, amitől János Károly mindjárt otthon érezné magát. Szegény Szájer is mondott valamit, de az jogászias volt. Isépyt nem lehetett túlszárnyalni. Hack Péter másnap a jegyzőkönyveket emlegeti, meg azt, hogy ez túlzás, de nem válaszolt Isépy kérdésére: Mi lesz, ha jön a király? Thoma László Nem lesz felelősségrevonás A kormánypárti és ellenzéki képviselők vitái kísérték végig a parlament honvédelmi bizottsága III. ellenőrzési albizottságának a MiG-botrányban folytatott vizsgálatát, s a néhány nappal ezelőtt elkészült jelentéshez terjedelmes kisebbségi ellenvéleményt fűztek az utóbbiak. Mint ismeretes, ez év május 13-án a Magyar Honvédség egy MiG-29-es vadászrepülőkből álló alegysége éleslövészeti gyakorlatra Lengyelországba repült, ám erre úgy került sor, hogy a határátlépéshez szükséges, alkotmányban előírt parlamenti jóváhagyás hiányzott. Keleti György honvédelmi miniszter elmondása szerint csak május 16-án reggel értesült a helyzetről, ekkor levelet írt a honvédség parancsnokának (az azóta nyugállományba vonult Németh Sándornak), s intézkedett az alegység azonnali hazahívásáról. Az Országgyűlés Honvédelmi Bizottsága az ügy kipattanása után megbízta ellenőrzési albizottságát, hogy folytasson vizsgálatot az ügyben. A bizottság megállapította: „az országgyűlési döntést igénylő kiképzési feladatok ellárásának gyakorlata nem megfelelő”, s hogy „változtatni kell azon a szemléleten, mely szerint a parlamenti jóváhagyás megszerzése szükséges rossz”. A többségi álláspont szerint „arra vonatkozóan semmilyen adat nem merült fel, hogy a csapatok a miniszter engedélyével hagyták volna el az országot. A miniszter úgy járt el, ahogy tőle a jogszabályok betartása érdekében elvárható, ezért felelőssége csak annyiban vethető fel, amennyiben egy jogállam miniszterétől ez elvárható. Lemondásának felajánlásával eleget tett az íratlan szabályokban megfogalmazott kötelességének és kvázi felvállalta a politikai felelősséget. ” A jelentés megfogalmazza, hogy „Borsits László helyettes államtitkár nem megfelelő alapossággal felügyelte a parlamenti előterjesztés kidolgozását és az időbeni végrehajtását”, s hogy a „napi jelentéseket megkapó valamennyi felelős vezetőnek észlelnie kellett volna” a mulasztást, azonban esetleges felelősségrevonásra nem tesz ajánlást. A jelentés utal arra is, hogy az alkotmánysértés az alegység útnak indításával valósult meg, s ezért nem mindegy, hogy az erre vonatkozó konkrét parancsot ki adta ki. A kisebbségi vélemény szerint azonban „a katonai vezetés esetében nem állapítható egyértelmű szakmai felelősség, hiszen a HM Kollégiuma parancsként értelmezhető módon elrendelte a csapatmozgásokat”. Leszögezik, hogy Keletit és Fodor István politikai államtitkárt az ügyben politikai felelősség terheli, utóbbit azért is, mert, „a frakcióvezetőknek írt levelében elhallgatta, hogy parlamenti felhatalmazás nélkül külföldi éleslövészetre került sor. ” A kisebbségi vélemény kitér arra a többség által is nehezményezett körülményre, hogy a bizottság egyes dokumentumokat - Póda Jenő (MDF) bizottsági tag becslése szerint mintegy 40 százalékukat - nem eredeti, hanem letakarásokkal manipulált változatban kapott meg. A többség ezt „akceptálható szándéknak” minősítette, mely, a kisebbség szerint azonban „Fodor István államtitkárt politikai felelősség terheli, amiért szóbeli uatsítására Simon György ezredes manipulált dokumentumokat készített”. A kisebbség szerint a „végső ellenmondás” is a manipulált iratok körül válik világossá: eszerint Keleti Györgynek valójában május 16-a előtt is tudnia kellett a gyakorlatról, ezért „kártyavárként omlik össze a magyarázat...” - tmk - 5. oldal Kínai és torgyánista gesztusok Volt a minap egy kínai fogadás Budapesten, a házigazdák abból az alkalomból rendezték, hogy a nagykövet végleg elutazik állomáshelyéről. Az eseménynek három „poénja” is volt, sorban előadnám őket. Egyrészt, ami engem személy szerint illet, a nagykövetet vagy húsz éve ismerem. A magyar fővárosban hajdan, a 70-es évek végén beosztott diplomataként bukkant fel, összebarátkoztunk, már csak azért is, mert én, nemrég hazajőve Kínából (ahol MTI-tudósítóként működtem), meglehetősen sokat firkáltam az ő országáról. Azt hittem, az irántam megnyilvánuló érdeklődés kizárólag diplomáciai eredetű és érdekű, de csakhamar rájöttem, hogy nem az. Ebben a hitemben később olyannyira meg kellett erősödnöm, hogy ha visszagondolok rá, ma is elérzékenyülök. A hajdani nagykövet, hírét véve annak, hogy megint külföldre megyek tudósítónak (ezúttal Londonba), felhívott, hogy feleségével együtt adnának egy búcsúvacsorát nekünk, csak kettőnknek, a nejemnek is nekem. A továbbiak megértéséhez tudni kell a következőket. Amikor Kínában éltem (1974-77), semmi néven nevezendő emberi kapcsolatot nem volt lehetséges kínaiakkal létesíteni. Az újságíróknak csak funkcionárius partnereik voltak, azok meg mindig úgy tettek, mintha családjuk, magánéletük nem is lett volna. Az ilyesmi szóba nem kerülhetett, mint ahogyan az sem, vannak-e szenvedélyei, hobbijai az illetőnek, mit csinál munka után, hol nyaral vagy hasonlók. De azon a bizonyos búcsúvacsorán két olyan kínai ember ült Budapesten, a Gorkij fasorban, az asztal mellett, akik, talán a társaság intim volta miatt is, megnyíltak. Csen és felesége kéretlenül is elmesélték, hogyan ismerkedtek meg az ötvenes években - kínai ösztöndíjasként - Budapesten, hogyan andalogtak kéz a kézben a Duna-parton, mit terveznek most, ha hazatérnek, milyen lakásgondja van a gyereküknek Pekingben és így tovább. Ezt egy diplomatától vártam volna a legkevésbé. De a Csen házaspár ott, az asztalnál, egyszerűen házaspár volt, két közönséges ember, tele ifjúkori emlékkel, amiket szívesen és gátlás nélkül tálaltak fel a kacsa, a rákok, az édes-savanyú hal (hű, még most is nyalom a tíz ujjam!) mellé. Amikor most, 15 év múltán koccintottam velük, hajdani, ma már egészen természetesnek számító, akkor „forradalmian emberi” gesztusaik jutottak eszembe. És velem koccintott - az egészségükre - Torgyán József is. (Ez a második felvonás.) Ami természetes volt, mert noha a szóban forgó fogadáson a magyar politikai elit erősen „alulreprezentált” volt, Torgyán most sem hiányzott. Dacára annak, hogy politikusi tevékenységének egy korábbi szakaszában a „legnagyobb magyar Tajvan-lobbystaként” tündökölt, elhozta Budapestre a világ egyik legnagyobb (és legtehetősebb) antikommunista szervezetének, a tajvani székhelyű Antikommunista Világligának a kongresszusát is. Ezt nyilván önös számításból (is) tette, hiszen a liga a 90-es évek elejére, a tábor megszűnésével fantommá vált, semmi sem indokolta a létezését. De Torgyán József rugalmas ember, nem ragadt meg Tajvannál, annál az ötleténél, hogy a magyar felvirágzást tajvani tőkéből lehetne finanszírozni. Megjelenése a „kommunista Kína” nagykövetségén, minden lehetséges alkalommal, szabványszerűvé vált: már-már hajlamos vagyok azt hinni, hogy ő, aki szenvedélyesen üldözi a „külföldi liberális karvalytőkét”, ebből a kategóriából a tajvaniak mellett a kommunista kínaiakat is kivonta, megteremtvén így - legalább - a saját lelke békéjét kínai ügyekben. Ugyanő, ugyanezen a fogadáson, jelentékeny kínai és magyar asszisztencia mellett, nemcsak a házigazdák felé mosolygott, tett egy kedves politikai gesztust Szabó Iván, az MDF-ből kiszakadt MDNP frissen megválasztott elnöke (egy másik vendég) felé. Szabó épp távozóban volt Csen partijáról, amikor a kisgazdavezér megragadta könyökét, és széles vigyor kíséretében a következőket mondta neki: „Te Iván, még én sem tudtam volna megcsinálni azt, hogy egy fedél alá terelem az összes parlamenti képviselőmet, párttagomat és szimpatizánsomat, és elérem, hogy teljes egyhangúsággal engem válaszszanak elnökké! Ennyi ember, nahát! Úgy tudom, voltak vagy huszonöten. ” Aczél Endre