Vasárnapi Hírek, 2001. január-március (17. évfolyam, 1-12. szám)
2001-01-28 / 4. szám
2001. január 28. Csalló Béla Beszéljünk nyíltan. A Magyar Szocialista Párttól jelenleg mi sem áll távolabb, mint a kapitalizmus logikáját (mégoly óvatosan is) megkérdőjelező rendszerkritika. Habár ellenfelei - merő ostobaságból vagy politikai . . . számításból - rendrecommunista utódpártnak nevezik, e vád pontatlan és hamis. Az MSZP idestova tíz esztendeje már a kapitalizmus legerősebb bástyája Magyarországon. Masszívabb erődítmény, mint a liberális eszmék képviseletében kétségkívül élenjáró SZDSZ, szilárdabb, mint a hatalomért különböző maszkokat magára öltögető Fidesz, és szerencsére erősebb, mint az antikommunista retorikát az úgynevezett sajátos magyar kapitalista út hirdetésével vegyítő pártok. (Sajátos út persze minden normális nemzet esetében létezik, pontosabban nem is nemzet az, amelyik csak másol és nem igyekszik a világhoz való illeszkedését önnön adottságainak megfelelően kivitelezni. Mikor azonban sajátosságát ideológiává emeli, az rendszerint már súlyos betegségre utal, ami aztán mindent megakadályoz: a sajátosság érvényesítését éppúgy, mint az értelmes illeszkedést.) A szocialisták kvázi barátainak viszolygása s ellenfeleinek ádáz gyűlölete ebből a kihívóan jól sikerült „átmentésből” fakad: nehéz elviselniük, hogy az újburzsoázia szociológiai és politikai bázisának túlnyomó hányada részint az rendszerváltás megegyezéses jellegéből, részint a késő kádári szisztéma logikájából fakadóan - az előző korszak kedvezményezettjeinek köréből került ki, és ezt semmilyen manőverrel nem lehetett megakadályozni. De még dühítőbb számukra, hogy az éllovas kapitalista párt ennek ellenéül szerző politológus, az MTA Politikai Tudományok Intézete igazgatóhelyettese ie még mindig vonzza a vesztesek és veszélyeztetettek jelentős részét, azokat, akiket az újkapitalizmus enyhén szólva nem tudott az igazságosabb társadalom iránti elementáris vágyukban megingatni. Ellenlábasaikat továbbá az is irritálja, hogy a magyar szocialisták milyen gyorsan és zökkenőmentesen illeszkedtek be az új világba, s hogy nem csupán saját politikai családjukon belül, de más táborokban, és az érintkezés állami szféráiban is magas a nemzetközi reputációjuk. Adva van tehát ez a három tény, vagy még inkább ez a három varangy, amit a szocialisták külső kritikusai nem képesek, úgymond, se kiköpni, se lenyelni. Ennek a sikeres politikai alakulatnak az egyik legismertebb megtestesítője Németh Miklós, aki épp ezen a héten döntött úgy, hogy - amint azt ő maga fogalmazta: „szervezetten” - nem vállal szerepet az MSZP politikájában. Németh hazajövetelét, hezitáló magatartását, majd nem kellően előkészített szerepvállalási igényét a média ezerszer megrágta már, s könnyen elintézte azzal (ami egyébként igaz, csak tanulságnak sovány), hogy sokévi távollét után, úgy látszik, senki sem lehet próféta a saját pártjában. Bennem azonban, most hogy a Kovács László vagy Németh Miklós című kérdés eldőlt, inkább az ötlik fel, hogy korrekt eszközökkel vívott párviadalukból - a szembetűnő stiláris eltéréseken túl mennyire nem volt kivehető, lényegileg miben is különbözött volna egymástól kettejük politikája. Az a fundamentális probléma például még csak fel se vetődött közöttük, hogy az MSZP egyfelől a fent említett kapitalista váltás hozadékából, másfelől pedig szimpatizánsainak baloldali érzelmi tőkéjéből él - anélkül, hogy ezen a tudathasadáson mind a mai napig különösebben gondolkodott volna. Szó se esett arról, hogy Kovács László vagy Németh Miklós befutása esetén milyen lenne a párt gazdaság-, pénzügy-, agrár-, család- vagy egyéb politikája, noha ezekből az említett dilemmára vonatkozóan érdemleges következtetéseket lehetett volna levonni. Nem vitás persze, miként a színházban, a politikában se mindegy, melyik színész játssza a főszerepet, de ki látott már olyan rendezőpróbát, ahol csak mellékesen vagy még úgyse beszélnek magáról a darabról? Pedig most amikor a Fidesz-MPP erőszakos politikája a kirekesztő módon hagyományelvű, paternalisztikus szellemiségű középosztályon kívül mindenki mást meg akar gyengíteni, most, amikor perifériára szorultak a munkáltatói és munkavállalói érdekképviseletek, s pénzügyileg még kiszolgáltatottabbakká váltak az önkormányzatok, valamint elsorvadóban vannak a környezetvédő és nőmozgalmak, s végül, de nem utolsósorban egyre kilátástalanabbá vált a roma kisebbségek helyzete, éppen most kellene komolyan észrevenni, hogy növekedőben vannak a társadalom spontán kritikai potenciái. Mégis úgy fest, az MSZP-nek nemigen akaródzik ehhez az új helyzethez idomuló, rendszerkritikai jellegű politikát megfogalmazni. A „Magyarország mindenkié” szlogen jól hangzik ugyan, de aligha elegendő. Közhely, hogy a világban jelenleg létező baloldali kínálatokból a szocialisták eddig a clintoniblairista főcsapást követték, ami a makrogazdasági kényszerek mellett egybevágott a rendszerváltás legitimációs követelményeivel, no meg persze rímelt az újburzsoázia gründolási lázára is. Ugyanakkor ez az irány nem titok, a létező legjobboldalibb változat a baloldalon belül, és a rendszerkritika minden, még a leghalványabban rózsaszínű változatát is nélkülözi. A „komcsi” szimpátiával nemigen gyanúsítható Helmut Schmidtnek egy nemrég megjelent interjújából idézve, ez egy „lényegét tekintve jövőkép nélküli, sodródó, vagy nevezzük nevén: a konkrét szerencsétleneket az egyszer majd elvileg mindenkinek gyümölcsöző általános profitérdek oltárán feláldozó, álbaloldali politika”. Természetesen nem ránk, hanem az utókor történészeire vár a feladat megítélni, hogy az elmúlt évtizedben Magyarország egészének hosszú távú érdekeit egy ilyen politika szolgálta-e. Bennünket most ennél kevesebb: az irány folytathatósága érdekel. Hiszen feketén-fehéren ma úgy szól a kérdés: képes-e az MSZP megjeleníteni egy vonzó és hatásos szociáldemokrata politikát? Tud-e egyszerre kritika-, szabadság- és korszerűen nemzetelvű, vagyis nyugatiasan baloldali alternatívát felmutatni? Sajnálatos, hogy a Németh-kérdés kapcsán mindez nem került szóba. Valami fontosat mulasztott el ezzel az MSZP. Kár. Egy visszavonulás margójára képes-e az MSZP megjeleníteni egy vonzó és hatásos szociáldemokrata politikát? Tud-e egyszerre kritikaszabadság- és korszerűen nemzetelvű, vagyis nyugatiasan baloldali alternatívát felmutatni?” ........ VÉLEMÉNY I.-9. Hadüzenet Bárdossyval Avar János Pompás ötlet, méltó a rehabilitálni próbált Bárdossy gyászos emlékéhez: üzenjünk megint hadat Amerikának, meg a második világháború nyugati szövetségesei által létrehozott atlanti tábor többi demokratikus országának. Mert mi más lenne a hű Avar János borús bűnösként elítélt kormányfő utólagos felmentése, mint politikai hadüzenet mindazon történelmi értékeléseknek, amelyekhez a fasizmus leverésére szövetkezett atlanti államok mai politikusai - pártállásra való tekintet nélkül - rendíthetetlenül ragaszkodnak. S amely felfogásukban legkésőbb NATO-felvételünkkor mi is osztozni óhajtottunk. Ezt komolyan gondolták? - tudakolta csodálkozva a magyar hadüzenet átvételekor Bárdossytól Amerika akkori követe, s alighanem ugyanez lenne a nyugati utóddiplomaták kérdése is a mostani miniszterelnökhöz. Valóban kétségbe óhajtják vonni a nürnbergi jellegű felelősségre vonás jogosságát, s hozzá éppen akkor, amikor a demokratikus világ a hágai nemzetközi bíráskodással felelevenítette annak elveit? - álmélkodnának új keletű szövetségeseink, valamikori háborús ellenfeleink. Kiket rögvest sikerülne is emlékeztetni arra a múltra, amelynek Bárdossy annyira jelképe is: ha nem vették volna észre hazánk jobboldali köreiben, az elmúlt évtized balkáni hadakozóinak kezelésében bizony meg-megnyilvánult az is, milyen történelmi emlékeket ápolnak róluk az egyes nyugati hatalmak fővárosaiban. S mennyire igazolná egy Bárdossy-rehabilitáció mindazokat, akik a külvilágban „hazánk rossz hírét keltik”, miként azt az őket listára vevő mai kormányzat állítja. Sőt: utólag azok is igazolódnának, akiket alig évtizede riogatóknak neveztek, amiért a Horthy-rendszer restaurálásának kísérletével gyanúsították meg a jobboldal akkori kormányát. Utóvégre egy politikai ihletésű rehabilitáció a múlt vállalása is, s a bűnök erénnyé magasztosítása. S ugye, mi sem tenne jobbat Magyarország uniós csatlakozásának, mint egy olyan rezsim felmentése, amelyhez hasonló okon tartották sokáig távol a Közös Piactól az ibériai országokat. El tudom képzelni, hogy Csurka ezt nem is bánná túlságosan, de mit szól ehhez Orbán? ( . , /) . Csőd pedig nincs Kit érdekel, hogy ki a Magyar Televízió elnöke? Érdekel-e egyáltalán a Magyar Televízió bárkit is? A közszolgálati tévét éppen Haszan Zoltán most irányító Szabó László Zsolt rövidesen távozik. Nem nagy ügy, ő lesz rövid idő alatt a harmadik, aki veszi a kalapját. Jön másik. A nézőket nem az elnök érdekli, hanem a műsor. Illetve a Magyar Televíziónál lassan már az sem. Az MTV-vel kapcsolatban nincs olyan hír, amin meglepődnénk. Senki nem csodálkozik azon, hogy külsős munkatársak ezrei hónapok óta hiába várnak fizetésükre, hogy a részvénytársasági formában, de a készülékhasználati díjakból élő közszolgálati televízió szinte teljesen felélte 16 milliárdos alaptőkéjét, hogy kiárusítja ingatlanvagyonát, a több mint tízmilliárdos bevételekből pedig esélye sincs adósságai rendezésére. Nem vert fel nagy port az sem, hogy a televízió évekig nem fizette közterheit, majd a felhalmozott kilencmilliárd forintos tartozást nagyvonalúan átvállalta a kétéves költségvetés. De csődhelyzetről senki nem beszél. Különösen azok a politikához kötődő cégek nem, akik az utolsó pillanatig is szivattyúzzák ki a pénzeket az MTV-ből. Csak nézzenek fel sűrűn, mert lehet, hogy a fejőstehén időközben már kilehelte a lelkét. A nagy érdektelenségben valószínűleg elsikkad az is, hogy van-e felelőse néhány tízmilliárd forint eltapsolásának.