Vasárnapi Hírek, 2001. január-március (17. évfolyam, 1-12. szám)

2001-01-28 / 4. szám

2001. január 28. Csalló Béla Beszéljünk nyíltan. A Magyar Szocialista Párttól jelenleg mi sem áll távolabb, mint a kapitalizmus logikáját (mégoly óvatosan is) megkérdőjelező rend­szerkritika. Habár el­lenfelei - merő ostoba­ságból vagy politikai . . . számításból - rendre­­com­munista utódpártnak nevezik, e vád pon­tatlan és hamis. Az MSZP idestova tíz eszten­deje már a kapitalizmus legerősebb bástyája Magyarországon. Masszívabb erődítmény, mint a liberális eszmék képviseletében két­ségkívül élenjáró SZDSZ, szilárdabb, mint a hatalomért különböző maszkokat magára öl­­tögető Fidesz, és szerencsére erősebb, mint az antikommunista retorikát az úgynevezett sa­játos magyar kapitalista út hirdetésével ve­gyítő pártok. (Sajátos út persze minden nor­mális nemzet esetében létezik, pontosabban nem is nemzet az, amelyik csak másol és nem igyekszik a világhoz való illeszkedését önnön adottságainak megfelelően kivitelezni. Mikor azonban sajátosságát ideológiává emeli, az rendszerint már súlyos betegségre utal, ami aztán mindent megakadályoz: a sajátosság érvényesítését éppúgy, mint az értelmes il­leszkedést.) A szocialisták kvázi barátainak viszolygása s ellenfeleinek ádáz gyűlölete eb­ből a kihívóan jól sikerült „átmentésből” fa­kad: nehéz elviselniük, hogy az újburzsoázia szociológiai és politikai bázisának túlnyomó hányada­­ részint az rendszerváltás megegye­zéses jellegéből, részint a késő kádári sziszté­ma logikájából fakadóan - az előző korszak kedvezményezettjeinek köréből került ki, és ezt semmilyen manőverrel nem lehetett meg­akadályozni. De még dühítőbb számukra, hogy az éllovas kapitalista párt ennek ellené­ül szerző politológus, az MTA Politikai Tudományok Intézete igazgatóhelyettese ie még mindig vonzza a vesztesek és veszé­lyeztetettek jelentős részét, azokat, akiket az újkapitalizmus enyhén szólva nem tudott az igazságosabb társadalom iránti elementáris vágyukban megingatni. Ellenlábasaikat továbbá az is irritálja, hogy a magyar szocia­listák milyen gyorsan és zökkenőmentesen il­leszkedtek be az új világba, s hogy nem csu­pán saját politikai csa­ládjukon belül, de más táborokban, és az érint­kezés állami szféráiban is magas a nemzetközi reputációjuk. Adva van tehát ez a három tény, vagy még inkább ez a három varangy, amit a szocialisták külső kriti­kusai nem képesek, úgymond, se kiköpni, se lenyelni. Ennek a sikeres po­litikai alakulatnak az egyik legismertebb megtestesítője Németh Miklós, aki épp ezen a héten döntött úgy, hogy - amint azt ő maga fogalmazta: „szervezetten” - nem vállal sze­repet az MSZP politikájában. Németh haza­jövetelét, hezitáló magatartását, majd nem kellően előkészített szerepvállalási igényét a média ezerszer megrágta már, s könnyen elin­tézte azzal (ami egyébként igaz, csak tanul­ságnak sovány), hogy sokévi távollét után, úgy látszik, senki sem lehet próféta a saját pártjában. Bennem azonban, most hogy a Ko­vács László vagy Németh Miklós című kérdés eldőlt, inkább az ötlik fel, hogy korrekt eszkö­zökkel vívott párviadalukból - a szembetűnő stiláris eltéréseken túl­­ mennyire nem volt kivehető, lényegileg miben is különbözött volna egymástól kettejük politikája. Az a fundamentális probléma például még csak fel se vetődött közöttük, hogy az MSZP egyfelől a fent említett kapitalista váltás ho­­zadékából, másfelől pedig szimpatizánsainak baloldali érzelmi tőkéjéből él - anélkül, hogy ezen a tudathasadáson mind a mai napig kü­lönösebben gondolko­dott volna. Szó se esett arról, hogy Kovács László vagy Németh Miklós befutása esetén milyen lenne a párt gaz­daság-, pénzügy-, ag­rár-, család- vagy egyéb politikája, noha ezekből az említett dilemmára vonatkozóan érdemle­ges következtetéseket lehetett volna levonni. Nem vitás persze, mi­ként a színházban, a po­litikában se mindegy, melyik színész játssza a főszerepet, de ki látott már olyan­ rendezőpróbát, ahol csak melléke­sen vagy még úgyse beszélnek magáról a da­rabról? Pedig most amikor a Fidesz-MPP erősza­kos politikája a kirekesztő módon hagyo­mányelvű, paternalisztikus szellemiségű kö­zéposztályon kívül mindenki mást meg akar gyengíteni, most, amikor perifériára szorultak a munkáltatói és munkavállalói érdekképvise­letek, s pénzügyileg még kiszolgáltatottab­­bakká váltak az önkormányzatok, valamint elsorvadóban vannak a környezetvédő és nő­mozgalmak, s végül, de nem utolsósorban egyre kilátástalanabbá vált a roma kisebbsé­gek helyzete, éppen most kellene komolyan észrevenni, hogy növekedőben vannak a tár­sadalom spontán kritikai potenciái. Mégis úgy fest, az MSZP-nek nemigen aka­­ródzik ehhez az új helyzethez idomuló, rend­szerkritikai jellegű politikát megfogalmazni. A „Magyarország mindenkié” szlogen jól hangzik ugyan, de aligha elegendő. Közhely, hogy a világban jelenleg létező baloldali kíná­latokból a szocialisták eddig a clintoni­­blairista főcsapást követték, ami a makrogaz­dasági kényszerek mellett egybevágott a rendszerváltás legitimációs követelményei­vel, no meg persze rímelt az újburzsoázia gründolási lázára is. Ugyanakkor ez az irány nem titok, a létező legjobboldalibb változat a baloldalon belül, és a rendszerkritika minden, még a leghalványabban rózsaszínű változatát is nélkülözi. A „komcsi” szimpátiával nem­igen gyanúsítható Helmut Schmidtnek egy nemrég megjelent interjújából idézve, ez egy „lényegét tekintve jövőkép nélküli, sodródó, vagy nevezzük nevén: a konkrét szerencsétle­neket az egyszer majd elvileg mindenkinek gyümölcsöző általános profitérdek oltárán feláldozó, álbaloldali politika”. Természete­sen nem ránk, hanem az utókor történészeire vár a feladat megítélni, hogy az elmúlt évti­zedben Magyarország egészének hosszú távú érdekeit egy ilyen politika szolgálta-e. Ben­nünket most ennél kevesebb: az irány folytat­hatósága érdekel. Hiszen feketén-fehéren ma úgy szól a kérdés: képes-e az MSZP megjele­níteni egy vonzó és hatásos szociáldemokrata politikát? Tud-e egyszerre kritika-, szabad­ság- és korszerűen nemzetelvű, vagyis nyuga­tiasan baloldali alternatívát felmutatni? Sajnálatos, hogy a Németh-kérdés kapcsán mindez nem került szóba. Valami fontosat mulasztott el ezzel az MSZP. Kár. Egy visszavonulás margójára képes-e az MSZP megjeleníteni egy vonzó és hatásos szociáldemokrata politikát? Tud-e egyszerre kritikaszabadság- és korszerűen nemzetelvű, vagyis nyugatiasan baloldali alternatívát felmutatni?” ........ VÉLEMÉNY I.-9. Hadüzenet Bárdossyval Avar János Pompás ötlet, méltó a rehabi­litálni próbált Bárdossy gyá­szos emlékéhez: üzenjünk megint hadat Amerikának, meg a­­ második világháború nyugati szövetségesei által létrehozott­­ atlanti tábor többi demokratikus országá­nak. Mert mi más lenne a hű­ Avar János borús bűnösként elítélt kor­mányfő utólagos felmentése, mint politikai hadüzenet mindazon történelmi ér­tékeléseknek, amelyekhez a fasizmus leverésére szövetkezett atlanti államok mai politikusai - pártállásra való tekintet nélkül - rendíthetetlenül ragaszkodnak. S amely felfogásukban legkésőbb NATO-felvételünkkor mi is osztozni óhajtottunk. Ezt komolyan gondolták? - tudakolta csodál­kozva a magyar hadüzenet átvételekor Bárdossy­­tól Amerika akkori követe, s alighanem ugyanez lenne a nyugati utóddiplomaták kérdése is a mos­tani miniszterelnökhöz. Valóban kétségbe óhajt­ják vonni a nürnbergi jellegű felelősségre vonás jogosságát, s hozzá éppen akkor, amikor a de­mokratikus világ a hágai nemzetközi bíráskodás­sal felelevenítette annak elveit? - álmélkodnának új keletű szövetségeseink, valamikori háborús el­lenfeleink. Kiket rögvest sikerülne is emlékeztet­ni arra a múltra, amelynek Bárdossy annyira jel­képe is: ha nem vették volna észre hazánk jobbol­dali köreiben, az elmúlt évtized balkáni hadako­zóinak kezelésében bizony meg-megnyilvánult az is, milyen történelmi emlékeket ápolnak róluk az egyes nyugati hatalmak fővárosaiban. S mennyire igazolná egy Bárdossy-rehabilitá­­ció mindazokat, akik a külvilágban „hazánk rossz hírét keltik”, miként azt az őket listára ve­vő mai kormányzat állítja. Sőt: utólag azok is igazolódnának, akiket alig évtizede riogatóknak neveztek, amiért a Horthy-rendszer restaurálá­sának kísérletével gyanúsították meg a jobboldal akkori kormányát. Utóvégre egy politikai ihleté­sű rehabilitáció a múlt vállalása is, s a bűnök erénnyé magasztosítása. S ugye, mi sem tenne jobbat Magyarország uniós csatlakozásának, mint egy olyan rezsim felmentése, amelyhez ha­sonló okon tartották sokáig távol a Közös Piactól az ibériai országokat. El tudom képzelni, hogy Csurka ezt nem is bánná túlságosan, de mit szól ehhez Orbán? ( . , /) . Csőd pedig nincs Kit érdekel, hogy ki a Magyar Televízió elnö­ke? Érdekel-e egyáltalán a Magyar Televí­zió bárkit is? A közszolgá­lati tévét éppen­­ Haszan Zoltán most irányító Szabó László Zsolt rövidesen távozik. Nem nagy ügy, ő lesz rövid idő alatt a harma­dik, aki veszi a kalapját. Jön másik. A nézőket nem az elnök érdekli, hanem a műsor. Illetve a Magyar Televíziónál lassan már az sem. Az MTV-vel kapcsolatban nincs olyan hír, amin meglepődnénk. Senki nem csodálkozik azon, hogy külsős munkatársak ezrei hónapok óta hiába várnak fizetésükre, hogy a részvénytársasági formában, de a készülékhasználati díjakból élő közszolgálati televízió szinte telje­sen felélte 16 milliárdos alaptőké­jét, hogy kiárusítja ingatlanvagyo­nát, a több mint tízmilliárdos bevé­telekből pedig esélye sincs adóssá­gai rendezésére. Nem vert fel nagy port az sem, hogy a televízió évekig nem fizette közterheit, majd a felhalmozott ki­­lencmilliárd forintos tartozást nagyvonalúan átvállalta a kétéves költségvetés. De csődhelyzetről senki nem be­szél. Különösen azok a politikához kötődő cégek nem, akik az utolsó pillanatig is szivattyúzzák ki a pénzeket az MTV-ből. Csak nézze­nek fel sűrűn, mert lehet, hogy a fe­jőstehén időközben már kilehelte a lelkét. A nagy érdektelenségben való­színűleg elsikkad az is, hogy van-e felelőse néhány tízmilliárd forint eltapsolásának.

Next