Vasárnapi Újság, 1847 (14. évfolyam, 659-709. szám)
1847-10-10 / 699. szám
tatva fekvését a’ pamlagon; „könynyeidet pedig — hullasd! Azt akarom hogy erezz. Szeretném is tudni, kiért ereznél ezen a’ világon, ha éreztem nem? Nem én neveltelek, tartottalak, ruháztalak? Nem én adtam neked hajlékot? Ha érezel, kötelességed érezni.“ „Érzem,“ e’ vala az őszinte felelet , „mélyen érzem néném mostani szenvedéseit és hálásan oly sok rendbeli és tartós jóságát irántam.“ „Ossiilion k. a.!“ felszólaló a’ másik: „hagyj fel mézes szavaiddal, már megcsömöröltem tolek.” „Ó, bár valami, akármi a’ mit mondok, vagy csinálok, lenne oly szerencsés, hogy az ön tetszését megnyerje!“ monda félig magában a’ fiatal és gyötrött beteg ápoló. Az ajtón kopogás halszik. „Hallod!“ monda a’ beteg nő; „hallgass és ügyelj ki is.“ „Ossulton k. a.“ susogá tiszta érthető hangon valaki az ajtón kívül. „Ossulton k. a.! a’ doktor az ebédteremben van.“ „Hadd maradjon ott kiábá a’ beteg nő. A’ szózat így folytatá: — „Azt kérdi, hogy Dunstervillené ő aaga alszik-e; ’s ha nem alszik, szeretné látni.“ „Nem alszom! nem! Nagyon is ébren vagyok, ’s úgy voltam egész életemben !“ monda Dunstervillené, hegyeiben. „Mond meg, hogy menjen dolgára. Semmi tanácsát nem követem többé és semmi főzelékét nem iszom. Roszszabbul vagyok — sokkal roszszabbul— minden látogatása után. Mond meg, hogytakarodjék el!“ „Ő néném lelkem, ne szenje azt neki, kérem az ég szerelmére. Tiszta sértés lenne Steveright úrnak, pedig mily szakadatlan gonddal látott néném illán. Néném maga elismerte, mily nagyon szivére vette a’ nyavalyáját.“ „No’s, aztán? Ha gondja volt reám, csak kötelességét teljesítette. Megfizetnek érette. De hozzám ne jöjjön! Már rég jobban kellett volna lennem.—régi“ „Mit mondjak a’ doktornak, kisaszszony?“ sürgeté az ajtón kívüli szózat; „kérem, hadd tudjam mit feleljek.“ „Tudod már,“ kiáltá Dunstervillené, baszszuson; „nem akarom látni. „Több orvosságot nem veszek ’s több rendelésért nem fizetek. Mondjad, hogy menyjen el, másutt több hasznát fogják venni.“ „Megmondom, nga,“ suttogá a’ szózat és elhallgata. „Ó, néném!“ felkiálta a’ fiatal nő, mélyen megilletődve: „miként szólhat ’s tehet oly durván! Ezt kell hogy kapja Stevenight úr a’jóságáért? Néném nagyon méltatlanul bánik vele. Aztán, hogy várhasson jobbulást, hanem veszi mind végig az orvosa rendelményeit?“ „Engem többé nem éret, azt már elhatároztam!“ e’ volt a’ végső felelet. Dunstervillenének igen nyugtalan éjje volt és reggelre sokkal roszszabbul érezte magát. Unokahugának sikerült még egyszer reábeszélni, hogy folyamodjanak orvoshoz. A’ vizsgálat eredménye igen komolyan ütött ki, ’s mind a’ két orvos értésére adá félig meddig, hogy jó lesz dolgait haladék nélkül elrendelni. Ezen intést szokott ridegséggel fogadá. „Értem, mit akarnak ’s egy cseppet sem ijedek meg rajta. Én is azt hiszem amit Önök. Érzem, hogy végórámhoz közeledem. Az igazat megvallva eleje-