Vasárnapi Újság, 1847 (14. évfolyam, 659-709. szám)
1847-10-10 / 699. szám
699-dik Vasárnap. Kolozsvárt Octob. 19-én 1948 VASÁRNAPI ÚJSÁG. KÖZHASZNÚ ISMERETEK TERJESZTÉSÉRE. TARTALOM: Ember tervez, Isten kormányoz. A’ gyermekek és bolondok igazat szólnak. 652. has.— Újságok, 656. has. — Ember tervez, Isten kormányoz. (Angol történet.) Isten nem vér bottal. (Közm.) -------illegye legkiesebb vidékén van egy gyönyörű helyzetben egy ház. Ezen ház egyik gazdagon bútorozott szobájában egy pamlagon vala ledőlve egy nő, kinek erős, mondhatni férjfias, arczvonásain békétlenséget és fájdalmat lehetett világosan olvasni. Mellette, hódoló alázatos magatartással állóit egy 18—20 évet mutató leány, kinek szép arczát kora gond és bús kedv sötétítették, ’s a’ ki világos és bajosan rejthető aggodalommal leste az előtte fekvő ingerlékeny aszszonynak minden mozdulását. Az ellentét kijelölt és szembetűnő volt. Alig hitte volna az ember, hogy e’ két lény azon egy nemből való. Az egyiket,— a’ fiatalt, nyájast, ragaszkodót— ártatlanság, szelídség, női függés képének nézted volna. A’ másik, az ő setét komor, eltaszitólag büszke arczával, a’ szenvedély, tűretlenség, zsarnokság és önzés typusa volt. A’ szoba szép világos, drága házi szerek körültek elszórva, minden vagyonosságra mutatott. És még is lakói kimagyarázhatlanul, reményt nem várólag búsak valónak. Egy órája telt, hogy egyikök sem szólott. A’ fiatalabb gyötrelmesen szegzette tekintetét merően a’ szenvedőre ’s lélekzése sem hallott. Az utóbbi végre megszakíta a’ csendet. „Igen, nézhetsz!“ monda durva, haragos hangon : „roszszabbul vagyok— sokkal roszszabbul! Tudtam hogy úgy leszek! Fájdalmam nő,— lüktetésem nő,— lázom nő! Nem csuda azután a’ piszok lőre után, a’ melyet unszolásodra bevettem, ha mindjárt orvos rendelte is. Leány! talán halálomat óhajtód.* Lelkemre mondom, hiszem hogy az a’ remény uralkodik nálad!“ Az így megtámadott szelíd lény, nem szóla semmit; csak egy bús és mintegy szemrehányó tekintetet vete kíméletlen rokonára. „Hogy hogy nem is felélsz?“ így folytató az idősebb nő haragosan: „sajnálod rám pazarolni egy szavadat, mit ?“ „Kedves, édesnéném!“ viszonozá rögtön a’ fiatal személy; pedig könynyei, melyeket hiába törekszett viszszatartóztatni, szavát csaknem elfojták, „ha ön tudná micsoda fájdalmat okoz nekem, bizonyosan nem beszélne úgy! nem illetne ily méltatlanságokkal!“ ,,A’ te fájdalmad nem mérkőzhetek az enyimmel!“ így szóla fel a’ beteg, nagy szenvedés kifejeztével megváltozót