Képes Folyóirat - A Vasárnapi Ujság füzetekben 1. kötet (Budapest,1887)
724 Baksay Sándor. A többi hét órából egy percz el nem múlt hiába. Ez volt aztán a gymnázium. A lélek meztelenre vetkőzve, mozogva, fáradva, küzdve, egyik mezőről a másikra ragadtatva, rendszer nélkül, és mégis rendszerrel, melyet csak ő ismert. A természettan kapui, a természetrajz titkai kitárultak, Horatius és Virgilius a másik órán ékes szirmokba pattantak; a kemény diákból — Cicero és Livius — önként fordult ki az édes bél ujjai érintésére. Mikes Kelemen és Kazinczy levelei a szép prózát, Zalán futása, és Vörösmarty másik két barna kötete a költészetet ontották. Kölcsey lyrája, ez a nekünk nehézkes zengő érez és pengő czimbalom, érthetővé, átlátszóvá mélyült. Minden, ami az érzékeket nem izgatja, tápláló anyag és képző eszköz volt e Pláto kezében. Hát még egy kis botanika ! Botanika ? Ki hallott arról a mi korunkban ? Virág, virág. Egyik sárga, másik piros, addig van. De nem addig van az ! Megengedte egy délután, hogy haza kisérjük a gyönyörű rétségen. Egy út alatt szépen megértettük tőle a Linné rendszerét. Következő napon négy arany pályadíjat tűzött ki annak, aki a természethistóriában legnagyobb jártasságot mutat be examenre. A négy aranyra verseny keletkezett. Raff és Pethe kézről-kézre jártak, Diószeginek kelete lett, a gombostű a boltokban elfogyott, minden bogár nyársra került, itatós papiros — aki a városban volt, mind felment növényszárításra, szakadékok és mélységek felbolygatva anympleák és vizibornyák miatt. A hajszának az lett a vége, hogy jámbor professzorunk examen előtt egy hónappal elszedte tőlünk a múzeumunkat, mert a pensumunkat elhanyagoljuk. Még most is fáj a szívem a gyönyörű ordasokért, noha a penész egy kézre dolgozott náluk a professzorunkkal. Világos, hogy abban a krachban négy aranyat vesztettem. Következő évben újra megcsillant a négy arany, amelyért mintegy huszonöt római klaszszikust (bizonyosan köztük volt még Ennius is) és tíz görögöt (köztük Homér) kellett volna áttanulmányozni, és annak idején ex apertura fordítani. Komolyan kívánta-e ezt az öreg úr (akkor valami 40 éves lehetett), most sem hiszem. Hivatkozom reátok szép magyar hazám összes maturandusai, ti a kiket 15 professzor tanít évenként és osztályonként külön, meg bírnátok- e felelni ilyen feladatnak? No lássátok, minket három osztályt tanított egy szál ember: hogyan gondoljátok hát, hogy megfeleltünk volna huszonöt klasszikusnak? Hát nem is feleltünk meg — s ebben veszett el a másik négy aranyom. De azt mégis megtettük, hogy belekukkantottunk a kézen nem forgó klasszikusokba is, és Liviust, Senecát és Cicero leveleit és Tacitust fontos képpel hordtuk ki a bibliothékából, kivonatokat csináltunk nem a magunk épülésére, hanem a mások rettentésére, kivált pedig szegény professzorunk nyugtalanítására, akinek főtt a feje a gondolattól, hogy majd valamelyik tanítványa elég vakmerő lesz magát produkálni. A kölyök fordítás közben belevörösödik, s még ő tőle követelik, hogy húzza ki a sárból. Inkább elmegy száraz káplánnak. — Úgy tett velünk, mint az előző évben. Ránk fogta, hogy e miatt pensumainkat hanyagoljuk s beszedte tőlünk a Tacitusokat. Nekünk is nagy könnyebbség volt ez. Nem rajtunk múlt, hogy ezért nem értünk. Komoly volt-e igyekezetünk? Nekem komoly lett volna bizonynyal, ha hátam mögött a nagy Sarkadi Károly áll vala, így is tanultam tőle két igaz leczkót. Aki latinul tud, bármely nyelvet álom neki megtanulni. Ez az egyik. A másik ez : Aki egy sort, egy mondatot idegen nyelvből a maga erejéből megért, folytassa tovább, mert az egész könyvet megérti. Nem mondom: probatum est, de senki sem tagadhatja, aki megpróbálta. Sokáig időzöm e kiváló ember emlékénél, mint foglalkozom az ő nyájas tudós alakjával magános óráimban mindig; annak a harmincz-negyven napnak, amelyet összevéve őrködése alatt töltöttem, sokat köszönhetek. 1847 őszén Kecskemétre mentem a 7-ik osztályba, hermét azonban a forradalom szele haza kergetett, a nélkül, hogy atyámat ezen hazamenetelemről előlegesen értesíthettem volna. Az én becsületes atyám meg is ütközött nagyon s előbb be sem akart bocsátani és csak későre hitte el, hogy nem úgy csaptak ki az iskolából. «Mondj igazat.» «Igazat mondok atyám. Mindnyájan haza jöttünk kocsin. Ez is, az is, amaz is.» Tanulótársaimat említettem, kik a szomszéd falvakban laktak. Együtt jöttünk haza, Kecskemétről fogadott kocsin. Nagy későre aztán elhitte ugyan, hanem azért egyre szidta a forradalmat, mely a szegény apáknak ennyi kárt okoz. Azt ám! A forradalmat. Milyen szép volna most dicsekedni: Hejh ! kardom így meg így forgattam ! Bizonyos, hogy három különböző helyen felesküdtem nemzetőrnek, de sehol sem akartak számba venni. Igaz, hogy 16 éves se voltam még, s növésemben is kevésbbé fejlett. De hát nem voltak-e 12 és 14 esztendős tüzérek? De az én jó apám hallani sem akart arról. Biz’ az ő fiának ne lőjjék el a lábát, mert hogyan fog akkor feljárni a kathedrába ? A kathedrába ! Ez az ambicziója nem volt légből kapott. Ez a bölcs gondviselés a kathedrát jelölte ki nekem végczélul; e végből már hat éves koromban tudtam minden nagy-, déd- és szépapám nevét, kik kétszáz esztendő óta valamenynyien az Istent szolgálták. A ki Baksay a Bod Péter «Athénás»-ában említve van, mind a mi családfánkhoz köttetett, még az a János rabló is, kinek kikergetéséért a rendek oly nagyon hálálkodtak Ferdinánd királynak. Az is pap volt, csak ráfogták a bűnét. Másfelől a nyakam kitekerése is nem egyszer kilátásba helyeztetett, ha valamikor csak egy hajszálnyira is félre lépek attól az úttól, mely a kathedrába vezet.