Vasárnapi Ujság – 1854
1854-04-09 / 6. szám - Rohlwes - Prély; Baromorvosi könyv 44. oldal / Irodalmi ismertetések és viták
44 I találta kapui, a rosz ut, vadállatok, a hideg éjszaka elveszhet, megfagyhat. Gondolni is irtózatos rá. Végre elővette bibliáját, s olvasni kezde belőle, és a mint olvasó az Isten csodadolgait, mint őrizte meg, mint vezérlé ezernyi veszélyek között az ő hiveit, lassankint megnyugodott, s csendes érzéssel hajtá álomra fejét, gondolva, hogy András is bizonyosan jó emberek biztos hajlékában nyugszik, s ha ma még nem jön, majd megjön holnap. Reggelre azonban akkora hó esett, hogy a házajtót nem lehetett kinyitni, a tegnap még olly szép zöld vidék, most fehér hóabrosszal volt bevonva. Jaj annak, a ki uton van. Két napig szánnal sem lehetett menni egyik faluból a másikba, míg csapást nem törtettek, s a hegyek közti utak ugy be voltak hordva hóval, hogy arról a tájról madárnál egyéb nem jöhetett. Juliska képzelni sem merte, hogy férje most hazajöhessen. Bizonyosan ott maradt a városban, míg ez Ítélet idő elmúlik, s majd csak akkor jön haza, ha a hó elolvadt. Ezzel nyugtatá meg magát. Azonban a hó is elolvadt, s András mégsem érkezett meg. Juliska aggodalmasan ment be maga a városba, ahol testvérei laktak, s azoktól megtudá, hogy András elindult azon reggelen, mellyre a zivatar következett, egy szénégető pedig bizonyitá, hogy látta is őt az uton, a mint egy tarka bölcsőt vitt a hátán, még tüzet kért tőle a pipájába. A nő erre kétségbeesetten kereste össze a környék valamennyi kunyhóit, szénégetőit, humorait, kérdezve, tudakozódva fűtól fától férje után, de arról nem tudott senki. Eltűnt, elveszett végképen. Az atyafiak, az ismerősök vigasztalták a nőt, hogy majd csak előkerül András , tán ide vagy amoda mehetett, tán más ember helyett elfogták, pedig magában mindenki azt hitte, hogy ama fergeteg éjszakán megették a farkasok, vagy megfagyott, vagy valami hegyszakadékba lebukott s ott veszett. Juliska nem szűnt meg őt várni. Azonban elmúlt egy hét, két hét, egy hónap, két hónap ; András még sem érkezett. Saját testvérei is letettek már a kereséséről, de Juliska még mindig remélt. Hiszen ha megették volna őt a farkasok, a bölcsőt csak nem ették meg , arról rá kellene találni, de annak sem volt semmi nyoma. Azonban a tavasz is elmúlt, a nyár meleg napjai is eljöttek, Juliska ez alatt meg is jött a hosszú útról ; egy szép kis fia lett, azt megkeresztelték Andrásnak. Özvegynek tartá már minden ember, pedig még gyászt sem viselt. Lassan kint jöttek vigasztalók a szép özvegyhez; akadt elég derék fiatal ember, a ki sajnálta, hogy a kis Andris árván maradt s örömest lett volna atyja; de Juliska nem hallgatott rájuk; bár egy hónap a másik után múlt el, ő csak azt mondta mindig : „meg kell még Andrásnak jönni, mert én még soha sem álmodtam vele, pedig ha meghalt volna, meglátogatna álmomban." Szegény asszony! sóhajtanak ismerősei, még eszét veszti bele. De hát csakugyan hová lehetett András ? Ott hagytuk el, ahol eltévedt április 13-án. Összevissza hódorgott azután az erdőben, remélve, hogy valami hajlékra talál, s a közben sokat sóhajtott Istenhez, hogy szabaditsa meg e veszélytől, a midőn egyszerre egy barlangra bukkan, melly odvas fenyőfák tövében szinte kínálkozni látszott eléje. Illyen állapotban nincs mit válogatni sokáig. András körülnézte az odvat; szük volt biz az és alacsony, de fekünni jól lehetett benne , s legalább az ember biztositva volt a megfagyástól; elhelyezé tehát magát benne, ahogy lehetett, egy nagy követ hengerített a nyílásra , nehogy vagy egy portyázó farkasban hálótársa akadjon, a bölcsöt megfordítva feje alá tette, s azzal buzgó fohászszal Isten oltalmába ajánlva magát, csendesen elszunnyadott, hallá ugyan egyszer, mint rohan alá a bérczekröl egy irtóztató hógörgeteg s csapódik barlangja nyílásához , de újra elkezde imádkozni és újra elaludt csendesen, Isten nevével ajkain, s nejére gondolva szivében. És Isten gondját viselte neki ott. Iésö reggel van már András! hallod, hogy szólnak a rigók, ideje volna már felkelni és folytatni az utat haza felé ! András egyet nyújtózott és barlangja szájáról elhárita a követ; ugy tetszik neki, hogy ez a kő most nehezebb, mint tegnap volt, vagy az ő karjai gyöngébbek. De mi Isten csodája ez? A tegnap esett hónak sem hire, sem helye, a fák mind tele vannak zöld lombbal, s az erdőkben minden virág nyilik és a gombák előjöttek a haraszt körül. „Én vagyok-e én, és tegnap volt-e tegnap ?"." kérdé András önmagától, és a mint ruhájára tapintott, akkor vevé észre, hogy a melly oldalon feküdt, azon a köntöse mind lerohadt róla. Nagyon sokáig kellett neki ott aludni. Kibotorkázott ezután az erdőből, de érze, hogy minden tagjai gyöngék, alig bírt menni. Félóra múlva az erdő széléhez jutott; hát itt mit látott ismét? A tulajdon szántóföldje volt előtte; azon héten, mellyen lefeküdt, végezte a vetést, s most hogy fölébredt, már érett a kalász. Augusztus huszonhatodika volt aznap. Az aratók énekeltek mindenfelé a mezőn. Az ő szántóföldein már a képeket rakták. Egyik kereszt tövében ült egy fiatal menyecske, fehér kendővel a feje bekötve, szép gömbölyű keblén egy kis piros pozsgás gyermeket szoptatott. András odakerült mögéje észrevétlenül s megszólta : „anyjuk." Hogy ugrott fel egyszerre az asszony, hogy sikoltotta el magát, férjét megpillantva, hogy borult nyakába s hogy árasztotta el csókjaival? azt elképzelni könnyebb, mint elmondani. Az aratók és az egész falu népe összeszaladt e csodára; senki sem hihetné azt el, ha számtalan szemtanúk bizonysága nem erősitené, hogy Herczeg András huszonnyolcz hétig aludt a beresznói barlangban étel és ital nélkül. Nosza minden ember sietett őt legelőször is étellel kinálni, de kevés hasznát vehette annak András, mert gyomra ugy össze volt húzódva, s állkapcsai alig birtak nagy fájdalom nélkül mozogni s rágni épen nem tudott, hogy levesnél egyebet nem birt magához venni, azt is csak keveset. E miatt mindig erőtlenebb lett, s csudálatos felébredése után harmadnapra ismét elaludt, ugy hogy mindenki holtnak tartá. Juliska azonban nem engedé őt eltemettetni, s azt igen jól cselekvé,mert harmadnap egy kelevény fakadt föl András fülében, s a mint az kitisztult, az ember újra feléledt, s néhány hét múlva egészségesebb lett, mint valaha volt, és még azután igen sok szükség volt arra az emlékezetes bölcsőre a háznál. Ezen dolog pedig épen nem mese, hanem valósággal megtörtént eset, mellynek hitelesített folyamatát megtalálhatja Nógrád vármegye levéltárában, a ki nem restel oda fáradni. Jókai Mór: Irodalmi ismertetés. Közhasznú baromorvosi könyv vagy népszerű útmutatás lovakat, szarvasmarhákat, juhokat, kecskéket, sertéseket, gulyákat felnevelni, ápolni, táplálni, betegségeket megismerni és orvosolni. Egy toldalékkal. Rohlwes János Miklós pályadíjnyertes munkájának tizennyolczadik javitott kiadása után Prély István. Négy ábrával egy táblára metszve. Pest, 1854. Müller Gyula sajátja. Ára 1 ft 40 kr pp. E jeles külföldi munka forditmánya irodalmunkban hézagot pótol, mert gazdászati könyveink közt talán épen e szakma van legkevésbé képviselve. Nagy mértékben igényli gazdáink figyelmét. Rohles János Miklós a legjelesb porosz baromorvosok aggastyánainak volt egyike, ki egész életét ritka ügyszeretettel szentelte hivatalának. Széles tapasztalatai és folytonos gyakorlata gyümölcsét e munkájában tette le, mellyet a brandenburgi porosz tartomány gazdasági egyesülete ezelőtt évekkel pályadíjjal koszorúzott. Ez időtől fogva a jelen évig tizennyolcz kiadást ért már e munka, s mi több a német birodalomban, melly illyszerü munkáknak épen nincs szűkében. E mellett Rohlwes, mint barom orvosi műtész (operator) is jeleskedett. A szarvasmarháknál gyakran előforduló veszélyes fövénykő általi